Oskar Kokoschka századik születésnapját[SZJ] a New York-i Guggenheim Múzeum nagy kiállítással ünnepli. A katalógus címlapján Masaryk portréja[SZJ] látható, a háttérben Prágával, s a mester korai, bécsi termésének első reprodukált műve ezt a címet viseli: Hungarian Landscape.[SZJ] Az ilyen találkozások és érintkezések Közép-Európa múltjában számosak. Történelmünk egy része közös, kulturális tradíciónknak vannak közös rétegei. Bécs nagy sikerrel szervezhetné meg a Centre Pompidou[SZJ] kiállítás-sorozatának mintájára a maga Bécs–Budapestjét, Bécs–Prágáját, Bécs–Berlinjét, Bécs–Triesztjét.
Kérdés, újraéleszthető-e ma ez a közösség, s ha igen, kívánatos-e. Első széttekintésre is föltűnik, hogy a Projekt lehetséges aktorai nem ugyanazt akarják. Teljesen igaza van Wolfgang Mantlnak, amikor ezt mondja:
„Közép-Európa a keleti blokkban a Nyugat utáni vágyként jelenik meg, szovjetellenes kísérőzöngékkel, az NSZK-ban semlegesség és nacionalista vágyként Amerika-ellenes felhangokkal, Észak-Olaszországban pedig az önálló berendezkedés regionalista vágyaként.”
S ha ezek utón fölteszik a kérdést, mit jelenthet Mitteleuropa Österreich számára, akkor Emil Brix és Erhard Busek könyve alapján (melyben a fenti idézet is olvasható) válaszolhatunk a kérdésre: Ausztria szolid politikai fölértékelését mint regionális – főképp kulturális attraktivitással rendelkező – közvetítő hatalomét Kelet és Nyugat között; önállóságának és önértelmezésének megszilárdítását egy nagynémet hagyománnyal szemben (ennyiben könyvük szándéka éppen ellentétes Friedrich Naumann hét évtizeddel ezelőtt keletkezett híres Mitteleuropa-koncepciójával[SZJ]); a „tökéletlen köztársaság” tökéletesítését; s még Bécs sajátos státusának újradefiniálását is.
A szerzők nagy gonddal mérlegelik a lehetséges ellenvéleményeket, s ez megnehezíti velük a vitát. Igaz, a mérleg másik oldalán ugyanez a lojalitás néha életlenné teszi téziseiket. Én ebben a rövid írásban azt tekintem föladatomnak, hogy magyar szempontból szóljak hozzá Mitteleuropa kérdéséhez. Megfontolásaim természetesen csak egy lehetséges álláspontot reprezentálnak; nem feltétlenül azonosak például Konrád György vagy Hanák Péter barátaim, a könyvben sűrűn idézett véleményeivel.
Nekünk, magyaroknak Bécs a legközelebbi Nyugat – nemcsak földrajzi értelemben. Mint a búvárok a fölszín közelében, de a fölszín alatt, úgy időzünk egy darabig Bécsben kifele vagy visszafele, nehogy keszonbetegséget kapjunk. Már megvannak azok a szabadságjogok, amelyeket mi nélkülözünk, és még minden ismerős. Bécsre irigykedünk: úgy érezzük, hogy Budapest nem lehetett volna Párizs vagy New York, de némi történelmi jó szerencsével a bécsi életminőséget mi is megvalósíthattuk volna. Az is bizonyos, hogy Ausztria 1955-ös történelmi jó szerencséjének példája mozgósította az embereket a mi balszerencsés ’56-os forradalmunkban.
Mindez arra vall, hogy a hasonlóságban is a különbséget érzékeljük és fájlaljuk. A megosztott Európa különbségét, ha eltekintünk Berlintől, ettől az eleven sebtől, semmi nem jelképezi jobban, mint Bécs és Budapest vagy Bécs és Prága különbsége. Nem képzelhetjük, hogy nem létezik e különbség: ez részünkről, kelet-európaiak részéről öncsalás, a nyugat-európaiak részéről bántó tapintat volna. Ha bármilyen virtuális egység – Közép-Európa ma is az – azt a célt szolgálja, hogy egy szép álom nevében elpalástolja ezeket a különbségeket, akkor a megértés fölületes, a közeledés látszólagos marad.
Persze, az ellenkező véglet, ahol a Balkán már a Rennwegnél kezdődik,[SZJ] kellemetlenebb számunkra. A Projekt Mitteleuropa rendkívül rokonszenves vonása, hogy alulról fölfelé építkező társadalmi közeledésfolyamatban gondolkodik, s a kormányszintű egyezkedéseknél a kulturális, szellemi egység megkonstruálása szempontjából fontosabbnak tartja az autentikus mozgalmak kapcsolatát, a Civil Society legkülönbözőbb intézményeinek széles körű érintkezését. Ám bármilyen fontosak a foglalkozási csoportok, a zenekarok, a sportegyesületek és iskolák érintkezései, Közép-Európa (s távolabbról Európa) két felének dinamikus közeledése egymáshoz Kelet-Európa autentikus mozgalmainak létén és erején múlik. Az európai vagy közép-európai gondolat egyenrangú tényezői Keleten csak az olyan képződmények lehetnek, mint amilyen a Solidarnosc[SZJ] volt, vagy amilyenné egy ma még sehol nem látható radikális reformmozgalom válhat.
A javasolt párbeszéd feltételei közül tehát az egyenrangúság hiányzik. Természetesen nem az értelmiségiek között, akik dialogizálnak, hanem a pozíciók között, melyeket képviselhetnek az egységes Közép-Európa eszméjével kapcsolatban.
Nem szabad továbbá elfelejteni, hogy Magyarországon más, konkurens szupranacionális álmok is vannak. Kossuth dél felé kiterjesztett Duna-konföderáció-terve vagy Jászi Oszkár nemzetiségi koncepciója,[SZJ] melyek eleven hagyományok nálunk, Ausztriával szemben jöttek létre, s nemrég más okok mellett azért tiltottak be egy vidéki folyóiratot (a Tiszatájat),[SZJ] mert „Kelet-Közép-Európa eszméjét túl élénken propagálta”. A romániai magyar kisebbség elnyomása teljes joggal vált ki nálunk elkeseredést és (jobbadán csak szavakban megnyilvánuló) szolidaritást, de mintegy csekélyke kompenzációként ez ébren tartja az ex oriente lux[SZJ] egy sajátos formáját is, a „fogyasztó” Nyugat és az „értékőrző” Erdély hamis, romantikus ellentétpárjában. A Projekt Mitteleuropa tanúsága szerint Románia a legszélesebben értelmezett Közép-Európa eszmébe sem illik bele, s így – tekintve, hogy az európai határokat sem nem kívánatos, sem nem lehetséges megváltoztatni – egy nagy magyar népcsoport is kívülreked. Tudom, Közép-Európa eszméje spiritualizált határokkal számol, de az államon belüli régiók kulturális orientációjának szabadságához megint csak olyan feltételek szükségesek, melyeknek megléte, illetve hiánya alapvetően megkülönbözteti Nyugatot és Keletet. Amit elképzelhetünk Olaszországban, azt el sem képzelhetjük Romániában.
Közép-Európa eszméjének magyar feltámasztása más akadályokba is ütközik. Ennek az eszmének az egykori élete elválaszthatatlan a bécsi (és budapesti és prágai stb.) zsidóság kultúrmissziójától. Ezért fölelevenítése beleütközhet a magyar értelmiség egyes tradicionális rétegeinek lappangó antiszemitizmusába. Más, poszttradicionalista rétegek viszont angolszász orientációjuk, amerikanizmusuk miatt volnának érdektelenek. Végül az az aktuális politikai szempont sem hagyható figyelmen kívül, hogy Gorbacsov kezdeményezései – bármi legyen is azok perspektívájáról a véleményünk – előreláthatólag le fogják értékelni Magyarország különleges státusát a nyugati közvéleményben, s ez a Bécs–Budapest híd jelentőségét is csökkenteni fogja.
S mégis, Közép-Európa eszméje is azok közé a kulturális eszmék közé tartozik, amelyeket fenn kell tartanunk. S nemcsak azért, mert egy konzervatív nosztalgiahullám reflektorfénybe állította a századforduló Bécsét mint kulturális centrumot. Sőt a kritikai demisztifikálás eszméjét is elevenen kell tartani. Egy nagy bécsi, Hermann Broch beszélt a város utolsó nagy virágkoráról szólva „Bécs vidám apokalipsziséről”, „Bécsről, az európai érték-vákuum központjáról”, „a giccs metropoliszáról”. Mindazonáltal az ellentételeket nem kell fölsorolni. E sorok írója saját munkájában is hálára kötelezett e korszaknak: művészetelméleti megfontolásainak egyik legfontosabb kiindulópontja a művészettörténet bécsi iskolájának kritikai méltatása volt. Ma is működnek kitűnő művészettörténészek a városban, sőt él az iskola utolsó nagymestere, Otto Pächt is. Más tudományok és művészetek is számos bécsi kiválóságot sorolhatnak fel. Mégis, nem hiszem, hogy ellentmondok a Projekt Mitteleuropa szerzőinek, ha úgy vélem, e projektum megvalósításának első lépése Bécs szellemi, kulturális vonzóerejének reneszánsza lenne. Akkor Budapest kávéházaiban – egyesekben már újra lehet bécsi újságokat olvasni! – egy kicsit Grand Café Mitteleuropában erezhetnénk magunkat.
- Bírálat [8]