támadtak, most, mikor szorongva, felháborodva és jórészt tehetetlenül szemléljük mindazt a rombolást, amit a bulldózerek végeznek Erdélyben vagy a Dunán innen és túl.
Én ugyanis nem a határon túlról ismertem meg ezeket a veszett földtoló fenevadakat. Acsarogtak már eleget itthon is.
Gondolok először (ugye milyen képtelen összehasonlítás!?) a cigánytelepek felszámolására. – De azok nem rozettás templomok voltak fa haranglábbal, évszázados levendulaillattal, áhítattal, hanem putrik! – veti ellene a homlokát ráncoló olvasó. Így igaz! Magam is jól emlékszem még a H-i telepre. Vagy négy éve jártam ott, úgy tél közepén. Egymástól alig több mint karnyújtásnyira álltak a napraforgószárból készített, tapasztott, szalmával fedett házacskák. Az egyikben, a helyiség közepére vájt lyukban parázslott a tűz, mellette egy férfi és egy nő üldögélt. Az asszonyon egyetlen nejlonkombiné volt és gumicsizma. A férfi vasutas sapkát és nadrágot viselt, mást nem. Jogosnak tűnt tehát az elképzelés: a H-i telep lakóit az erre a célra épített házakba kell költöztetni. Mégis, mikor a határozatnak végül érvényt szereztek, a Laci gyerek visszaszökött a régi, kedves dombok közé, és ott csatangolt, „botrohászkodott”, míg csak el nem tolta az utolsó házikót is a félelmetes masina. – Hát csakugyan gépekkel számolták fel a telepet? – kérdezem a H-i legényeket. – Nem – tiltakoznak –, mindenkinek magának kellett megcsinálni, csak azokét takarították el bulldózerrel, akik maguktól nem voltak hajlandók bontani.
M. Sanyi bácsi éppen börtönben ült „semmi kis huzalkodásért”, mikor T-ben a telepfelszámolás megtörtént. Semmit nem tudott róla. Mikor hazament, útja egyenesen a házához vitt; azaz a háza sehol nem volt már akkor. A tanácsra ment magyarázatért és felvilágosítás céljából is, hogy hol aludjon most már ezután. Nem utalnak ki neki lakást, felelték, mivel úgyis egyedülálló, s a régi házára nem volt úgysem érvényes építési engedély (senki nem rendelkezett ilyennel a telepen). Azt tanácsolják viszont neki, hogy mivel úgyis sok rokona van, ő pedig már benne van a korban, a hátralévő időre húzódjon meg valamelyik családnál. Személyi igazolványában viszont (mivel állandó bejelentett lakcímmel minden magyar állampolgárnak rendelkeznie kell) meghagyták a régi bejegyzést az utcáról és a házról, melyek már egyáltalán nem léteztek. Nem egyedi esetek ezek! Csaknem mindenütt a legegyszerűbb és leghatásosabb eszközzel szereztek érvényt (gyakran egyik óráról a másikra) a határozatoknak, s telepítették a szemre tetszetősebb telepekre a cigányokat.
A következő helyszín a főváros egyik peremkerülete vagy inkább kertvárosa. Itt állt a gyülekezeti ház, melyben lelkipásztori szolgálatomat elkezdtem, s melyet felsőbb sugallatra (nem az égiekre gondolok) egyházam önjelölt akkori vezetői egyházpolitikai megfontolásokból fillérekért eladtak egy szövetkezetnek. Több mint négy éven át minden istentiszteletünket a ház előtt, az utcán tartottuk. Így alkalmunk nyílt arra, hogy végignézzük, miként tarolják le a bulldózerek a kispesti házak százait, talán ezreit, s hogyan emelkednek a helyükön az irdatlan betonbábelek. Ott voltunk a hívekkel együtt akkor is, amikor a mi hajdani istentiszteleti helyünk gerendái fordultak ki helyükről, s dőltek be a falak nagy dübörgéssel, porfelhőben. Nem, ezek a gépek, melyek itt működtek, nem katonai gépek voltak. A rombolást nem „valamely ellenség cselekedte”. A történet nem a háborúból vagy ötvenhatból való. Mindez a hetvenes évek végén s a nyolcvanas évek legelején történt.
Magam is egy (másik) lakótelepen lakom. Emlékszem, mennyi megkeseredett emberrel találkoztam eleinte, akik háza szintén a földdel egyenlő lett, és akik sehogyan sem tudtak megbarátkozni új betonotthonukkal. Vita sehol nem volt. Az őslakosok körében nem tartottak népszavazást: legyen-e házuk helyén új lakótelep vagy sem. Jöttek a gépek, és még az emlékeket is eltakarították.
Néha álmodom a kis bokortanyával, ahol gyerekkoromban sok-sok boldog hetet töltöttem. Itt ismertem meg a füveket, virágokat, madarakat, a föld gyümölcseit s az emberek fiait. Úgy adódott, hogy e kicsi fehér, vert falú házak a későbbiek folyamán csak hátráltatták a kollektív, nagyüzemi termelés eredményes kialakulását. Jött néhány ügyes gép… Az idén ellátogattam e helyre, s megrendülten lépkedtem a szántóföldön a nagy foltok között, melyeken még a gyom is csenevészebb. Az egyik ösztövér fasorban rábukkantam egy elvadult szilvafára. Annak a tövéhez ültem le emlékezni. Itt állt a hosszú deszkakerítés, rajta a „bosszantó”-ra támaszkodó nagykapu s a fareteszes kiskapu. Újabb kisajtón át a kiskertbe léphettünk, s onnan a nyitott, oszlopos tornácon át a „pitarba”, ahol a kemencenyílás és az égre nyíló füstölő találtatott, meg asztal, karos lócával. Innen juthattunk az „első ház”-ba, ahol egy régi bundán a kemencesutban aludtam én, a nagy vörös kandúr pedig a kemence búbján. A pitarból nyílt a „hátsó ház”, vagyis a „tisztaszoba”, melynek fűtése télen a hatalmas dunyha alá dugott forró tégla volt csupán. A ház végében volt a kamra. Hogy ide belépjek gondolatban, ahhoz le kell hunynom a szemem. Csak így vehetem számba ismét a régi illatokat. A három nagy „szuszékban” hűvös árpa, rozs és búza. Felséges álom esett ezen is a ráterített ponyván. Felettem a gerendára kötözve egy lajtorja s azon a hatalmas kenyerek. Ide voltak akasztva a vasárnapi csizmák is. Az ablakban petróleum, a lámpához, a sarokban a liszteszsákok, melyeken felváltva éhes félálomban szunyókált a macska. A „lábtón” a padlásra jutott az ember, melynek tapasztott padozata sok-sok mázsa tengerit megtartott. Száradt itt néhány lopótök, s a nádtetőt tartó gerendákon nyüzsgő darázsfészkek ültek. Engem a titkok érdekeltek, s az öreg láda mellett, lábamat a tátikákat, mályvákat és pünkösdirózsákat ringató kiskert fölé kilógatva, a régi leveleket, kalendáriumokat böngésztem.
Erre álltak az ólak és az istállók, melyekhez a kékes reggeleken, mikor az akácfafüst az állatok meleg illatával elkeveredve kanyargott az égre, a hideg sárban kiloholtam. Ezek padlásán kutattam alkonyatkor tojás után. Itt volt a gémeskút. Most is érzem számban a mohos faveder és a vasabroncs ízét. A hátsó kapu, melyen át az álmos almáskertbe léptem. Itt találtatott még a krumpliverem s a szalmakazal is. Azon túl már csak a búzaföldek ringtak. Valahol itt kezdődött a mezsgye, ahol most ülök, a többé meg nem szelídíthető szilvafa alatt, merengve a tanyáról, melynek elszántott sárfalát nem alítja már az úton járó. Mit is sejthetne? Hiszen út sem visz már ide igazán. Csak az öreg traktorosok emlékeznek még a régi nevekre, házakra, hol emberek nevettek vagy sírtak éppenséggel, ahogy ez lenni szokott ott, ahol gyanútlanul hazájának hiszi a földet az ember, melyből vétetett, s amelybe – ha idő előtt ki nem űzetik – nem esne nehezére visszatérni.