A levél története
1956. október 24-én reggel 8 óra 18 perckor a Kossuth rádió az alábbi közleményt olvasta be:
„Az MDP Központi Vezetősége 1956. október 24-én tartott ülésén a Központi Vezetőség tagjai sorába választotta Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Lukács György, Münnich Ferenc, Nagy Imre elvtársakat. Az újjáválasztott Politikai Bizottság tagjai: Apró Antal, Gáspár Sándor, Gerő Ernő, Hegedűs András, Kádár János, Kállai Gyula, Kiss Károly, Köböl József, Marosán György, Nagy Imre, Szántó Zoltán. A Politikai Bizottság póttagjai: Losonczy Géza, Rónai Sándor elvtársak. A Központi Vezetőség első titkári megbízatásában megerősítette Gerő Ernő elvtársat. A Központi Vezetőség titkárai: Donáth Ferenc, Kádár János, Kállai Gyula elvtársak. A Központi Vezetőség javasolja a Népköztársaság Elnöki Tanácsának, hogy Nagy Imre elvtársat válassza meg a Minisztertanács elnökévé és Hegedűs András elvtársat a Minisztertanács első elnökhelyettesévé. A Központi Vezetőség utasította a Politikai Bizottságot, hogy haladéktalanul dolgozza ki a párt és az ország előtt álló feladatok megoldására vonatkozó javaslatát.”
Háromnegyed 8-kor Nagy Imre miniszterelnök nevében ismertették a statáriumról szóló kormányrendeletet:
„A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa a rögtönítélő bíráskodást a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilkosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak s az engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli. A rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell büntetni. E rendelet nyomban hatályba lép.”
9 órakor kibocsátó megnevezés nélkül a következő közleményt olvasták be:
„Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségért fordultak a Varsót Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz...”
Donáth Ferenc és Losonczy Géza ezekből a rádióközleményekből értesül az éjszaka politikai döntéseiről: a szovjet csapatok behívásáról, a statáriumról, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezéséről, sőt, arról is, hogy őket, magukat beválasztották a párt vezető testületeibe. Telefonon beszélnek egymással: mindkettőjüket kétségbe ejti az MDP katasztrófapolitikája, nem értik, hogyan adhatta Nagy Imre a nevét Gerőék népellenes döntéseihez, s egyetértenek abban, hogy nem vállalhatják a nekik szánt tisztséget. Donáth átgyalogol Losonczy lakására, ahol megfogalmazzák közös lemondó-levelüket, itt közölt dokumentumunkat.
Donáth Ferenc (1913–1986) és Losonczy Géza (1917–1957) egyetemistaként, a ’30-as években kapcsolódott be az illegális kommunista mozgalomba. Vezető szerepet visznek a kommunista diákokat és a népi írók balszárnyát a radikális demokrácia jelszavai alatt egyesítő Márciusi Frontban. A felszabadulás után Donáth földművelésügyi államtitkár, majd a párt mezőgazdasági osztályát vezeti, a földosztás egyik szervezője, 1948-tól a Központi Vezetőség irodáját irányítja. Losonczy 1945-ben a Szabad Nép belpolitikai rovatvezetője, aztán, különböző állások betöltése után, Révai helyettese a Népművelési Minisztériumban. A többpártrendszer és a politikai szabadságjogok felszámolásával egyikük sem fordul szembe, fegyelmezetten végrehajtanak minden pártutasítást. 1949 elején Rákosi Donáthra bízza, hogy írasson önkritikát Nagy Imrével, aki a KV-hez intézett beadványban tiltakozott az erőszakos téeszesítés programja ellen. Losonczy dekadens műként támadja Bartók Fából faragott királyfiját. Rövidesen mégis legázolja őket a sztálinista terrorgépezet: Donáthot 1950-ben, Losonczyt 1951-ben letartóztatják és kiagyalt vádak alapján elítélik. 1954-ben, Nagy Imre első miniszterelnöksége idején szabadulnak. Rákosi a főügyész posztját ajánlja fel Donáthnak, aki azonban nem kér a hatalomból, s elvonul a szerveződő Közgazdaságtudományi Intézetbe. Nem csatlakozik a szárnyait bontogató pártellenzékhez sem. Rákosiék pártjának megújulási készségében nem hisz, más lehetőséget nem lát. Csak a XX. kongresszus hatására kezd reménykedni, hogy a rendszer talán mégis megreformálható, ’56 nyarán már a Nagy Imre köré rendeződő pártellenzék tagjaként tartják számon. Losonczy Géza viszont – 1955 elejétől a Magyar Nemzet főmunkatársa – nyomban beleveti magát a politikai küzdelmekbe. Amikor ’55 áprilisában minden tisztségétől megfosztják Nagy Imrét, fölkeresi a leváltott miniszterelnököt, s attól fogva központi alakja a Nagy Imréhez húzó, ellenzéki kommunisták mozgalmának. 1956 októberén Haraszti Sándorral és Vásárhelyi Miklóssal ő szervezi meg a nevezetes írómemorandumot,[SZJ] melyben 59 párttag író, művész és újságíró tiltakozott a Nagy Imre leváltását követő kultúrpolitikai restauráció ellen. ’56 júniusában, a Petőfi Kör sajtóvitájában elsőként adja ki a jelszót: Nagy Imrét a kormányba![SZJ]
Október 22-én késő este értesül róla, hogy a Műegyetemen gyűlésező diákok másnap délutánra tüntetést hirdettek. Arra gondol, hogy Gerőék, akik mostanáig halogatták Nagy Imre ügyének rendezését, az új helyzetben kénytelenek lesznek tárgyalni. Ezért 23-án délelőtt 10 órára magához hívja legközelebbi politikai barátait. Gimes Miklós, Haraszti Sándor, Újhelyi Szilárd, Vásárhelyi Miklós jön el, és ott van – veje, Jánosi Ferenc társaságában – Nagy Imre is, aki előző este érkezett haza Badacsonyból. Donáth nincs jelen: 21-én hajnalban Debrecenbe utazott, hogy a Hajdú-Bihar megyei párttitkár, Komócsin Zoltán felkérésére 22-én este a városházán előadást tartson a magyar mezőgazdaság helyzetéről.
A megbeszélés résztvevői nem egyformán ítélik meg a készülődő tüntetést. Abban valamennyien egyetértenek, hogy Nagy Imrének nem áll hatalmában akár lefújni, akár kézbe venni a demonstrációt, amelyet nem ők hirdettek meg. Éppen ezért idegenkedik a dologtól a bolsevik pártban nevelkedett Nagy Imre, aki ráadásul azt gyanítja, hogy az egész a Gerőék jól kiszámított provokációja. Újhelyi szkeptikus, biztosra veszi, hogy a felhívásra legföljebb pár tucat fiatal fog válaszolni. Gimes, Vásárhelyi, Losonczy egyértelműen a tüntetés pártján van, és Haraszti Sándor is inkább hozzájuk húz, bár vannak fenntartásai.
Arra azonban egyikük sem gondol, hogy néhány órán belül fegyveres felkelés tör ki, és az államhatalom rövid idő alatt szétesik. A varsói példa lebeg a szemük előtt: a lengyel népmozgalom október 19-én hatalomra segítette Gomulkát, és kikényszerítette a LEMP vezető testületeinek átszervezését. Hasonló fejleményre készülődnek ők is. Megállapodnak benne, hogy a fő elvi követelés az ’53–54-es „Új szakasz”-t elítélő, 1955. márciusi KV-határozat nyilvános megtagadása és a felelősök leváltása legyen, a fő személyi követelés pedig Nagy Imre visszahelyezése a miniszterelnöki székbe, és Kádár kinevezése a párt első titkárává. Összeállítanak egy névsort azokból a pártellenzékiekből, akiket a Központi Vezetőségbe javasolnak. (Ezzel a programmal Nagy Imre köre máris elmaradt a tömegeket mozgósító jelszavaktól: a Műegyetemen előző este elfogadott 16 pont a szovjet csapatok távozását követeli, többpártrendszert és szabad választásokat!)
A megbeszélés zaklatott körülmények között folyik, szünet nélkül csöng a telefon: betiltották a tüntetést, küldöttség ment a pártközpontba az írószövetségből, a Petőfi Körből, az egyetemekről, a Szabad Néptől követelni a tilalom visszavonását, engedélyezték a felvonulást, már gyülekeznek a diákok a Műegyetemnél, már el is indultak a Petőfi-szobor felé...
Losonczy vendégei a kora délutáni órákban szétoszlanak, Nagy Imre hazatér, Losonczy – Gimessel és Vásárhelyivel – csatlakozik a tüntető menethez. A Kossuth Lajos utcában lépnek be a sorba, megteszik az utat a Kiskörúton és a Margit hídon át a Bem-szoborhoz, majd onnan a Kossuth térre. Végigélik, ahogy az utca házsorról házsorra radikalizálódik, egyszer csak fellobogózzák a házakat, aztán föltűnnek az első zászlók, amelyeknek közepén a népköztársasági címer helyén kerek lyuk tátong, felhangzik az első „Ruszkik haza!”. Losonczyék ott vannak, amikor Nagy Imre a Parlament erkélyéről elmondja szerencsétlenül sikerült beszédét, s amikor megjelennek az első robogó teherautók: „Gyertek a rádióhoz!” Kétség s remény közt hányódva hagyják el a lassan kiürülő teret, Gimes a Szabad Nép székházába megy, Losonczy és Vásárhelyi a Magyar Nemzet szerkesztőségébe. Innen a rádió akkori elnöke, Benke Valéria kérésére bemennek a szorongatott stúdióba. A Bródy Sándor utcai épület körül tolongó tömeg a műegyetemisták 16 pontjának beolvasását követeli. Losonczy tanácsa: teljesítik a követelést, csak megfelelő bevezető szöveg előzze meg a pontokat. Benke hajlik a javaslat elfogadására, telefonál a pártközpontba, de nem kap engedélyt. Ekkor kétségbeesésében arra kéri Losonczyt, szóljon a tömeghez, csillapítsa le a kedélyeket. Losonczy azonban nem hajlandó a követelés megtagadóit képviselni a tüntetőkkel szemben, s távozik az épületből. Ekkor már repülnek a kövek, s egy rádiós közvetítőkocsival megpróbálják betörni a kaput.
Losonczy útja megint a Magyar Nemzet szerkesztőségébe vezet, ahonnan Vásárhelyivel együtt lemegy a Hungária kávéházba. Az utcán már lőnek, de odabent zavartalan a kiszolgálás. 11-ig ülnek itt, a zeneszerző Szervánszky Endre, Járdányi Pál és Mihály András, a költő Benjámin László és Zelk Zoltán, Kosáry Domokos történész és Boldizsár Iván, a Hétfői Hírek főszerkesztője társaságában. Próbálják telefonon elérni Nagy Imrét, üzenetet hagynak neki, hogy hívja vissza őket, de nem sikerül érintkezésbe lépniük vele. Végül 11 órakor hazatérnek.
Donáth Ferenc 23-án kora délután érkezik vissza Debrecenből. Otthon üzenet várja: menjen a SZÖVOSZ Szabadság téri hivatalába, ahol, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezésére számítva, az új kormányprogram gazdasági részén dolgoznak. A tanácskozást Vas Zoltán, a SZÖVOSZ elnöke vezeti, jelen van Kossa István és Kornai János is. Donáth 5 óra tájban érkezik. A kormányprogrammal nem jutnak messzire, a tüntetéssel vannak elfoglalva. 6-kor belehallgatnak Gerő beszédébe, azután szétoszlanak. Donáth a Kossuth Lajos térre megy, Nagy Imre már nincs itt, de a tömeg még nem oszlott szét teljesen. „Gyerünk a Rádióhoz!” – hangzik, Donáth is oda indul. A Bródy Sándor utcában már olyan sűrű a tömeg, hogy nem jut a stúdió közelébe, fennakad a Trefort utcánál. Hallván, hogy a tüntetők egy része a Sztálin-szoborhoz vonult, ő is oda siet, még látja, ahogy a szobrot ledöntik, hallja az emberek örömujjongását. Lenyűgözi a nép hihetetlenül gyors politizálódása: ebben az apatikusnak tűnő országban egyik óráról a másikra mindenkinek politikai véleménye és akarata van!
A Dózsa György útról Donáth a Blaha Lujza térre megy, a Szabad Nép székházához, fél 10 és 10 között fenn van a szerkesztőbizottság ülésén. A másnapi vezércikkről van szó, teljes a szakadás a szerkesztőség és a Politikai Bizottság két küldötte, Friss István és Révai József között, akik azért jöttek, hogy kézbe vegyék a Gerőékkel mind jobban szembekerült pártot. A főszerkesztő, Horváth Márton az újságírók pártján van, Gerőékhez húzó helyettese, Betlen Oszkár hátrakulcsolt kézzel, némán járkál föl-alá kollégái háta mögött. Az asztalfőn ülő Révai halottsápadt, maga elé motyogja: Lőni... lőni... lőni... Már idehallatszik a golyók süvítése, 10 óra tájban beront valaki az ülésterembe, kezében kilőtt töltényhüvely: „A rádiónál az ávósok lövik a népet.” Donáth nemsokára hazamegy. Másnap délelőtt Losonczy lakásán van, a Központi Vezetőségnek szánt levelüket fogalmazzák.
A levél jobbára Nagy Imre híveinek előző délelőtti elgondolásait tükrözi. Kibontakozási javaslata: helyezzék egyenlő alapra a magyar–szovjet viszonyt, a párt törődjön a magyar nép nemzeti érzékenyégével, a szocializmus építése ne a munkásság életszínvonalának terhére s ne a mezőgazdaság tönkretétele árán valósuljon meg, váltsák le Gerőt és a Politikai Bizottság többi kompromittált tagját, a kormányba vonjanak be tekintélyes párton kívüli politikusokat. Nincs szó a szovjet csapatok kivonásáról, a ’47–48-ban elsorvasztott pártok újraengedélyezéséről és az utca többi követeléséről, a levél csak közvetve ítéli el a statáriumot és azt, hogy szovjet tankokat vetettek be Budapest utcáin. Az éjszaka kirobbant felkelést Donáth és Losonczy következetesen „tragikus esemény”-nek nevezi. A mai olvasót az is meglepi, hogy a szöveg milyen kritikátlanul igazodik a korabeli pártzsargonhoz, s ezért talán nem is veszi észre a szakítás élességét. Bárhogyan ítélik is meg Donáthék 24-én délelőtt a pártállam ellen indult fegyveres támadást, világosan látják, hogy az nem egy maroknyi reakciós kalandor műve: munkások, diákok, katonák tömegei váltak a tüntetés résztvevőiből felkelővé. S látják azt is, hogy az MDP vezetőinek politikája – szétzúzni és megtorolni – csak egyvalamit érhet el: áthidalhatatlanná szélesíti a szakadékot a hatalom és a nép között. Azokkal vannak, akiket a pártvezetés „ellenforradalmi bandák”-nak nevezett.
Miután a levelet megírták, Donáth hazatér. Másnap, 25-én reggel 9 óra tájban – Vásárhelyi Miklóssal együtt – bemennek a pártközpontba. Éppen ülésezik a Politikai Bizottság, az előszobában Erdei Ferenc sugárzó arccal közli: Gerő lemondott, Kádár az első titkár! Benyitnak a terembe, már Kádár elnököl, ott ül Mikojan és Szuszlov is, akiket az SZKP elnöksége Gerőt leváltani küldött Budapestre. (Hegedűs András interjúkötetéből tudjuk,[SZJ] hogy ők jelentették be a személycserét, közlésüket a PB vita és hozzászólás nélkül elfogadta.) Donáth szól Kádárnak, megegyeznek, hogy délután beszélnek egymással. Losonczy és Vásárhelyi közben kihívja a folyosóra Nagy Imrét, előadják neki a levél tartalmát. Nagy nem ért egyet velük: előbb rendet kell csinálni, aztán jöhetnek a politikai kérdések, de azok nem az utcán fognak eldőlni, a pártnak kell határozatokat hoznia. Arra a kérdésre, hogy miért ment be 23-án este a pártközpontba, elvbarátai nélkül, félretéve a délelőtt elhatározott megegyezési feltételeket, ennyit válaszol: A párt hívott... Végül türelmetlenül félbeszakítja a beszélgetést: Elvtársak, nekem most PB-ülésem van, nem érek rá. Donáth, Losonczy és Vásárhelyi Miklós ezután átmegy a Közgazdaságtudományi Intézet Nádor utcai székhelyére, ahol a kézzel írott levelet legépeltetik, majd a két aláíró visszatér az Akadémia utcai pártközpontba. Donáth megmutatja a levelet Kádárnak, aki azt mondja neki: Ne mondj te most le, nem olyan időket élünk, amikor mindenki képviselheti a saját álláspontját. Arról is lebeszéli Donáthot, hogy levelüket nyilvánosságra hozzák: ez csak növelné a zűrzavart. Inkább fejtsék ki a nézeteiket a KV előtt. Ebbe Donáthék belemennek.
A Központi Vezetőség másnap, 26-án délelőtt ül össze. Fáradt, borostás emberek, többségük 23-ának éjszakája óta nem volt otthon, bent alszanak a pártközpontban, hogy bármikor kéznél legyenek. El vannak vágva a külvilágtól, nem érzékelik az utca hangulatát, reggeltől estig egymást ijesztgetik és gerjesztik, a híresztelések és tévképzetek külön, zárt tenyészetében élnek. Lehetnek vagy százan, leghátul ott ül Szuszlov és Mikojan, rezzenéstelen arccal figyelnek.
Donáth és Losonczy már túl van 24-i álláspontján, már egyértelműen elfogadták a népfölkelést, és azt követelik, hogy a párt is ismerje el nemzeti, demokratikus megmozdulásnak. Javaslatot tesznek intézkedésekre is, Hegedűs emlékezése szerint egyebek között az ÁVH feloszlatása mellett is állást foglalnak. Elszabadul a pokol, Hazai Jenő, Marosán, Gerő ordítozik, Marosán: Én a börtönben lettem kommunistává. Gerő: Itt egyesek azt szeretnék, ha engem meglincselnének! Hegedűs András, akit álmából riasztottak föl, hogy beszéljen Donáthék ellen, azzal vádolja meg őket, hogy odadobnák az ávósokat az utcának, és felszólítja Donáthot: menjen vele együtt a barikádra harcolni a proletárdiktatúráért. Egyedül Horváth Márton szólal fel Donáth és Losonczy mellett: Lukács odasúgja: „Ne hagyja magát, Feri” – de nem kér szót. Végül a KV leszavazza Donáthék indítványát, ők benyújtják a lemondásukat, és elhagyják az üléstermet. Az épületből azonban nem tudnak távozni, Kádár utánuk jön a folyosóra, és közli velük, hogy a személyes biztonságuk érdekében ott kell maradniuk, amíg nem sikerül egy szovjet páncélost keríteni, amely majd hazaszállítja Őket. Erre csak másnap, október 27-én kerül sor. Harmadnap, október 28-án aztán a Központi Vezetőség magáévá teszi Donáth és Losonczy követeléseit, éppoly egyhangúan, mint ahogy 26-án elutasította. A fordulatban nem kis része van Nagy Imre politikai fejlődésének. 25-e után a miniszterelnök kezd kapcsolatba kerülni híveivel és a szerveződő nép küldötteivel, s álláspontja fokról fokra eltolódik. A döntő lökést azonban az adja meg, hogy 27-én este összeül a magyar hadvezetés és a magyarországi szovjet csapatok vezérkara, megállapítják, hogy a rendelkezésre álló erők nem alkalmasak a felkelés fegyveres szétzúzására. Tarthatatlanná vált az MDP vezetőinek 23-a éjszakáján kialakított vonala: előbb rendet csinálni, aztán gondolkodni az engedményekről. El kell fogadni Donáth és Losonczy két nappal korábbi javaslatait. Két nap azonban egy forradalomban nagyon sok idő: október 28-án már nemcsak a 24-i levél, de a 26-i ülésen elmondott beszédek alapján sem lehet konszolidálni a helyzetet.
Még néhány szó az utótörténetről. 28-a után Donáth és Losonczy visszatér a vezetésbe, mindketten tagjai lesznek az MSZMP október 31-én alakult Intéző Bizottságának. November 4-én a jugoszláv követségre mennek, 22-én Nagy Imrével együtt szovjet katonák elrabolják őket, amikor a követség területét elhagyják. Romániában élnek, házi őrizetben, elvágva a világtól és egymástól is. ’57 áprilisában vádat emelnek ellenük, és titokban visszaszállítják őket Budapestre, a Fő utcai vizsgálati fogházba. Decemberben Losonczy, máig tisztázatlan körülmények között, meghal.[SZJ] „Gyilkosok, gyilkosok” – sikoltozta a szomszédos cellákban őrzött rabtársainak visszaemlékezése szerint. Donáth a Nagy Imre-per másodrendű vádlottja, 1958 júniusában 13 év börtönre ítélik. 1960-ban amnesztiával szabadul.
Az október 24-i levél gépiratos változata Losonczy Géza özvegyének[SZJ] birtokában maradt fenn. Ő néhány évvel ezelőtt átadta Donáth Ferencnek. Amikor Donáth 1985 őszén kórházba került, megmondta, hol keressük otthonában a levelet, a megjelölt helyen azonban nem volt a dokumentum. Mikor erről beszéltem vele, szomorkás mosollyal megjegyezte: nem ez az első irat, amely a lakásáról eltűnt. Halála után egész hagyatékát alaposan átkutattuk: az 1956. október 24-i levél nem került elő. Szerencsére még korábban készült róla másolat, Donáth Ferenc diktálása alapján. Közlésünk ezt a – központozásában, tagolásában valószínűleg nem pontos – másolatot adja vissza. Donáth Ferenc eredeti kívánsága az volt, hogy a dokumentumot interjú vezesse be. Erre azonban már nem kerülhetett sor, csak az előkészítő beszélgetésekről készített feljegyzéseim maradtak meg. Az itt adott információk jórészt a feljegyzéseken alapulnak. (K. J.)[SZJ]
[Kis János]
A levél
Tisztelt Központi Vezetőség!
A Központi Vezetőségbe való kooptálásunkat mint az Elvtársak részéről megnyilvánuló bizalom kifejezését köszönettel fogadjuk. Abban a rendkívül súlyos helyzetben, melyet pártunk átél, kötelességünknek tartjuk, hogy minden erőnkkel népünk, pártunk, a nemzetközi munkásmozgalom érdekeit szolgáljuk. Azt tarjuk, hogy ma minden kommunista legszentebb kötelessége teljes erejével szolgálni azt az ügyet, amelyért mi kora ifjúságunktól kezdve éltünk és képességeinktől telhetően harcoltunk. Népünk és a szocializmus nagy ügye iránti felelősségérzet azonban arra kötelez bennünket, hogy őszintén megmondjuk véleményünket azokról a szervezeti kérdésekről, amelyeket a Központi Vezetőség ülése nélkülünk, távollétünkben elhatározott.
A mostani tragikus események közepette népünk és pártunk azt várja, hogy gyökeresen és végérvényesen, személyekre való tekintet nélkül, szakítsunk azzal a politikával, amely ezekre a tragikus eseményekre vezetett. Szakítani kell azzal az antidemokratizmussal, amely a múltban a párt- és állami vezetésünket jellemezte. Szakítani kell azzal, hogy a vezetés nem vette figyelembe a párttagság és a dolgozó nép véleményét az ország vezetésében. Szakítani kell azzal a hibás gazdaságpolitikával, amely népünk teherbírását, országunk sajátosságait nem vette figyelembe.
Ennek a gazdaságpolitikának a következményeként olyan terheket raktunk mindenekelőtt munkásosztályunk vállára, amelynek következtében a szocializmus építésének értelmébe vetett hitüket ingattuk meg. Ennek a gazdaságpolitikának a következtében végzetesen meggyengítettük a falun a proletárdiktatúra alapját, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét, és a mezőgazdasági termelés szempontjából kritikus körülményeket teremtettünk.
Szakítani kell azzal a politikával, amely sok tekintetben érzéketlenséget és közönyt mutatott a nemzeti érzés iránt. A magyar dolgozó tömegek nemzeti érzésükben sértve érezték magukat amiatt, hogy a szocializmus építésénél a Szovjetunió példáját szolgaian másoltuk, figyelmen kívül hagyva hazai adottságainkat, népünk szellemét és hagyományait, nem csak a gazdasági és politikai berendezkedés, hanem még olyan dolog tekintetében is, mint a címer, egyenruha stb. Nem adtuk nyilvános tanújelét annak, hogy fáj nekünk, hogy egyes szomszédos országokban élő magyar kisebbségekkel szemben olyan intézkedések történtek, amelyek nem a lenini proletárinternacionalizmus szellemében fogantak. Népünk nemzeti érzését sértettük, és ugyanakkor súlyosan ártottunk a magyar–szovjet barátság nagy és egész népünk jövője szempontjából alapvető jelentőségű ügyének, amikor mindmáig nem beszéltünk nyíltan és őszintén a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti gazdasági és kereskedelmi kapcsolatokról, és ezzel szabad teret engedtünk annak az ellenséges uszításnak, amely a saját gazdaságpolitikánkból eredő bajokért részben a Szovjetunióra hárította a felelősséget. Súlyosan vétett a magyar–szovjet barátság nagy ügye ellen, és sértette népünk nemzeti érzését vezetőségünknek az a magatartása, amely nemcsak nem hívta fel a szovjet elvtársak és az SZKP vezetőinek figyelmét arra, hogy a magyar párt belügyeiben való, gyakran nyilvános állásfoglalásuk árt a magyar–szovjet barátság ügyének, sőt maga is szorgalmazott ilyen állásfoglalást.
Annak érdekében, hogy a nyugalom és a rend, valamint a néptömegek bizalma az állam- és pártvezetés iránt mielőbb helyreálljon, elengedhetetlenül szükségesnek tartjuk, hogy a Minisztertanács elnöke részéről késedelem nélkül nyilatkozat történjék: a magyar kormány tárgyalásokat kezdeményez a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kapcsolatokról a Szovjetunió kormányával, a magyar–szovjet barátság és a szocialista országok közötti egyenjogúság alapján.
Meggyőződésünk, hogy az említett kérdésekben a múlt hibáival és bűneivel való gyökeres szakítás és a szocializmus építésének lenini útján való előrehaladásunk alapvelő föltétele a párttagság és a nép teljes bizalmának megszerzése. A bizalom megszerzésének egyik nagyon fontos feltétele, hogy a párt Politikai Bizottságának személyi összetétele is kifejezésre juttassa a pártvezetés szilárd elhatározását, hogy szakít a múlt hibás politikájával.
Ugyanezt a szempontot kell szem előtt tartani a Minisztertanács személyi összetételénél, amelyben kommunista vezetés mellett olyan személyeknek is helyt kell kapniok, akiknek részvétele kifejezésre juttatja, hogy a legszélesebb nemzeti erőkkel együtt kívánjuk építeni a szocializmust.
Mindenekelőtt azt kifogásoljuk, hogy a Központi Vezetőség legutóbbi ülése elmulasztotta kizárni Rákosi Mátyás elvtársat a Központi Vezetőségből, akit elsősorban terhel a felelősség a bekövetkezett tragikus eseményekért.
A Központi Vezetőség szervezeti határozata a Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség Titkárságának összetételéről, mindenekelőtt Gerő Ernő elvtárs első titkári tisztségében történt megerősítéséről azt juttatja kifejezésre, hogy a pártvezetőség nem tudta elhatározni magát szocialista jövőnk szempontjából elengedhetetlenül szükséges lépésekre.
Ezért központi vezetőségi tagságunkról és egyéb pártmegbízatásunkról, központi vezetőségi titkári, politikai bizottsági póttagsági (tisztségünkről) lemondunk, és kérjük felmentésünket. Kérjük a Titkárságot, hogy jelen levelünket a Központi Vezetőség tagjainak megküldeni, illetve a Központi Vezetőség előtt ismertetni és a pártsajtóban mielőbb nyilvánosságra hozni szíveskedjék.
Azzal a kéréssel zárjuk levelünket, hogy a Központi Vezetőség ne a mostani túlfeszített légkörtől befolyásoltan, hanem a párt és a tömegek jövőbeni viszonyát szem előtt tartva hozza meg döntéseit, és hasson oda, hogy az ellenforradalmi felbujtók megbüntetése mellett ne sújtsa az igazságszolgáltatás keze azokat a fiatalokat, katonákat és munkásokat, akik éppen a párt- és az állami vezetés hibái következtében sodródtak bele a népünk szocialista jövője szempontjából oly tragikus eseményekbe.
Budapest, 1956. október 24-én
Elvtársi üdvözlettel
Donáth Ferenc, Losonczy Géza
- 1956 [10]