Akik azonban úgy találják, hogy a kommunista kormányzat iránti lojalitás talán mégsem lehet a megítélés alapja, azok haszonnal forgathatják Borbándi Gyula „A magyar emigráció életrajza 1945–1985” c. munkáját. A szerző, a fülszöveg tanúsága szerint, „1919. szeptember 24-én született Budapesten. A Pázmány Péter Tudományegyetemen jogot és államtudományt tanult. 1942-ben államtudományi doktorátust szerzett. Egyetemi hallgatóként faluvizsgálattal foglalkozott, és szellemileg a népi irányzat befolyása alá került. Munkája lehetetlenné válva és a kibontakozó kommunista diktatúrától idegenkedve 1949 januárjában elmenekült Magyarországról. Két és fél éves svájci tartózkodás után Münchenben telepedett le, ahol 1951 és 1984 között rádiószerkesztőként dolgozott. 1950-ben részt vett a Látóhatár című folyóirat megalapításában. Ennek később főmunkatársa, majd szerkesztőinek egyike lett. 1958-tól az Új Látóhatár felelős szerkesztője. Az elmúlt három és fél évtized alatt irodalmi, történelmi, politikai esszéket, tanulmányokat, cikkeket, valamint kritikákat írt. 1976-ban jelent meg Mainzban Der ungarische Populismus című német nyelvű műve, 1983-ben pedig New Yorkban „A magyar népi mozgalom” című könyve.
Borbándi könyvének talán egyik legszimpatikusabb vonása, hogy nem kíván a „semleges megfigyelő” „objektív” álláspontjára helyezkedni, egy pillanatra sem titkolja vonzódását a „népi irányzat” eszméihez, és mindannyiszor személyes hangra vált át, valahányszor a Látóhatár, illetve az Új Látóhatár tevékenységéről esik szó – vagyis nyílt lapokkal játszik. Személyes szimpátiái mindannyiszor vitakontextusban jutnak kifejeződésre, az olvasó képet kap az eltérő, sokszor ellentétes véleményekről is, legfeljebb az tűnik föl, hogy a Látóhatárban, ill. Új Látóhatárban megjelent írásokat a szerző gyakrabban és nagyobb terjedelemben idézi, mint a másutt publikált, más szellemi, politikai irányzatok által ösztönzött műveket. Nem tagadható azonban, hogy Borbándit erre az eljárásra – a személyes érintettségen túl – az a tény is följogosíthatta, hogy a Látóhatár, ill. Új Látóhatár három és fél évtizedes fennállása alatt komoly tekintélyt szerzett magának mértéktartó lapszerkesztési politikájával.
A Látóhatár és az Új Látóhatár egy Jászi Oszkár, egy Bibó István által képviselt demokratikus magyar hagyomány mellett kötelezte el magát, és Borbándi erre a hagyományra, illetve a Magyarországon 1945–47 között kibontakozott, a demokratikus és szocialisztikus eszmének elkötelezett kormányzási forma tapasztalataira támaszkodva ad értékelő áttekintést a magyar emigráció intézményeiről, legfontosabb teljesítményeiről és kiemelkedő alakjairól. Elsősorban azoknak a politikai indítékú emigráns próbálkozásoknak az elemzésével foglalkozik, amelyek arra irányultak, hogy valamiképpen befolyásolják a magyarországi viszonyok alakulását, illetve a nagyhatalmak viselkedését a kelet-közép-európai térségben. Könyvét ennek megfelelően a nagyobb történelmi fordulóponthoz igazodva tagolja. Fejezetcímei: negyvenöt, negyvenhét, ötvenhat, hatvanhárom, hetvenöt.
Minthogy a könyv a magyarországi olvasók számára egyelőre nem hozzáférhető, a továbbiakban, talán kissé szokatlan módon, a műből vett jellemző részletek bőséges idézésével igyekszem érzékeltetni a szerző mondanivalóját; abban a reményben, hogy sikerül kedvet csinálnom a könyv magyarországi szamizdat-kiadásához.[SZJ]
Negyvenöt
1945-ben mintegy 800 ezer magyar került Nyugatra.
„A politikai vagy származási okok miatt elhurcoltak magától értetődőnek tekintették, hogy szabadulásuk után visszatérjenek korábbi lakóhelyükre. A koncentrációs táborokból kiszabadított zsidók nagyobb része a Palesztinában, illetve 1948 után az Izraelben való letelepedés vagy a tengerentúli kivándorlás, kisebb része – amint lehetett és az egészségi állapota megengedte – a Magyarországra való visszatérés mellett döntött. Ez már nem mondható el azokról a náciellenes konzervatív, liberális, demokrata, szocialista, de ugyanakkor kommunistaellenes politikusokról, akiket a megszálló német hatóságok biztonsági szervei 1944 tavaszától kezdve letartóztattak, és különböző koncentrációs táborokba zártak. Közülük nagyon sokan szabadulásuk után Nyugaton maradtak, mert jól tudván, hogy kiknek a kezében van a magyarországi rendőri apparátus, a kommunistáktól sem remélhettek különb elbánást, mint amilyenben a hitleristák részesítették őket.” (12–13. o.) „Egyoldalú és igazságtalan volt az a hazai szélsőbaloldali felfogás, hogy akik kinn maradtak, azok fasiszták, nyilasok, reakciósok voltak. Sok akadt ezekből kétségtelenül, de az egész nyugatos magyar társadalomra ráütni e megszégyenítő bélyegeket ugyanolyan méltánytalan volt, mint az emezek körében terjedő nézet, hogy aki otthon maradt, vagy hazament, az kommunista, vagy legalábbis az oroszok és a kommunisták kiszolgálója. Amennyire a hazai események ez utóbbit megcáfolták, annyira megcáfolta a nyugatosok nagy részének viselkedése a róluk terjesztett rosszindulatú megállapításokat is. Némelyek persze hangoztattak szélsőséges véleményeket, de a többség józan és mérsékelt volt, még ha szemléletében nagyobb hangsúlyt kaptak is a konzervatív, hagyományőrző, a múltat megszépítő hajlamok, mint a világban végbement változások megértésére és tudomásulvételére irányuló szándékok.” (14. o.) „1945 és 1948 között a magyarországi viszonyok megítélésében két egymástól eltérő felfogás és egymással szemben álló emigrációs réteg működött a nyugati országokban. Az egyik politikai ellenfelének tekintette a budapesti kormányt és a kommunista befolyást eltűrő demokratikus koalíciót, a másik pedig – a két háború közötti rendszer baloldali emigránsait felölelő csoport – rokonszenvvel szemlélte, és támogatta a magyarországi hatalomváltást, a nyomában kialakult új állami berendezkedést... Az úgynevezett nyugatosok – vagyis az akkori új menekültek – kritikájának meggyőző erejét nagyban csökkentette, hogy úgy állították be a helyzetet, mintha a szovjet hadsereg egy demokratikus berendezkedésű és egészséges közélettel rendelkező, emberi jogokat és szabadságokat biztosító Magyarországot igázott volna le... A liberális, radikális és szociáldemokrata emigránsok közül sokan meg azt a hibát követték el, és ezzel hitelüket is rontották, hogy – némely kivételtől eltekintve – a kommunista önkényre csak akkor figyeltek fel, és azon csak akkor háborodtak fel, amikor az már magyarországi elvbarátaikat is elérte. Azt megelőzően a demokrácia védelmében szükségessé vált intézkedésnek minősítettek minden olyan akciót, amelyet végbevivői demokratikus jelszavakkal álcáztak ugyan, de alapján véve a politikai partner gyengítésére, kikapcsolására és végül megsemmisítésére irányult.” (15–16. o.)
A fejezet további részében Borbándi nem minden malícia nélkül tárgyalja a konzervatív és nyilas emigráció szervezkedési kísérleteit, az „altöttingi országgyűlés” szánalmas és nevetséges kudarcát,[SZJ] ismerteti a ’45-ös emigránsok orgánumait, illetve a menekültek országonkénti megoszlását.
Negyvenhét
„1946–47-ben megjelentek Nyugaton az első olyan magyar menekültek, akik már nem álltak feltétlenül szemben az 1945-ben elkezdődött, de hamarosan megfeneklett fejlődéssel, és a tagadás helyett megértést mutattak olyan reformok és változások iránt, mint a földreform, a köztársasági államforma bevezetése, a régi címek, rangok és előjogok eltörlése, az alsóbb néprétegek jogainak és szervezkedési lehetőségeinek nagyobb fokú biztosítása, a művelődés kiterjesztése, a népi tehetségek pártfogolása.”
(78. o.)
Ebben az időszakban emigrált többek között Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke, Sulyok Dezső, a Szabadság Párt volt elnöke, Pfeiffer Zoltán, a Függetlenségi Párt elnöke, Peyer Károly, a Szociáldemokrata Párt és a szakszervezeti tanács volt vezetője, Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt volt főtitkára.
„1947–49-ben nemcsak a hazai demokratikus kísérlet résztvevői emigráltak, hanem az akkori politikai szerkezeten és intézményrendszeren kívülállók is. Kijövetelükkel nemcsak az új szervezetek, de a régiek is gyarapodtak. Az a politika, amelyet Rákosi és társai a demokrácia felszámolására és az ország bolsevizálására elindítottak, egyéb ártalmain kívül annak okozója is volt, hogy az országot egyaránt elhagyták olyanok, akik a) 1945-ben a régi közéletben szerepet játszottak, de a Nyugatra távozást elutasították, és a beilleszkedés szándékával otthon maradtak; b) a Hitlerrel szembeni ellenállásban részt vettek, a német nácizmus és nyilasuralom végét örömmel üdvözölték, az új rend elindításában közreműködtek; c) nem kis számban olyanok is, akik egy emberséges és türelmes szocializmust is tudomásul tudtak volna venni. Megbocsáthatatlan vétke a Rákosi szellemében és irányításával működő kommunista pártnak, hogy száműzetésbe kergette az ország demokrata politikai garnitúrájának jelentős részét, és megfosztotta a társadalmat sok értékes és tehetséges tagjától, akiknek tudására, képességeire, szakértelmére a nemzetnek szüksége lett volna.” (81. o.)
A szerző a továbbiakban ismerteti az egyik legfontosabb emigrációs intézmény, a Magyar Nemzeti Bizottmány[SZJ] megalakulását és működését, illetve a Szabad Európa Bizottság és Szabad Európa Rádió létrejöttét és tevékenységét. Minthogy a hivatalos magyarországi propaganda egyik döntő érve a magyar emigráció ellen mindig az volt, és sokszor még ma is az, hogy azt a CIA pénzeli, érdemes részletesen idézni Borbándi ide vonatkozó fejtegetéseit:
„A Szabad Európa Bizottság létrejöttét kétségtelenül az Egyesült Államok, általában a nyugati hatalmak és a Szovjetunió közötti háborús együttműködés megingása, a kölcsönös viszony megromlása és a bizalmatlanság szembeszökő növekedése váltotta ki. A Szovjetunió a jaltai egyezmény önkényes magyarázatával, más megállapodásoknak eredeti értelmükből való kiforgatásával jogcímet vélt találni arra, hogy a háborúban általa elfoglalt országokban a megígért önkormányzat és szabad választások helyett a szovjet rendszer sztálini változatát honosítsa meg. Miután ehhez a népek hozzájárulását nem kapta meg, a kommunista pártok segítségével erőszakkal irtotta ki a demokratikus intézményeket, és vezette be az egypártrendszeres diktatúrát. Ez a felismerés vezette a Szabad Európa Bizottság alapítóit arra a meggyőződésre, hogy ha az amerikai kormány a szovjet hódítást és berendezkedést megakadályozni nem tudná, az amerikai társadalom kötelessége, hogy legalább az országok menekült szellemi és politikai elitjének segítséget nyújtson.” (97. o.) „A hatvanas években kiderült, hogy nyugat-európai szakszervezetek, ifjúsági mozgalmak, írói és tudományos társulások részben a CIA közvetítésével nekik juttatott pénzekből tüntették el a háborús pusztítások nyomait, és építették fel demokratikus intézményhálózatukat. A CIA támogatásával született meg a Congress for Cultural Freedom (A Kultúra Szabadsága Kongresszus), amely írókat, művészeket, tudósokat támogatott, hogy munkáik megjelenhessenek, és konferenciák, szemináriumok, előadóestek révén a közönséggel kapcsolatba kerülhessenek. A háború utáni Nyugat-Európa legjobb folyóiratai – a londoni Encounter, a párizsi Preuves, a berlini Monat, a bécsi Forum, a római Tempo presente – nem születtek volna meg és működhettek volna, ha nem támogatja őket a Congress, pontosabban a CIA... A CIA tehát olyan tevékenységet is végzett, amelyet másutt respektábilis hivatalok és szervezetek végeznek... Az ötvenes évek elején a szovjet- és kommunistaellenes hullám nem azért indult el, mert a CIA szervezte – mint némely szovjet és kommunista propagandisták állítják –, hanem azért, mert Sztálin és hívei mindent elkövettek, hogy mind a Szovjetuniót, mind a kommunista rendszert a lehető legellenszenvesebb oldaláról mutassák be. E nélkül semmilyen amerikai pénz nem tudta volna a Szovjetunió és a kommunizmus ellen fordítani a kontinens liberális és baloldali szellemi embereit, ifjúságát, a szervezett dolgozók hatalmas tömegeit.” (99. o.) „A CIA-val való összeköttetés természetesen aligha lehetett a Nemzeti Bizottmány és a különböző magyar emigráns intézmények vezetőinek kedvére... Senki sem ápolta örömmel a kapcsolatokat, és leplezte, ha lehetett. Szívesen fogadott volna el mindenki kevésbé rossz hírbe hozott szervezettől támogatást és segítséget. A választáshoz azonban alternatívák kellenek, és ilyenek nem voltak... Politikai emigráció és titkosszolgálat, a világ minden felében és minden társadalmi rendszerében, sajnos, összetartozó fogalmak, és nehezen választhatók szét. Aki ezt ki tudta kerülni vagy meg tudott tőle menekülni, örülhet a jó sorsának.” (100. o.)
A fejezet további részében Borbándi az emigrációba szorult koalíciós politikai pártok újjáalakulási kísérleteit, az újonnan létrejött szervezeteket és orgánumokat ismerteti. Külön foglalkozik az emigráns diplomaták tevékenységével. Ismerteti az emigráns sajtóhálózat kiépülését, a száműzött írók és publicisták tevékenységét, majd részletesen beszámol a Látóhatár 1950-es megalapításáról és kezdeti éveiről.
„A folyóirat 1955 tavaszán már olyan erősnek érezte magát, hogy különszámmal léphetett olvasói elé, ünnepelvén nyolcvanadik születésnapján azt a férfiút, akinek munkássága és személyes példaadása ösztönzően hatott a Látóhatár belső körére. Jászi Oszkár előtti tisztelgéssel a Látóhatár nemcsak egy nagy ember előtt hajtott fejet, de e különszám szerzőivel és írásaival azt is félreérthetetlenné tette, hogy merre keresi a tájékozódási irányt. A nyomtatással egy időben kezdődtek az első támadások, amelyekkel ellenfelei a Látóhatárt illették »baloldalisága«, »rózsaszínűsége«, »titoizmusa«, a magyar közelmúlt iránti értetlensége és a »nemzeti« emigrációtól való idegenkedése miatt. Nem kétséges, hogy a korabeli irodalmi és politikai színképen a Látóhatár valóban a baloldalon foglalt helyet, de nem azért, mintha a klasszikus baloldal eszméit hirdette volna, hanem azért, mert az 1951–54-ben megjelenő emigráns lapok többsége erősen jobboldali és szélsőjobboldali volt. A Látóhatár »baloldalisága« abban nyilvánult meg, hogy igyekezett következetesen demokrata lenni. Liberális gondolatokat népszerűsített, a két háború közötti társadalmi viszonyokat kritikával illette, és rokonszenvezett az 1946-ban megteremtett Magyar Köztársasággal.” (153–154. o.)
A fejezet befejező részében Borbándi a hidegháborús évek nemzetközi hátteréről, a magyar emigráció politikai kezdeményezéseiről, a főbb kérdések körüli vitákról és az emigrációs központok megszilárdulásáról számol be.
Ötvenhat
Nagy Imre 1953-as hatalomra kerülésének értékelésében az emigráció a következőképpen oszlott meg:
„Sok emigránsban semmi hajlandóság nem mutatkozott a Rákosi és Nagy Imre közötti különbség észrevételére, még kevésbé annak elismerésére, hogy az új miniszterelnököt tisztességes szándékok is vezérelhetik... Sokakban túlságosan gyökeret vert a felszabadítás külső segítséggel és fegyveres erővel történő végbevitelének az eszméje, úgyhogy el sem tudták képzelni a belülről jövő és belső erőkre támaszkodó szabadulás lehetőségét... A nyugati magyarok egy másik csoportja elismerte ugyan, hogy Nagy Imrét és munkatársait a magyar nép érdeke is foglalkoztatta, de kételkedett abban, hogy a lakosság javát szolgáló tervek keresztülvihetők, és a kommunizmus belülről megjavítható... És végül a harmadik – szám szerint kisebb – csoport Nagy Imre kormányra kerülésében és a Magyarországon indított »új szakaszában« módot és lehetőséget látott arra, hogy a kommunista rezsim levesse a terrorista jelleget, és a korábbinál ésszerűbb politika jegyében a magyar lakosság igényeinek legalább egy részét kielégítse. Ez a csoport a gradualista fejlődés elvét vallotta, abban a meggyőződésben, hogy minden, még a legkisebb lépés is javít az ország helyzetén és a nép állapotán, az alaki változásokból intézményesülve érdemi változások lehetnek, a legcsekélyebb térnyerés is javítja a következő lépés megtételének lehetőségét és feltételét. A magyar nép tehát lassú fejlődéssel eljuthat, ha nem is a szabadságig és demokráciáig, de egy elviselhetőbb életig. Ennek az irányzatnak a fő képviselői voltak a müncheni Látóhatár, a Sydneyben kiadott Dél Keresztje, valamint a Párizsban megjelenő Valóság szerkesztői és belső munkatársai.” (206–207. o.)
Borbándi részletesen ismerteti a Látóhatárban 1956 elején lezajlott vitát a világhelyzet és az emigrációs feladatok értelmezéséről, majd megállapítja:
„Szeptember elején még senki sem gondolt arra, hogy a magyarországi erjedésből népfelkelés és forradalom lesz. 1956 nyarán még azoknak a száma is rendkívül csekély volt, akik a pártellenzéket és a magyar nép ellenállását elég erősnek ítélték meg arra, hogy Moszkvát és Budapestet érdemi engedményekre kényszerítse. A poznani események[SZJ] után emigráns politikusok és közírók egy hasonló magyarországi megmozdulást is lehetségesnek tartottak, de úgy vélték, hogy a központi hatalom – a maga erőszakszervezeteivel és a szovjet megszálló csapatokkal – biztosan elfojtja a népharag bármely kirobbanását.” (237. o.)
A szerző tényeket sorakoztat föl a „külföldről irányított ellenforradalom” hivatalos tézisének cáfolatául, és arra a következtetésre jut, hogy
„mindent egybevetve, a politikai emigráció meglehetősen tartózkodónak és tétlennek mutatkozott október 23. és november 4. között, ami némileg meglepetésnek is tetszett azok után a korábbi fogadkozások után, hogy Magyarországon teremnek, amint üt a szabadság órája. Kétségtelen, hogy ez a szabadság a tizennégy nap alatt mindvégig ingatag volt, hiszen a szovjet hadsereg nem hagyta el az országot, és ugrásra készen állott, hogy a szabadság zsenge palántáját eltapossa. Másfelől a felelősséget érző magyar emigránsok azért is voltak tartózkodók, mert féltették a forradalom eredetiségét és honi jellegét, nem akarták egy pillanatra sem annak a látszatát kelteni, mintha az ő közreműködésükkel robbant volna ki, vagy hasznot akartak volna húzni abból a harcból és áldozatból, amelyet az ország lakói vállaltak.” (240. o.)
1956 után kb. 170 ezren hagyták el az országot.
„1956-ban jelentkezett először nagyobb számmal az a réteg, amelyet gazdasági és egzisztenciális okok indítottak az ország elhagyására. Következésképpen az ötvenhatosok között a korábbi emigrációknál nagyobb arányban voltak képviselve a magukat a politikától távol tartó és az idegenben való letelepedést véglegesnek tekintő, a befogadó országban való teljes integrálódásra, sőt magyarságuk feladására hajló menekültek... Nem lebecsülendő dilemma elé kerültek a Nyugatra jutott nagyimrés kommunisták. Az elé a választás elé kerültek, hogy megmaradnak-e Nyugaton is egy emberszabású és elviselhető szocializmus híveinek, vagy teljesen szakítva korábbi politikai elkötelezettségükkel, hátat fordítanak minden szocialista eszménynek, és a polgári társadalomban keresik jövőjük és boldogságuk útját. Az emigrációba ment kommunisták – különösen a nevesebbek – túlnyomó többsége az utóbbit tette. Csak néhányan – mint például Mészáros István és Krassó Miklós filozófus vagy Nagy Balázs, a Petőfi Kör volt titkára – maradtak meg marxistának, a többiek a kommunizmussal együtt a marxizmusnak és a szocializmusnak is búcsút mondtak. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar emigrációnak nem teremtődött egy olyan szélsőbaloldali szárnya, mint amely mondjuk a hatvanas–hetvenes évek keletnémet vagy a cseh menekültjei között jelentkezett.” (244–245. o.)
A továbbiakban Borbándi beszámol arról az egészséges vérátömlesztésről, amelyen az emigráció az ’56-os menekültek Nyugatra érkezésének köszönhetően átment. Az ötvenhatos emigráció sajtóorgánumai a korábbinál jóval korszerűbb szemléletükkel és törekvésükkel háttérbe szorították a régi emigránsok legtöbb lapját. A Magyar Nemzeti Bizottmány helyét a Magyar Bizottság vette át, és ebből a szervezetből már kimaradt a magyar emigránsok egész ’39-es garnitúrája.
Az ’56-os emigráció által létrehozott intézmények közül az egyik legfontosabb a Brüsszelben 1958-ban létesített Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet, illetve ennek folyóirata, a Szemle volt, amelynek angol és francia nyelvű kiadása is megjelent.
„E folyóiratok első száma 1959. június 17-én, Nagy Imre és társai kivégzésének nyilvánosságra kerülése első évfordulóján jelent meg. »A Nagy Imre Politikai és Társadalomtudományi Intézet megalapításának és folyóiratának kiadását – olvassuk a Szemle első számában – azok a magyar értelmiségiek határozták el és valósították meg, akik mint Nagy Imre volt munkatársai és követői az 1956-os magyar forradalom után Nyugatra menekültek. (...) A Nagy Imre Intézet szocialista alapon kereste a magyar kibontakozás lehetőségeit és esélyeit, a demokratikus szocializmus jegyében elkezdett munkájában nemcsak a szociáldemokrata és szocialista pártok intézményeire támaszkodott, hanem független és a pártoknak el nem kötelezett személyekre és orgánumokra is, a szocialista gondolatok legszélesebb spektrumát véve figyelembe és tartva kapcsolatban azok képviselőivel.” (271–272. o.)
1957-ben Londonban megalakult a Magyar Írók Szövetsége Külföldön, 1957. március 15-én napvilágot látott az Irodalmi Újság első száma.
„A Congress ugyanazt a szerepet szánta az Irodalmi Újságnak, mint amelyet a Kultúra című párizsi lengyel folyóirat játszott a hazai és a Nyugaton élő lengyelek kapcsolatában. Ez olyan hangot ütött meg, amelyet mint ellenzék Lengyelországban használt volna. Az amerikaiak erre nem kényszerítették a magyar írószövetség lapját, pénzt hosszú távon azonban csak a szerep ellátásával remélhetett volna. Erre a szerepre az Irodalmi Újság alkalmatlan volt, és nem is vállalkozott. Alkalmatlannak bizonyult, mert volt kommunista szerkesztői és munkatársai közül senki sem vállalta a nemzeti vagy a reformkommunizmust, hanem szívvel-lélekkel a nyugati uralkodó eszmékhez csatlakozott, olyan antikommunista beállítottsággal, amely eleve kizárta a párbeszédet a hazai kommunistákkal.” (279. o.)
A fejezet záró részében Borbándi a régi és az új emigráció viszonyát, ellentéteit, vitáit elemzi.
Hatvanhárom
1963-ban az amnesztia meghirdetésével vette kezdetét a magyar történelemnek az a korszaka, amelyet a közírók „kádárizmusként” szoktak emlegetni. Borbándi a következőképpen értékeli ezt az időszakot:
„Kádár János hihetővé tudta tenni, hogy őszintén törekszik a frontok fellazítására és a népi igények legalábbis részbeni kielégítésére. A patronáló hatalmat pedig meg tudta nyugtatni, hogy a reformbarát irányzat nem vezet a kommunista hatalom megingásához és az úgynevezett szocialista vívmányok veszélyeztetéséhez. Belső és külső politikájával, ha nem tudta is feledtetni a forradalom elárulását és Nagy Imre életének kioltásában való közreműködését, annyit elért, hogy a lakosság elsősorban jelen erényei és nem múlt vétkei alapján kezdte megítélni... Külföldön elsősorban a belső megbékélést beharangozó nyilatkozatok és lépések keltettek figyelmet.” (298–299. o.)
A szerző ezek után az emigrációnak a megváltozott magyarországi helyzetre adott reakcióit elemzi, és ismerteti az Új Látóhatár létrejöttének körülményeit. Az Új Látóhatár, illetve az Irodalmi Újság szerkesztőségi programjáról ekképp nyilatkozik:
„Az Új Látóhatár szerkesztősége újból esélyt látva egy gradualista emigránspolitika kibontakozására, azokat a gondolatokat és magatartásokat serkentette, amelyek a helyzet reális felmérésére, a változások iránti érzékenységre és a párbeszédre irányultak. Az ötvenhatos tapasztalat azonban megfontoltságra és óvatosságra intett, abban az értelemben, hogy egy magyar külön út követésének esélyei korlátozottabbnak látszottak, mint 1956 őszén, amikor még nem volt nyilvánvaló, hogy a megszálló hatalom milyen mozgási lehetőséget engedélyez az önállósulás felé elinduló partnereknek. A müncheni folyóiratban is csak évek múltával kaptak méltánylást a kádári új kurzus pozitív eredményei. Akkor, amikor annyira megszilárdultak, hogy – alkotmányi garanciák nélkül is – tartósságukban bízni lehetett.” (304. o.) „A müncheni folyóiratnál jóval tartózkodóbb volt a londoni (majd párizsi) Irodalmi Újság, amely hosszú ideig viaskodott a kossuthi és a Deák Ferenc-i magatartásmodellel, nem cövekelve le magát egyik mellett sem végérvényesen, hanem alkalmat adva munkatársainak, hogy ki-ki a maga hajlamát követve válasszon. Hogy az Irodalmi Újság a maximalizmus és a realizmus között hányódva végül az utóbbi fele hajlott, annak oka nem az volt – mint némelyek vélték és mondták –, hogy Faludy György után először Ignotus Pál majd Méray Tibor lett a szerkesztő, hanem sokkal inkább az, hogy a magyarországi állapotok javulása megengedte a kiegyensúlyozottabb elemzést és árnyaltabb ábrázolást.” (306. o.)
A hatvanas évektől kezdve a magyar emigráció tevékenységének súlypontja a politikai terepről egyre inkább a kulturális szférába tevődött át, és ennek megfelelően Borbándi is mind nagyobb teret szentel könyvében a különféle kulturális és művelődési intézményeknek. Ezek közül a legfontosabbak: a müncheni Magyar Intézet, a berni Kelet-Európa Intézet és Könyvtár, az Európai Protestáns Szabadegyetem, A Dies Academicus Hungaricus Genevensis, a svájci Alapítvány a Magyar Kultúra Fejlesztésére Külföldön (amely az 1981-ben alapított Nagy Imre-díját 1983-ban a magyarországi kéziratos irodalom előállítóinak ítélte oda), a belgiumi Mindszenty Kollégium, a hollandiai Mikes Kelemen Kör, a londoni Szepsi Csombor Kör, a Sao Paulo-i Könyves Kálmán Szabadegyetem, a bécsi Bornemisza Péter Társaság, az amerikai Magyar Baráti Közösség és Bessenyei György Kör stb.
Hetvenöt
A helsinki konferencia jelentőségét Borbándi ekként összegzi:
„Megrendezését elsősorban a Szovjetunió szorgalmazta, nem kis részben azért is, hogy az európai status quót és ezáltal a második világháborús területi nyereségeit a európai nemzetek közösségével, valamint az Egyesült Államokkal és Kanadával szentesíttesse... A kommunista tábor megkapta a határok sérthetetlensége és a fennálló status quo jóváhagyását, a nyugatiak pedig az emberi jogokra és szabadságokra vonatkozó kívánságaik formális elfogadását. A fennálló status quo megszilárdításának tényét enyhítette, hogy az egyezmény csak a határoknak erőszakos úton történő megváltoztatását tiltja meg, de nyitva hagyja a lehetőséget azok békés, megegyezéses úton történő módosítására. A kommunista tábor viszont azáltal térhet ki az emberi jogokra, az eszmék cseréjére és az emberek zavartalan mozgására vonatkozó kötelmek alól, hogy az egyezmény csak a kormányoknak szóló ajánlásokat tartalmaz, nem kötelező erejű előírásokat.” (402. o.)
Ezek után Borbándi azt elemzi, hogy milyen hatást váltott ki a magyar emigrációból a korona visszaadása, majd áttér az emigráció hivatásáról az Új Látóhatárban lezajlott vita ismertetésére. Egyetértőleg idézi Borsody István 1977-es eszmefuttatását:
„Aki még komolyan veszi az emigráció politikai szerepét a magyar demokrácia építésében, annak sürgősen változtatnia kellene eddigi gondolkodásmódján, hogy lépést tarthasson mind a világpolitikai, mind az európai helyzet változásával. A sikertelenség nem iktatja ki okvetlenül a politikai emigrációt hazája történelméből. Rákóczi és Kossuth máig hősként él a nemzet emlékezetében. De Rákóczinak volt erkölcsi ereje, hogy beismerje: politikája kudarccal járt, s óvta a magyarokat, ne reménykedjenek európai segítségben a Habsburg-uralom lerázására. Kossuth az emigrációban szülte legjobb gondolatait, amikor egyrészt az osztrák–magyar dualista rendszer katasztrofális következményeire hívta föl a nemzet figyelmét, másrészt a dunai konföderáció eszményében ismerte fel a reánk és szomszédainkra nehezedő sorsproblémák megoldását. Jászi Oszkár, az októberista emigráció legmaradandóbb értékű tagja, szintén a föderációs megoldás zászlaját tartotta magasra, és korunk problémáinak mélyreható elemzésével a követők táborát toborozta, a folyóirat (Új Látóhatár) alapítóit és számos munkatársát beleértve. Demokratikus emigrációnk harmincadik évfordulóján és a Kádár-korszak huszonegyedik esztendejében felvetődik a kérdés: mi tulajdonképp ennek az emigrációnak a politikai mondanivalója Magyarországnak, az öt országban élő magyar népnek és szomszédainak a Duna medencében?” (413. o.) „Megnyugtató választ erre a kérdésre sem az az írói és politikai kör, amelyhez Borsody is tartozott,[SZJ] nem tudott adni, sem azok a hozzászólók, akik az esszé megjelenését követő Új Látóhatár-vitában részt vettek.” (413. o.)
Könyve befejező szakaszában Borbándi a legfrissebb fejleményekkel foglalkozik. Röviden ismerteti az 1978-ban Párizsban alapított Magyar Füzetek szerkesztőségi célkitűzéseit,[SZJ] beszámol a Romániában és Csehszlovákiában élő magyarok jogaiért harcoló emigráns szervezetekről, majd a magyarországi ellenzékről a következőket írja:
„A nyugati magyar emigrációt a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején mind többet foglalkoztatta a Magyarországon kibontakozott ellenzéki mozgalom, amely ha nem is érte el a hasonló lengyel, cseh és szovjetunióbeli kezdeményezések jelentőségét és nemzetközi visszhangját, érzékletes módon jelezte az országban nyíltan kifejezett és lappangó elégedetlenséget, nemkülönben azt a rossz közérzetet, amely elsősorban a fiatal nemzedék tagjaiban jelentkezett. Ezek szívesen látták volna, ha a gazdasági gyarapodáson kívül a közerkölcs, az egyéni és közösségi jogok kiterjesztése, a politikai decentralizáció, a szocializmuson belüli pluralizmus és a nemzeti értékek megbecsülése is nagyobb figyelemben és méltánylásban részesül. A mozgalomnak két ága van. Az egyikben főleg a létező kommunizmusból kiábrándult és annak gyökeres reformját, a szocializmus korszerűbb és demokratikusabb változatát sürgető fiatalokat, a másikban a magyarság állapota miatt aggódókat, a nemzeti közérzet és önmegbecsülés javulásán munkálkodó szellemi embereket találunk. További különbség, hogy az előző csoport nem riad vissza a legalitás határainak átlépésétől, az utóbbi, a nagyobb hatékonyság és eredmény érdekében, ameddig lehet, igyekszik a legalitáson belül maradni és annak eszközeit igénybe venni. A nyugati emigránsok rokonszenve megoszlik a két irányzat között. Azok egységét és fellépését viszont szükségesnek ítélik meg... Az emigráns szervezetek és sajtóorgánumok egyaránt szót emeltek mind az egyik, mind a másik ellenzéki csoport visszaszorítására és elhallgattatására irányuló hatósági intézkedések ellen. Köreikben rokonszenvvel fogadják mind a két irányzat Nyugatra látogató tagjait... Biztosra vehető, hogy ha megszületne a két irányzat között az összhang és együttműködés, az emigránsok érzelmeiben és vonzalmaiban mutatkozó eltérés is megszűnnék.” (430–431. o.)
Végül, a magyar–magyar kapcsolatokról szólván Borbándi Gyula megállapítja, hogy ezek fejlődésének a budapesti kormányzat egyoldalú feltételei szabnak gátat. Könyvét a következő gondolatokkal zárja:
„Az újabb kori magyar történelem tele van olyan mozzanatokkal, amikor szabadelvű emberek előtt nem volt más lehetőség, mint a hatalommal szembeni ellenállás, a belső visszavonulás vagy a távozás. Ha ma már elismerésben és méltánylásban részesül, hogy a szembeszegülésnek és a visszahúzódásnak, egy vétkes hatalomtól való idegenkedésnek komoly okai voltak, és e magatartások nem elmarasztalást, hanem tiszteletet érdemelnek, akkor az önkény elleni állásfoglalásnak az emigráció útján történő dokumentálása is ugyanilyen elismerést érdemel.” (448. o.)
Így igaz. És ennek az igazságnak további nyomatékot ad, hogy a fiatal magyarországi nemzedék tagjai a szamizdat létrehozásával megteremtették annak a lehetőségét, hogy a „magyar–magyar” kapcsolatok ne csak a hivatalosan engedélyezett pályákon mozogjanak, s a magyarországi olvasók is megismerhessék a külföldi magyar emigráció négy évtizedes termésének színe-javát. Úgy gondolom, ez a helyzet az emigrációnak is újabb ösztönzést adhat, hogy a rendelkezésre álló szellemi kapacitást a Borbándiéhoz hasonló színvonalú összegző művek elkészítésére fordítsa. Az emigráció demokratikus szárnya olyan történelmi tapasztalatoknak és dokumentumoknak van a birtokában, amelyeket a 40 éven aluli magyarországi nemzedék tagjai egyelőre nélkülözni kénytelenek. Ha van az emigrációnak hivatása, akkor az az, hogy ezeket a tapasztalatokat és dokumentumokat a magyarországi fiatalabb nemzedékek rendelkezésére bocsássa. S ami talán éppoly fontos: ezzel egyszersmind megnyitná az utat afelé, hogy fokozatosan megszűnjék elszigetelődése a hazai magyar kultúrától.
Kapcsolódó cikkek
- Bírálat [7]