A májusi pártértekezlet óta eltelt annyi idő, hogy mérleget vonhassunk a bekövetkezett változásokról – illetve elmaradásukról.
A pártkonferencián a rendpárti, reformpártiés (korábban) kádárista elemekből összeállott vezetési koalíción belül a reformpárti tényező nagyobb súlyúnak mutatkozott, mint azt a pártkonferencia előkészítése és lefolyása alapján gondolhattuk. Ennek az erőeltolódásnak minden bizonnyal szerepe van abban, hogy az utóbbi hónapok hivatalos megnyilatkozásaiban és referátumaiban a társadalom demokratikus átalakítása jóval tágabb teret kap, mint korábban. A vezetésen belüli erőviszonyok javára írhatjuk azt is, hogy napirendre került egy sor olyan törvényjavaslat, amelyek ha valóban demokratikus törvényekkel gazdagítják a corpus jurist, új szakaszt nyithatnak az ország politikai életében.
A vezetésen belüli erőviszonyok azonban nem tudták megakadályozni, hogy a pártértekezlet óta eltelt rövid időszakban máris két súlyos bizalmi válság támadjon a hatalom és a társadalom között. Az aradi tárgyalás után a vezetés megkísérelte annak látszatát kelteni, hogy a tárgyaláson a román fél tett bizonyos engedményeket, igyekezett felértékelni az ügy szempontjából sokadrangú kérdéseket, s közben úgy tett, mintha a tárgyalások puszta ténye javulást hozott volna a hivatalos román–magyar viszonyban. (Ezt néhány napra rá a Scienteia csattanósan cáfolta.)[SZJ] A tárgyalások viharos fogadtatása megmutatta, hogy a magyar társadalom széles és – divatosan szólva – alkuképes körei a vezetéstől az Aradon tanúsítottnál határozottabb és keményebb fellépést követelnek, illetve hogy a magyar delegáció szereplésével – enyhén szólva – elégedetlenek.
A másik bizalmi válság a vízlépcső ügye körül alakult ki. Ismét világossá vált: a hatalom figyelmen kívül hagyja a társadalom egyre félremagyarázhatatlanabb politikai akaratát, és elzárkózik a népszavazástól. A két bizalmi válság azt mutatja, hogy a vezetés reformpárti szárnyának nagyobb súlya eleddig nem volt elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa a hatalom és a társadalom eddigi viszonyát.
Pedig a vezetés átértékelte a maga viszonyát a független kezdeményezésekhez. Harminc éven át a hatalom azt sugalmazta, hogy az életszínvonal javítása fejében mondjunk le a politikai demokráciáról. A gazdaság a fontos, nem a politika – duruzsolták, susmogták, zengtek a fülünkbe. Május óta a helyzet megfordult: az elmúlt hónapokban több szó esik politikáról, a demokratikus-demokratizáló reformokról, mint a gazdaságról. Ezzel, a demokratizálás ígéretével a vezetés politikai tőkét gyűjt a szorító intézkedésekhez, és némileg el is tereli a figyelmet a rosszul álló gazdaságról.
A gazdaságban ugyanis alig mozdult valami. Nem csupán arról van szó, hogy a kormányzat semmit sem képes tenni az életszínvonal romlása ellen, hanem arról is, hogy egy tapodtat sem haladt előre a gazdaság szerkezeti átalakításának ügye. Ennek – úgy tetszik – nem csupán az az oka, hogy a kormányzat még mindig visszariad a leépítésekkel járó feszültségektől, hanem legalább olyan mértékben az is, hogy nincs használható koncepciója a gazdasági átalakítás végrehajtására. Az fenyeget, hogy az átgondolatlan, kapkodó, improvizált leépítések és új beruházások a jövőben sem tudnak olyan gazdasági szerkezetet kialakítani, amely biztosítaná a hatékonyabb gazdálkodást, a versenyképességet, megállítaná a fejlett országok gazdaságától való leszakadás folyamatát. A vezetés a rendkívüli terhekkel és leépítésekkel, melyek számottevő társadalmi csoportok életszínvonalát rontják, nem szünteti meg, csak átcsoportosítja a bajokat. Az új cipő jobban szorít, mint a régi – csak máshol.
Közben azért történtek komolyan veendő demokratizáló intézkedések is. (Komolyan veendőek – de hadd idézzem velük kapcsolatban kedvenc költőmet: „Még nem elég!”)[SZJ] Szempontunkból külön figyelmet érdemel a párt és a független kezdeményezések viszonyának újraértelmezése, melyet Andics Jenő, a KB osztályvezetője tárt a nyilvánosság elé. Szóhasználata alapján felmérhetjük pillanatnyi helyzetünket a hatalomhoz való viszony tekintetében.
Andics hallgatólag feladta a „három T”-t. Nincs többé támogatás, tűrés, tiltás. A vezetés mintha a Horthy-kori egyházpolitikához tért volna vissza: van bevett, elismert és tűrt politikai felekezet. A bevett felekezet vezetésében és munkájában részt vehetnek a párttagok; ilyen például az Új Márciusi Front. Az elismert felekezetnek legfeljebb a rendezvényein vehetnek részt; ez esetben például a Demokrata Fórumról lehet szó. A tűrt felekezettől viszont a párttag köteles magát távol tartani. Nem nehéz ez utóbbi kategóriában magunkra ismerni.
Nos, méltányoljuk, hogy a körvonalazódó politikai felekezetigazgatás egyelőre nem beszél negyedik és ötödik csoportról; alig tűrt és üldözött felekezetekről. Amíg a hatalom vélt vagy valós ellenfeleivel a harcot politikai eszközökkel folytatja, azaz lemond az adminisztratívnak becézett rendőrállami eszközök alkalmazásáról, elfogadjuk, hogy teljesítette a politikai demokratizálás minimumát.
Ebben a szituációban a helyzetünket a következőképpen határozhatjuk meg: a Szabad Kezdeményezések Hálózata polgárjogi-politikai mozgalom. Támogatóinak köre tágabb, mint egy lehetséges politikai párté volna, mely párt egy világnézeti vagy politikai nézetrendszer híveit tömörítené. A polgárjogi aktivitás eszmei alapja ugyanis a demokrácia mindannyiunk által vallott világnézete – ez azonban közös eszmei alapja lehet több párt politikájának is.
Két példa a Hálózat polgárjogi tevékenységére.
Hálózat-tagok aláírást gyűjtöttek Kristály Gyula ózdi vasmunkás bebörtönzése ellen, és felhívták több nemzetközi szervezet figyelmét az ítéletre. Hálózat-tagok és a mozgalom vezetősége támogatja új vallási csoportok küzdelmét a hivatalos elismerésért. (Kristály Gyula, ill. a Hit Gyülekezete ügyéről bővebben írunk lapunk más helyén – A szerk.)
A polgárjogi aktivitás elválaszthatatlan a tágabb értelemben vett politikai tevékenységtől. Az MSZMP jelenlegi pártelnöke[SZJ] a hetvenes évek közepén több beszédében kijelentette, hogy az egypártrendszer kormányzó pártjának az ellenzék funkcióját is be kell töltenie. A pártvezető természetesen azt hangsúlyozta, hogy még ezt a feladatot is a nagybetűvel írandó Pártnak kell ellátnia. Én azt emelném ki a szövegéből, hogy szerinte is létezik ellenzéki funkció – s vele ellentétben azt tartom természetesnek, ha ezt a funkciót az ellenzék tölti be. Hivatkozhatom azonban a kormány jelenlegi fejére is,[SZJ] aki egyik amerikai interjújában azt mondotta, hogy szükségesnek tartja demokratikus ellenzék működését Magyarországon. Nos, ha netán ránk gondolt, készek vagyunk a feladatra.
(Közbevetőleg: sokan azt hiszik, hogy az ellenzék léte afféle „büntető kamat”, amit a rossz kormány fizet a rossz politikájáért. Szó sincs róla. Az ellenzék a demokrácia alapintézménye. A jó kormánynak is kell hogy ellenzéke legyen.)
Némelyek úgy vélik; a Hálózat voltaképpen az ellenzék legális fedőszerve. Ezt visszautasítjuk, ha úgy értik, mintha a Hálózat mögött holmi titkos szervezet lapulna, valamiféle földalatti mozgalom. Erről szó sincs. Nincs, elsősorban azért, mert a demokratikus ellenzék tízéves fennállása egyetlen pillanatában sem volt titkos szervezet. Mindenkor nyíltan, a magyar közvélemény szeme előtt tevékenykedett, s működését ugyanúgy az alkotmánynak a demokratikus alapjogokat garantáló paragrafusai törvényesítették, mint bármelyik mai bevett vagy elismert politikai felekezetét.
A magyar társadalom harminc éven át elfeledkezett arról, hogy a Kádár-korszak kellemetlenségeit (nyugati utazás, háborítatlan magánélet, a sikerpropaganda megszűnése stb.) ’56-nak köszönheti. Mai barátaink és (reméljük) harcostársaink se feledkezzenek meg arról, hogy ma nem lennének elismert politikai felekezet a demokratikus ellenzék tíz éve nélkül. Nem lenne ma legális Hitel[SZJ], ha nem lenne több éve szamizdat. A Hálózat a demokratikus ellenzék tíz éve folyó polgárjogi harcát is folytatni kívánja.
Ha ellenzékként definiáljuk magukat, felvetődik a radikalizmus és mérséklet kérdése. Az MDF egy elnökségi tagja lakitelki felszólalásában a Fórum és a Hálózat viszonyát az 1867-es kiegyezést megelőző országgyűlési felirati és határozati pártja viszonyához hasonlította.[SZJ] Elfogadjuk az összehasonlítást. De ne feledjük: a határozati párt ugyanúgy országgyűlési csoport volt, mint a felirati párt.
Semmivel nem tekintjük magunkat kevésbé legálisnak, mint a testvér-kezdeményezések. Az államminiszter[SZJ] legutóbb a műegyetemi gyűlésen újra felemlegette azokat a csoportokat, amelyek úgymond válságot akarnak. Nem tudom, hol látta őket; én még egy ilyennel sem találkoztam. A magunk részéről biztosíthatom őt és mindenkit, akinek efféle aggályai vannak: a radikális politikai fordulatot, amely megteremti hatalom és társadalom valóban új politikai viszonyát, mi reformokkal és párbeszéddel akarjuk elérni, nem pedig a társadalomra további terheket rovó destabilizációval.
Még egy félreértést el kell oszlatnunk: a társadalom ellenhatalommá szerveződését akarjuk – hogy korlátozza, ellenőrizze a kormányzati hatalmat. Ezt a mostani kormányzati hatalmat. Mi sem áll távolabb tőlünk, mint hogy kormányzati hatalomra törekedjünk, melyhez állítólag – élénk fantázia kell hozzá – a válság segítene hozzá bennünket. Számunkra nem az a kérdés, hogy a politikai bürokrácia milyen színűre van festve, hanem csak és kizárólag az, hogy mennyire veti alá magát a társadalom ellenőrzésének.
Nem zárkózunk el a párbeszéd és a kompromisszum elől. Ahhoz viszont ragaszkodunk, hogy a kompromisszum még a látszatát se kelthesse, mintha általa a hatalom transzmissziójáváválnánk. A hatalomnak elvi, politikai gesztusokkal kell igazolnia, hogy a társadalommal való viszonyában fordulat történt. Vitázom Csengey Dénes barátunkkal, aki a vízlépcső elleni tüntetésen azt mondotta: a hatalom az építkezés leállításával garantálhatja az elvi fordulatot. Bármekkora jelentősége van is a vízlépcső ügyének, az itt tehető és teendő – mégoly fontos, hiszen létérdekeket érintő – engedmény nem elvi jellegű. Két elvi engedmény van, mely a társadalom számára valóban új korszak nyitását garantálhatja: ’56 rehabilitálása és a többpártrendszer.
Ez a mi negyvennyolcunk, amiből nem engedhetünk.