Gazdasági reform és politikai reform
A nyolcvanas évek második felére, amikor az ország pénzügyi helyzete ismét válságossá vált, és az 1985-ös mesterséges, meg nem alapozott minifellendülés is kifulladt, a reformközgazdászok eljutottak odáig, hogy kimondták: a radikális (vagyis a tőkepiacot rehabilitáló) gazdasági reform csak radikális politikai reform után képzelhető el, mivel a kommunista párt nem fog magától kivonulni a gazdaságból, és nem fogja feladni azt az intézményt, amely vezető szerepét – elvben – indokolja, és legitimálja a termelési eszközök állami tulajdonát. Ez a meggyőződés tükröződik a Fordulat és reform című tanulmányban (illetve a tanulmány születését megelőző vitákban)[SZJ] is, és még ma is ez tekinthető uralkodó nézetnek a radikális reform mellett elkötelezett írásokban.
Közben azonban óriási változások történtek, és úgy tűnik, hogy a radikális gazdasági reformnak nem várt, új támogatója is akadt, mégpedig a kommunista párt felső vezetése (vagy legalábbis az 1988 tavaszán megújult vezetés egy domináns frakciója). Az is egyre világosabb, hogy a radikális gazdasági reformokat ez a pártvezető csoport úgy igyekszik „levezényelni”, hogy közben véletlenül se kerüljön sor valóban radikális politikai változásokra, hanem az egypártrendszer régi intézményeinek csinosítgatásával és átfestésével lehessen megúszni a dolgot.
Úgy tetszik tehát, hogy a reformközgazdászok értékelése nem volt helyes: radikális gazdasági reform radikális politikai reform nélkül is lehetséges. Sőt, mintha a kommunista elit azt igyekezne sugallni, hogy csakis úgy lehetséges, mert egyébként káosz, anarchia, szovjet megszállás, katonai diktatúra következik.
Mi az oka, hogy a kommunista vezető elit egy része megváltoztatta a véleményét a radikális gazdasági reformot illetően? El lehet egyáltalán képzelni, hogy komolyan, őszintén mondanak le (akár csak részben is) a pártnak a gazdaságba való beavatkozásáról? Hiszen éppen a politika gazdaság feletti primátusa alkotta a kommunista pártok ideológiájának megkülönböztető jegyét.
A pálfordulás okai abban kereshetők, hogy úgy látszik, a magyar kommunista elit annyira megrettent a halmozódó gazdasági kudarcoktól, hogy a „legrosszabb”-tól, vagyis a hatalom elvesztésétől tartva hajlandó feladni a marxista gazdaságfilozófia alaptételeit is, és a gazdaságból szinte teljesen visszavonulva csak a politikai hatalom megtartására koncentrál.
A kommunista pártnak a gazdaságból való kivonulásával sajátos, korábban nem létező társadalmi formáció képe kezd kibontakozni, amelyet nevezhetünk akár neokapitalizmusnak, akár posztszocializmusnak. E társadalomban a gazdasági alrendszer területén gyakorlatilag a tőkés piacgazdaság játékszabályai érvényesülnének, talán egy kicsit több állami beavatkozással és bürokráciával, mint Nyugat-Európában szokásos, a politikai életben viszont továbbra is fennmarad a kommunista párt hatalmi monopóliuma.
A gazdasági beavatkozásról való lemondás fejében a kommunista elit (vagy legalábbis annak mozgékonyabb része) valószínűleg gazdasági hatalmi pozíciókat igyekszik majd kicsikarni magának. Erre már most is vannak jelek. Egyes, nyilvánosságra alig került elképzelések szerint, amelyeket a felső államigazgatás több képviselője támogat, az állami vállalatok reprivatizálásában kulcsszerepet kapnának az újonnan létrejött kereskedelmi bankok: a részvénytársaságokká alakított állami vállalatok részvényeit (természetesen kedvezményes áron) a kereskedelmi bankok vásárolnák fel. A párt- és állami bürokrácia (vagyis az uralkodó elit) értelmesebb részének áramlása a kereskedelmi bankok felé máris megkezdődött; világos, hogy a kommunista elit ilyen módon igyekszik gazdasági hatalomra szert tenni az újonnan kialakuló neokapitalista rendszer keretei közt. Hankiss Elemér a Fordulat és Reform vitáján ironikusan jegyezte meg: ajánljanak fel a funkcionáriusoknak 10 százalékot minden reprivatizálásra kerülő vállalat részvénycsomagjából, mintegy kompenzálásul a hatalmuk elveszítéséért. Ez az ötlet egy éve még „bon-mot”-nak számított, ma már szinte gazdasági realitás.
Működőképes-e a neokapitalista társadalmi modell?
A magyar kommunista elit nyilván úgy véli, hogy igen. Valószínűleg feltételezik, hogy a társadalom nagyobb része a jobban működő gazdasági berendezkedés „áraként” elfogadja majd a kommunista elit hatalmának átmentését. Nyilván meg vannak győződve arról is, hogy a társadalom legmozgékonyabb, vagyis potenciálisan legveszedelmesebb csoportjait lekenyerezik az újonnan kialakított neokapitalista gazdasági rendszerben kínálkozó előnyös vállalkozási lehetőségekkel. De enged majd a konzervatív pártbürokraták ideológiai merevsége is, ha az állami vállalatok magánkézbe adása során megfelelő koncot kapnak. Példaként olyan nem kommunista diktatúrák is lebegnek a magyar kommunista pártvezetők szeme előtt, mint a francóista Spanyolország vagy Dél-Korea. Ezekben az országokban politikai diktatúrát gyakorló hatalmi csoport nem vagy csak igen mérsékelten avatkozott be a tőkés típusú gazdasági automatizmusok működésébe.
A magam részéről pesszimistábban ítélem meg a kibontakozóban levő magyar neokapitalista modell esélyeit. Először is, bármennyire a szuronyok hegyén uralkodtak is a kelet-európai kommunista pártok, a marxista ideológia a társadalom jelentős részére hatott, és legalább részben legitimálta a párt egyeduralmát. Még a hatvanas években is igaz volt, hogy a marxizmus Kelet-Európában a „leghatékonyabb hamis tudat”, amely szerencsésen ötvözi a keresztény egyenlőségeszményt és a keleti államideált a politikai demagógiával.
Bár a marxista gazdaságfilozófia fontos tételeit már az Új Gazdasági Mechanizmus[SZJ] is feladta (pl. a tervszerű, arányos fejlődés „törvényét”, a közvetlenül társadalmi jellegű munka dogmáját stb.), ezeket az ideológiai változásokat még a terv és piac harmóniáját fejtegető brosúrákkal, illetve a korábbi ideológiai definíciók eufemisztikus átfogalmazásával úgy-ahogy meg lehetett magyarázni. A reprivatizálás, az állami vállalatok magánkézbe adása azonban éppen azt szünteti meg, ami állítólag a szocializmus lényege, vagyis a termelőeszközök társadalmi tulajdonát. Bár a marxizmus rugalmasan alakítható filozófiának bizonyult az elmúlt évtizedek során, azt senki sem fogja elhinni, hogy a termelőeszközök társadalmi tulajdonának a megerősítését jelenti az állami vállalatok részvénytársaságokká alakítása és a részvények kiárusítása. Ha azonban a kommunista párt feladja (vagy szép csendben elfelejti) a marxista gazdaságfilozófiát, akkor semmi az égvilágon nem fogja legitimálni a kommunisták politikai hatalmát. Nyilvánvalóan mindenkinek eszébe ötlik a kérdés: ha már nem a szocializmust, hanem valamiféle kapitalista típusú gazdasági rendszert „építünk”, akkor vajon miért éppen a szocializmus mellett állítólag elkötelezett MSZMP a „társadalom vezető ereje”, az egyetlen legális párt?
További gondot jelent, hogy a gazdasági helyzet a reprivatizálás után sem fog látványosan javulni. Széles körű munkanélküliséggel, jelentős rétegek elszegényedésével és a korábbi megtakarításokat felemésztő inflációval számolhatunk, legalább az ezredfordulóig, miközben egyes csoportok feltehetően meggazdagszanak. Az elégedetleneket csak legitim közmegegyezés alapján lehet féken tartani, úgy, ahogy az angol konzervatív kormány tette a sztrájkoló bányászok esetében.[SZJ] Az angol kormány ugyanis viszonylag könnyen szembeszállhatott a bányászsztrájkkal arra hivatkozva, hogy a választásokon a társadalom nagyobb része támogatta struktúra-átalakító programját, amiből a bányászokkal való konfliktus fakadt. De mire fog hivatkozni a sztrájkoló bányászokkal, tanárokkal, középiskolásokkal, főiskolásokkal, mérnökökkel, miskolciakkal és még ki tudja kivel szemben a senki által meg nem választott magyar kommunista elit? Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a karhatalom durva bevetését (ami Ázsiában és Kelet-Európában hatékony eszköze a köznyugalom helyreállításának) még legalább az ezredfordulóig akadályozza, hogy szükség van a nyugati hitelekre, azaz a civilizált világ jóindulatára. Egy eladósodott ország kormányzata számára kockázatos dolog a tüntetők közé lövetni.
Valódi politikai reform – vagy a társadalom széthullása?
A radikális gazdasági reform csak úgy lenne működőképes, ha a társadalom nagyobb része elfogadná és a magáénak érezné azt a politikai vezetést, amely a gazdaság átalakítását végzi (vagy amelyik éppen csak nem avatkozik be a piaci erők játékába). A politikai vezetés társadalmi legitimitását pedig ma Magyarországon – a legitimáló nagy ideológiák szétesése következtében – csak demokratikus választások biztosíthatják. Az is világos (és sajnos a kommunista elit is jól látja ezt), hogy demokratikus választások esetén a kommunisták jelentéktelen töredékpárttá süllyednének, elveszítve minden korábbi hatalmukat és privilégiumukat. Természetes tehát, hogy radikális, nemcsak a homlokzatot átfestő politikai reformot a kommunista párt kezdeményezni nem fog. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a magyar társadalom túlzottan megosztott, túlságosan az egyéni és csoportalkuk rendszerében gondolkodik ahhoz, hogy egységes fellépéssel képes lenne kikényszeríteni a demokratikus politikai átalakulást. De még ha a társadalom képes lenne is egységes fellépésre, még mindig számolni kellene azzal: az oroszok vajon mit szólnának a kommunisták kiebrudalásához a hatalomból?
A valószínű forgatókönyv szerint tehát a radikális gazdasági reform politikai reform nélkül fog megvalósulni, a mai politikai rendszeren legfeljebb csak kozmetikai műtéteket hajtanak végre. A társadalom válasza a kommunista elit által vezényelt radikális gazdasági reformra minden bizonnyal a még nagyobb széttagolódás és szétesés lesz; ahogy egyes csoportok esélyei javulnak, másokéi leromlanak. A romló helyzetű csoportok viszont valószínűleg igen hamar meg fogják találni a protestálás pusztító módjait (vadsztrájkok, faji zavargások, nemzetiségi gyűlölködés stb.), amivel szemben az illegitim politikai vezetés egyetlen eszköze az erőszak. Az erőszak alkalmazását azonban a külföld megnyerésének szükségessége még hosszú ideig gátolni fogja. Marad tehát a politikai hatalom és a széttagolt társadalom kölcsönös patthelyzete.
A kibontakozó neokapitalista posztszocializmus, avagy a „kapitalizmushoz vezető sajátos magyar út” ezek szerint még csak nem is a mai, elhúzódó lengyel válsághoz, hanem sokkal inkább a társadalmi igazságtalanságok és a városi terroristák kettős szorításában vergődő dél-amerikai diktatúrákhoz fog hasonlítani (amit talán csak Pinochetnek az iráni sahhoz hasonlóan fényes magyarországi látogatása[SZJ] fog felvidítani).
Befejezésül könnyű volna azt mondani, hogy mindez a baj és szenvedés elkerülhető lesz, ha sor kerül a valóban demokratikus politikai reformok megvalósítására. Véleményem szerint ugyanis sem a külpolitikai erőviszonyok, sem a társadalom belső mozgásai nem valószínűsítenek még csak egy korlátozottan demokratikus politikai átalakulást sem.