A megegyezés esélyei
Az MSZMP vezetői persze nyomás alatt tették magukévá a többpártrendszer követelését. De nem az 1980-as gdanski forgatókönyv ismétlődött meg. Akkor a falhoz szorított lengyel kommunista vezetés azért kötött alkut a független munkásmozgalommal, mert nem volt fölkészülve rá, hogy erőszak útján rekessze ki az ellenzéket a politikai arénából. A mai magyar (és lengyel) kommunista vezetés azért kíván, jóval kisebb nyomás alatt, alkut kötni, mert szüksége van rá, hogy bevonja az ellenzéket a politikai rendszer működésébe. Egymagában ugyanis sem a gazdasági hanyatlás irányzatát megfordítani, sem a válság politikai következményeit viselni nem képes. Hogy hatalmon maradhasson, meg kell osztania a kormányzás felelősségét.
Az ellenzék sem csupán muszájból akar megegyezéses átmenetet. Az 1956. november 4-én bekövetkezett katasztrófa emléke máig él. Önmérsékletre int a gazdaság rendkívül törékeny állapota is: két-három hét polgárháborús helyzet elegendő lehet a teljes összeomláshoz. Végezetül nem világos, miként lehetne az MSZMP konstruktív részvétele nélkül biztosítani, hogy a fegyveres testületek tartózkodó semlegességgel vegyék tudomásul a rendszerváltozást.
Azt gondolhatnók tehát, a körülmények kedveznek a békés átalakulásnak. Ám ha szétnézünk az országban, rendezett haladás helyett növekvő zűrzavart látunk magunk körül.
Az MSZMP szétesése
Példátlan gyorsasággal bomlanak az állampárt szervezetei; a csúcsokon dúl a bellum omnium contra omnes[SZJ]; a vezetők egyik nap ezt nyilatkozzák, a másik nap meg azt; a hierarchikus utasítási láncok egyre kevésbé működnek; egy éven belül a párttagság több mint tíz százaléka kilépett; az 1956/57-es restauráció egykori harcosai létrehozták a Münnich Ferenc Társaságot, a pártreformerek a maguk horizontálisan szerveződő köreit;[SZJ] a helyi apparátusok egy része azt figyeli, hová állhatna át, mások korrupciós botrányaikkal vannak lekötve, a többiek megpróbálják beásni magukat bunkereikbe.
Az ellenzék helyzete
Önmagában csak jó, hogy az állampárt egysége megbomlik. A baj az, hogy senki nem képes betölteni az így keletkező politikai vákuumot. Az ellenzéki pártok és mozgalmak együttvéve sem elég erősek ahhoz, hogy úrrá lehetnének a helyzeten. Elkötelezett résztvevőik száma még mindig csak tízezrekben becsülhető, társadalmi bázisuk alig-alig terjed túl a középosztályokon. Nem jött létre a Szolidaritáshoz fogható tömegmozgalom; a jelentősebb független szakszervezetekbe pár ezer értelmiségi tömörül.
Működő parlamenti demokráciákban, persze, pár ezer tagot számláló választási pártok milliókat képviselhetnek. Nem lehetetlen, hogy Magyarország politikai jövője is a választási pártokon nyugvó parlamentarizmus. Egyelőre azonban az ellenzék szervezetei kívül vannak az Országgyűlésen; nem képviselnek választópolgárokat, és nincs intézményes befolyásuk az államhatalomra. Mi mást tehetnének: megpróbálják betörni a kaput. Követelnek, követelnek és követelnek.
A szétzüllő MSZMP pedig mindig ugyanúgy válaszol: először megpróbál ellenállni, aztán kitérő műveletekkel próbálkozik, és amikor már végképp sikerült elszalasztania a tisztes egyezkedés lehetőségét, fejvesztve meghátrál.
Hiányzik a harmadik erő
Könnyebb lenne úrrá lenni a válságon, ha léteznék komoly tényező, amely közvetíteni tudna az ellenzék önmegerősítő követelései és az állampárt tárgyalóképtelen kapkodása között. Ilyen tényező azonban nincsen. Az Új Márciusi Front[SZJ] közvetítési kísérlete kudarcot vallott, úgy tűnik, elsősorban azért, mert tagjai között levitézlett ókádáristák is helyet kaptak. A Független Jogász Fórumot minden fontosabb ellenzéki szervezet elfogadta közvetítőnek, ám a jogászok eleve csak az ellenzéken belüli egyeztetésre vállalkoztak. A Hazafias Népfront tétova próbálkozásai csupán arra voltak jók, hogy emlékeztessék a közönséget: ez a hatalmi szíjáttétel, bár üresjáratra állították, még mindig nem állt le.
Kis ideig sokan remélték, hogy talán a parlament felnő a közvetítő szerepköréhez. Azonban hamar láthatóvá vált, hogy az MSZMP gyámkodásával megválasztott képviselők többsége nem tud vagy nem kíván túllépni az alattvalói státuson. Annyira már nem tartja kézben őket az állampárt, hogy kiszolgáltatottságuk fölött ne dohogjanak, de annyira nem önállósultak, hogy szükség esetén leszavazzák az MSZMP kormányát, így aztán az Országgyűlés, ahelyett hogy a stabilizálás tényezőjévé válnék, maga is a politikai bomlás erjesztőjévé lett.
A kormány válsága
Újabban felmerült az a gondolat is, hogy talán a kormánynak kellene tárgyalnia egyfelől az MSZMP-vel, másfelől az ellenzékkel. De hogyan válhatnék a kormány önálló, harmadik tényezővé erős, cselekvőképes parlament híján? Ez a kormány az MSZMP kormánya, egész mozgástere annyi, amennyit a politikai bizottságon belüli ellentétek kínálnak. Ez elég lehetett 1987/88-ban, amikor még csupán arról volt szó, hogy a miniszterelnöki pozíciót kihasználva fölmorzsolják a kádárista pártcentrumot. Ahhoz azonban, hogy a kormány nemzeti megegyezést hozzon létre a színen levő politikai erők között, ekkora mozgástér édeskevés. Ellenben a függés fönnmaradása kiszolgáltatja a kormányt a politikai bizottságon belül dúló viharoknak.
Pedig nagy szüksége volna rá, hogy szilárdnak és kiszámíthatónak mutatkozzék. A gazdaság állapota rohamosan közeledik a végkifejlet felé. Végzetes sebességgel nő a költségvetési hiány; a miniszteriális szervek kapkodva igyekeznek betömködni a réseket; hol a gyógyszervásárlókat sarcolják meg, hol a személyi árubehozatalt, hol meg az országúti közlekedést. Gyors egymásutánban kétszer is leértékelték a forintot. A kormány egyre inkább elveszti uralmát az infláció fölött, melyet saját kétségbeesett intézkedései is gerjesztenek. Szorító pénzügyi politikája szétzilálja a vállalatok közötti áruforgalmat, anélkül hogy a túlkeresletet megszüntetné. Miközben ugyanis a lakosságot egyre elviselhetetlenebb terhekkel sújtják, a kormánynak nincs ereje, hogy hozzányúljon a soha meg nem térülő óriásberuházásokhoz, hogy komolyan visszafogja a veszteséges ágazatok támogatását, s hogy a pártállam apparátusainak költségvetését radikálisan megkurtítsa.
Nem csoda, hogy a társadalom mindenért zúgolódik, hogy az ellenzék és a pártállam hagyományos érdekszervezetei egymással versenyezve ítélik el az értelmetlen intézkedéseket. Ez a kormány a puszta túlélésre sem alkalmas, hogyan biztosíthatná hát a rendezett politikai átmenetet?
Szorongás és aggodalom
Így aztán a közvéleményen mindinkább erőt vesz a szorongás és az aggodalom. Hiába, hogy egy év alatt az ország politikai arculata többet változott, mint a rendszer egész 40 éve alatt. Hiába tört ki a glasznoszty, hiába fogantak meg a többpártrendszer csírái, hiába kezdődött el az 1945 és ’62 közötti terrorperek felülvizsgálata, hogy immár nyíltan lehet beszélni az 1956-os forradalom valóságáról és a restaurációs kurzus bűneiről, hiába javultak a magánvállalkozás jogi lehetőségei, hiába vált az ország nyitottabbá a külvilág felé: az uralkodó érzés mégsem az, hogy végre létrejöttek a nemzeti felemelkedés feltételei, hanem az, hogy minden szétesik, hogy katasztrófába rohanunk.
Úgy tűnik, a politizáló közönség leginkább a már jól ismert végkifejlet megismétlődésétől fél. Újabb szovjet támadástól ma nem nagyon tartanak az emberek; annál inkább valamilyen katonai-rendőri puccstól, a munkásőrség és a Münnich Ferenc Társaságban gyülekező volt karhatalmisták akciójától, a kommunista pártapparátus bunkereibe visszavonuló káderek szervezkedésétől.
Megalapozottak-e ezek a félelmek?
Grósz és a bunkerek
Ebben a pillanatban az apparátus bunkerei összehangolt védekezésre sem látszanak alkalmasnak. Kétségbeesetten védik a vármegyei káderuralmat; ennyi azonban országos fellépéshez nem elég. Megbénítja a szerveződést, hogy a felső pártvezetésben egy év alatt senki nem akadt, aki nyíltan vállalta volna a bunkerek fölötti vezérséget. Leginkább Grósz hajlanék rá, hogy zászlót bontson, de amíg bent ül a pártfőtitkári székben, nem teheti. Nagy kérdés, mire lesz képes, ha – mint várható – megbukik. Bukott kommunista politikusok azonban ritkán válnak sikeres hadvezérré; a Grószt eltávolító többség határozottságán és ügyességén fog múlni, hogy ő se lehessen az.
A magánhadseregek
Ami a munkásőrséget és a fegyver birtokában szervezkedő volt karhatalmistákat illeti; valószínűtlen, hogy képesek legyenek magukhoz ragadni és megtartani a hatalmat. Képesek lehetnek azonban provokációkra. De ez a veszély egyelőre megelőzhető. Egyértelművé kell tenni, hogy a kommunista pártvezetés és a kormány tagjai személy szerint, külön-külön súlyos felelősséget viselnek a nemzet előtt azért, hogy a legrövidebb időn belül leszerelik-e a munkásőrséget, és begyűjtik-e a magánszemélyek birtokában lévő fegyvereket. Senki nem moshatja kezeit: sem a maradás, sem a haladás hívei.
Az állami fegyveres erők
Az ÁVH feloszlatása óta a magyar rendőrség nem rendelkezik számottevő karhatalommal. Katonai közreműködés nélkül nem tudna átfogó rendcsinálásba kezdeni. A kulcskérdés tehát az: mire vállalkoznak a hadsereg főtisztjei, és számíthatnak-e a tisztikar lojális engedelmeskedésére, ha államcsínyt kísérelnek meg. Ez a kérdés ma sokakat foglalkoztat, ám a civil világban senki nem ismeri a választ (talán a hadseregen belül sem). Nem tudni, hogyan befolyásolta a tisztikar hangulatát a katonai pálya anyagi és erkölcsi elértéktelenedése. Nem tudni, milyen hatást tesznek rá a Varsói Szerződés és a NATO viszonyában beálló változások. S a legkevésbé sem lehet tudni, hogy az SZKP és az MSZMP közötti függő kapcsolat lazulását kíséri-e hasonló lazulás a szovjet és a magyar hadvezetés viszonyában.
Mindazonáltal feltételezhető, hogy a magyar hadsereg saját kezdeményezéséből nem volna képes megragadni a hatalmat. Negyven éven át folytonos politikai függésben tartották; nemigen alakulhatott ki benne a nemzet megmentésére hivatott, minden politikai pártoskodás fölött álló testület öntudata. A jelenlegi szovjet pártvezetés, hacsak az MSZMP nem omlik teljesen össze, nem fogja államcsínyre ösztönözni. A szovjet vezérkar csak abban az esetben bujtogatna a hatalom megragadására, ha merné vállalni Gorbacsovék provokálását; eddig nem adta jelét, hogy ilyen hajlandóságai volnának. Marad tehát az MSZMP vezetése. Grósz Károly, igaz, több ízben is kijelentette már, hogy szükség esetén lövetni fog. De ki tudja megmondani, hogy komolyabban kell-e venni ezt az ígéretet, mint azt, hogy Disney-parkot létesít Magyarországon? És kivel fogna össze a Nagy Hadművelet végrehajtására? Fejti Györggyel? A bukott Lukács Jánossal? Jassó Mihállyal? És még kivel?
Mindent egybevetve, az erőszakos rendcsinálás veszélye nem látszik akkorának, amekkorának a közvélemény sejti. Ebből azonban nem következik, hogy nincs ok aggodalomra. A politikai és gazdasági káosz akkor is veszélyes, ha nem vált ki katonai szükségintézkedéseket.
A libanonizálódás[SZJ] veszélye
Éppen elég a kétszámjegyű infláció állandósulása, a pénzhiánnyal küszködő üzemek sorozatos leállása, a kenyérjegy meg a húsjegy[SZJ] bevezetése, a terjedő politikai erőszak, a törvény tekintélyének megszűnése, a gyönge állam viselkedésének eldurvulása, a társadalmi rétegek, etnikai csoportok, politikai irányzatok közötti viszony megmérgeződése; éppen elég, ha e folyamattal szemben mindenki tehetetlennek bizonyul; éppen elég, ha az ország az ezredvégig a hanyatlás és bomlás állapotában marad.
Ha ezen a veszélyen nem sikerül úrrá lenni, hiába szerzünk – papíron – hibátlan demokratikus intézményeket.
Libanon az arab világ egyetlen működő demokráciájából lett vallási, etnikai és politikai magánhadseregek prédájává. Az állam úgy esett szét, hogy alkotmányos berendezkedéséhez egy ujjal sem nyúlt senki.
De vajon feltartóztatható-e Magyarország libanonizálódása? Hozhat-e a demokrácia káosz helyett rendet és haladást, mint annyian reméljük?
A kérdés nem általánosságban vetődik föl. Amikor ez a cikk íródik, 1989 májusában, már látható, hogy az egy éve meglódult politikai válság döntő fordulatához közeleg.
A halogatás vége
A kommunista pártvezetés 1988 májusa óta, miközben újra és újra meghátrált a követelések előtt, a lényeges döntéseket mindig igyekezett későbbre halasztani. Visszakozott az egyesülési törvény ügyében, de gyorsan kikötötte, hogy a pártokról még külön törvényt kell majd alkotni. Elejtette a választási törvényről beterjesztett javaslatot, de új indítvány közrebocsátása helyett az egész kérdést félretette nyugodtabb időkre. Elfogadta, hogy tárgyalnia kell az ellenzéki szervezetekkel, de a tárgyalásokat mindjárt semmire sem kötelező véleménycserére kívánta lefokozni. Minden politikai erőfeszítését arra összpontosította, hogy az 1990 nyarán esedékes országgyűlési választásokig keresztülerőszakoljon egy olyan alkotmányt, amely évtizedekre biztosítaná főhatalmát.
Közben azonban mind kétségesebbé vált, hogy lesz-e ereje megszerezni ezeket az alkotmányos garanciákat, s hogy lesz-e még egyáltalán MSZMP, mire a választások kitűzött időpontja elérkezik.
A halogatás végzetesnek bizonyult.
A kommunista pártvezetés kénytelen volt fordulatot venni. Miután hónapokig ellenállt a követelésnek, hogy oszlassák föl a parlamentet és írjanak ki rendkívüli választásokat, most már maga szorgalmazza a választások előrehozatalát.
Rohanunk a döntő erőpróba felé.
Félelmek a választások körül
A választások tétje minden fél számára felmérhetetlenül nagy. Az MSZMP apparátusai nyilvánvalóan attól tartanak – s joggal –, hogy 40 év totális uralmáért esetleg a hatalom totális elvesztésével kell fizetniük. Semmi kétség, ettől az eshetőségtől nekünk is okunk van tartani, mert az MSZMP teljes bukása vészterhes fordulatot adna a politikai válságnak. Az ellenzék köreit azonban, érthető módon, inkább az a – szintén igen komoly – veszély foglalkoztatja, hogy az MSZMP, helyzeti előnyével (hatalmas anyagi és hírközlési eszköztárával, kiterjedt szervezeteivel, a rendőrség és a közigazgatás fölötti befolyásával) ellensúlyozva népszerűtlenségének hátrányát, tisztátalan választási eredményt kényszerít ki. Igaz, ettől a lehetőségtől okkal tartanak azok is, akik személyes sorsukat az MSZMP jövőjéhez kötik. A csalás és megfélemlítés útján választott parlament ugyanis semmivel sem volna legitimebb a jelenleginél; folytatódnék a hatalom és az ellenzék polarizálódása, az állam szétzüllése, tekintélyének málladozása.
A helyzet annyira bizonytalan, annyira hiányoznak a minden fél által elismert autoritások, a kölcsönösen elfogadott játékszabályok, hogy nem látszik más kiút: előzetes megállapodással kell a választások elébe menni.
De lesz-e kivel s van-e miről megállapodni?
Kezdjük az utóbbi kérdésen.
A lengyel formula
Már ismert egy lehetséges megoldás, a lengyel: a két fél előre megosztozik a mandátumokon (legalábbis az alsóház esetében; az újra létrehozott szenátus székeiért szabad a verseny). Ez a formula megnyugtathatná az MSZMP-t. Ám jóllehet a Szolidaritás elfogadhatta, a magyar ellenzék helyzetében súlyos hiba volna elfogadni.
Lech Walesa nem a júniusi választásokon válik a lengyel munkásság vezetőjévé. Egy páratlanul nagy tömegmozgalom csaknem tízévnyi kemény küzdelmei vannak mögötte. Nyugodtan mondhatja híveinek, hogy egyelőre be kell érniük az alsóházi mandátumok maximum 35 százalékával. Lesznek, akik így is elfordulnak a Szolidaritástól; máris látható, hogy a mozgalom törzséről leszakad egy radikális ág. A történelem iróniája, hogy a Szolidaritás radikálisai taktikai egységfrontba keverednek a Szolidaritás legalizálása ellen kézzel-lábbal kapálódzó hivatalos szakszervezettel, amely most egyszerre minden sztrájkot, minden bérkövetelést támogat. Ám a Szolidaritás mégiscsak hatalmas, harcedzett mozgalom; ki fogja állni a próbát.
Más a helyzet a jóval kisebb és fiatalabb magyar ellenzékkel, melynek csak egy elenyésző töredéke küzdötte végig a ’80-as éveket. Sem az SZDSZ, sem az MDF vagy a Fidesz, sem az újjáalakult történelmi pártok sokasága nem bizonyította még, hogy tömegerőt képvisel. Vezetőik még nem a nép vezetői. Mi csak a választásokon mérettethetünk meg.
Az a magyar állampolgár, aki nem csatlakozik párthoz vagy szakszervezethez, aki nem jár gyűlésekre, és nem vesz részt tüntetéseken, csak a szavazófülkében nyilváníthatja ki, hogy kibe veti a bizalmát. Lehet, hogy kevesebb mandátumhoz jutunk szabad választásokon, mint amennyit az MSZMP-ből sikerülne kicsikarnunk az előzetes egyeztetéseken. Nekünk azonban nem arra van szükségünk, hogy minden áron növeljük parlamenti székeink számát. Olyan képviselőkkel, akik nem a nép bizalmából lesznek képviselők, úgysem mennénk semmire. Nekünk a választások arra kellenek, hogy egyértelmű társadalmi megbízatást szerezzünk.
Nem azért kell tehát ragaszkodnunk a szabad választásokhoz, mintha erősebbek lennénk a Szolidaritásnál, s ezért megengedhetnénk magunknak, hogy többet követeljünk nála. Kénytelenek vagyunk elutasítani a kompromisszumot, melyet a Szolidaritás elfogadott, mert gyengébbek vagyunk.
De van-e mód megegyezésre, ha nem érhetjük be kevesebbel szabad választásoknál? Mit ajánlhatunk az MSZMP-nek, ha garantált parlamenti többséget nem kínálhatunk föl neki?
A magyar formula
A következő ajánlatot tehetjük. Mihelyt az MSZMP lemond a többpártrendszer alkotmányos korlátozásáról, és elfogadja a szabad választásokat, lehetőség nyílik az átmenet idején kormányzó, széles nemzeti koalíció létrehozására. Azok a politikai szervezetek, amelyek a következő parlamentben alighanem rendelkezni fognak a mandátumok 80-90 százalékával, előre megállapodhatnak, hogy a választások után egy ideig – például a következő választásokig – mindenképpen együtt fognak kormányozni. Hogy valamennyien részt vesznek-e a kormányban, vagy némelyek kívülről támogatják (esetleg csupán tartózkodással), ez részletkérdés.
Az átmeneti időszak várható politikai viszontagságai, valamint a válságos gazdasági helyzet okvetlenül megkívánják, hogy az ország ügyeit a szokásosnál jóval szélesebb többséggel rendelkező kormány vigye. A még törékeny demokratikus intézmények megszilárdítására és a gazdasági kényszerintézkedések sikeres bevezetésére csak akkor van esély, ha a kormány nem bukhat meg a szavazatok 5-10 százalékának ingadozásán. A társadalomnak is érzékelni kell, hogy az átmeneti kormány nem a választók egy részének (még ha akár többségi részének) érdekeit képviseli, hanem a nemzeti fölemelkedés érdekét, és ehhez nemzeti egységkormány szükségeltetik.
Ha az MSZMP ezen az alapon meg tud egyezni az ellenzékkel, akkor biztosíthatja helyét a következő kormányban, méghozzá a választási eredmény meghamisítása, előzetes korlátozása vagy a választott parlament megkerülése nélkül.
Az egyezség tartalma
A megállapodásnak természetesen a választási szabályokon és a leendő koalíciós kormány felállításának elvein kívül egy sor további kérdésre is ki kell terjednie. Tisztáznia kell, hogyan lehet már a választási küzdelem időszakában megosztani a tömegtájékoztatás fölötti rendelkezést a versengő politikai szervezetek között. Rögzítenie kell a majdani alkotmány alapelveit, és döntenie kell az alkotmányozás mikéntjéről. Programot kell adnia a gazdasági válság kezelésére és az alapvető szociális gondok enyhítésére. Ki kell jelölnie a pártállam kettéválasztásának lépéseit; meg kell határoznia, hogyan fog az MSZMP az átmeneti időszakban betagozódni az ország demokratikus pártjai közé. Ha előbb nem kerül sor a munkásőrség lefegyverzésére és a kádereknél levő fegyverek begyűjtésére, a koalíciós paktumnak erről is intézkednie kell. Ki kell dolgozni a hadsereg és a rendőrség politikai semlegesítésének menetrendjét. Egyezségre kell jutni azokról a törvényekről és törvénymódosításokról, amelyeket még a választások előtt célszerű megalkotni. Végezetül, le kell szögezni az átmeneti időre szóló magyar külpolitika alapelveit.
Az átmenet kormánya
A koalíciós egyezségnek már a választások előtt meg kell születnie, és kívánatos, hogy a fegyveres testületek vezetői nyilvánítsák ki a paktum iránti lojalitásukat. Maga a koalíciós kormány azonban csak a választások után, valóságos parlamenti többség birtokában jöhet létre. Senki nem alkothat legitim kormányt csupán remélt parlamenti többség birtokában. Amíg a választók nem döntöttek, az ország nem fogja elismerni egy pártalapon szerveződött kormány gazdasági szükségintézkedéseit, akár egyetlen párt, akár pártok koalíciója álljon a kormány mögött.
A választás előtti szakértői kormány
Azonban nem maradhat hivatalban az MSZMP kormánya sem, mert máris teljesen megbénult és lejáratódott. Ezért változatlanul időszerű az SZDSZ áprilisban kibocsátott felhívása: a Németh-kormány mondjon le, s helyét vegye át egy szakértőkből álló, ügyvezetői kabinet, melynek megbízása a válságkezelésre korlátozódnék. Ez a lépés nemcsak arra adna esélyt, hogy a kormány visszanyerje tekintélyét; jobb feltételeket teremtene ahhoz is, hogy a választási küzdelmek idején az államapparátus többé-kevésbé semlegesen viselkedjék. És máris megnyitná az utat az állam és az 1948–1988 közötti politikai rezsim elkülönülése felé.
Az MSZMP mint partner
Ezzel elérkeztünk későbbre halasztott kérdésünkhöz: kik is kötnének társadalmi szerződést egymással. Ennyire bonyolult egyezséghez természetesen szilárd szervezettel rendelkező, megbízható partnerek kellenek. Az ellenzék gerincében ma már vannak ilyen szervezetek: a Fidesz, az MDF és az SZDSZ biztosan kiállta a kezdeti idők próbáját. Az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte arra is esélyt ad, hogy egymás között egyeztessük elgondolásainkat.
Csakhogy a másik oldal, az MSZMP a teljes belső káosz állapotába került. Nem valószínű, hogy újabb pártértekezlete előtt képes lenne komoly koalíciós tárgyalásokra összeszedni magát, így tehát döntést csak a pártértekezlet után remélhetünk.
Arról azonban nincsen szó, hogy addig tétlenül várjunk. Azoknak, akik a kommunista pártértekezletre küldötteket, ott pedig új központi bizottságot választanak, tudniuk kell, hogy mi a feltétele az átmenetről kötendő nemzeti megegyezésnek. Meg kell értetnünk velük, hogy a választást megelőző hónapok talán az évezred végéig az utolsó alkalmat kínálják a békés átalakulás előkészítésére, s hogy e nélkül nem lehet az ország libanonizálódását elkerülni.
És készülnünk kell a választásokra.
Már akkor sincs sok idő, ha csak 1990 nyarán szólíttatunk az urnák elé.
A visszaszámlálás megkezdődött.
Kapcsolódó cikkek
- Beszélő [7]