A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága, egy hónap híján 50 évvel a halálos ítéletek kimondása után – bűncselekmény hiányában – rehabilitálta Nyikolaj Buharint és kilenc vádlott-társát. A tizenegyedik vádlott, Genrih Jagoda ítéletét nem vizsgálták felül. Jagoda volt az NKVD főnöke Buharinék letartóztatása idején – az eljárást még az ő vezetésével kezdte meg a politikai rendőrség, hogy aztán, Sztálin parancsára, őt magát is a vádlottak padjára ültessék, ítéletének helybenhagyása – noha tengernyi vér tapad a kezéhez – jogi képtelenség, hisz azokat a bűnöket, amelyekért 1938 márciusában golyót kapott, állítólag Buharinnal és társaival bűnszövetkezetben követte el.
A Legfelsőbb Bíróság döntése így is történelmi jelentőségű. Noha már 1956-ban, a XX. kongresszus zárt ülésén elítélték a ’30-as évek terrorját, az akkori rehabilitációk körét igen szűkre szabták. Rehabilitálták azokat a sztálinistákat, akik 1923 és ’28 között részt vettek a pártellenzékek szétzúzásában, 1928 és ’33 között elvégezték a kollektivizálás piszkos munkáját, 1936 és ’38 között szerepet vállaltak a tisztogatásokban, majd maguk is áldozatul estek a terror 1937 és ’38 közötti hullámainak. De nem rehabilitálták az 1935 és ’38 közötti kirakatperekben elítélt volt ellenzéki bolsevikokat, miként a terror nem kommunista áldozatait sem. Az akkori sztálintalanítási kampány vezéralakjai ugyanis a kritikus években a párt sztálinista falanxához tartoztak, derekasan kivették a részüket a kor úgynevezett törvénytelenségeiből (maga Hruscsov egyebek között az ukrán pártvezetés „megtisztításában” jeleskedett).
Buharin és társai rehabilitálása jogilag tarthatatlanná teszi az összes többi kirakatpert is, hiszen a Buharin-per valamennyivel összefüggött. Ugyanaz volt a tárgyalásvezető bíró, V. V. Ulrich, és ugyanaz volt a vádat képviselő államügyész: Andrej Visinszkij. Magát Buharint először az 1937 januárjában megrendezett Pjatakov-per egyik vádlottja, Karl Radek nevezte meg a nagy összeesküvés részeseként. Perét az összes korábbi ügy megkoronázásának szánták; azt kellett bizonyítania, hogy a diadalmas sztálini politika elleni konspiráció közös táborba hozta az egykori esküdt ellenségeket: a párt „jobboldali”, buharinista szárnyát és a „baloldali”, trockista pártellenzéket. (Az egyik vádlott, Hrisztyian Rakovszki a trockista ellenzék vezető alakja volt a ’20-as években, míg Trockij 1929-ig nem Sztálint, hanem Buharint tekintette igazi ellenfelének.) A Buharin-per felülvizsgálata tehát óhatatlanul napirendre tűzi a ’30-as évek valamennyi politikai perének újratárgyalását – hacsak hatalmi szóval nem vetnek véget a rehabilitációknak.
A politikai következmények ennél is messzebbre mutatnak. Igaz, hivatalos szóvivők nyomban közölték, hogy jogi felmentés még nem jelent pártrehabilitációt. A vádak elejtése mégis szabadabb teret nyit azok előtt, akik Buharint mint politikust és ideológust is vissza kívánják helyezni jogaiba. Tudvalévő: ő vezette a pártnak azt a kisebbségi szárnyát, amely 1927/28-ban megpróbált szembeszállni Sztálin kollektivizálási és iparosítási politikájával. Buharin támogatta a falusi középrétegek gyarapodását, és olyan gazdaságpolitikát javasolt, amely az ipar fejlődését a mezőgazdaság által támasztott keresletre alapozta volna. Türelmesebb kultúrpolitika híve volt, és amikor szembekerült Sztálinnal, magáévá tette a párt demokratizálásának jelszavát is, melyet korábban az ő aktív közreműködésével felszámolt „baloldali” ellenzék képviselt.
1987. november 2-i, jubileumi beszédében Gorbacsov elutasította Sztálin politikájának buharini kritikáját. A gyorsított ütemű iparosítás és a mezőgazdaság kollektivizálása helyes kezdeményezés volt, jelentette ki, jóllehet erőszakos végrehajtása olyan bürokratikus rendszert hozott létre, mely mind a mai napig gúzsba köti a Szovjetunió fejlődését, és módot adott a ’30-as évek nagy terrorjára. Könnyen lehet azonban, hogy ez a kompromisszumos értékelés Buharin rehabilitálása után nem sokáig lesz tartható, és néhány éven belül az egész sztálini fordulatot megkérdőjelezik. Akkor pedig kérdésessé válik a szocializmussal kapcsolatos alapvető dogmák java része is, hiszen ezek mind az 1927/28 után kialakult rendszerhez kötődnek. Mihelyt elismerik, hogy Buharinnak igaza lehetett, ki fog derülni, hogy a jelenlegi szovjet rendszer egy történelmi választási lehetőség szerencsétlen eldőltének a következménye.
Így tehát Buharin rehabilitálása kérdőjelet tesz az egész sztálini korszak elé, és szükségessé teszi az 1923–28 közötti frakcióharcok átértékelését is. A kérdés az, megállhat-e itt a szovjet hivatalos társadalom önvizsgálata.
Elismerhetik a NEP[SZJ] 1923 utáni felemásságait, elővehetik az 1927 előtti politikai terrorügyeket, melyeknek áldozatai nem kommunisták voltak. De vajon el tudnak-e menni odáig, hogy revízió alá vegyék az 1923 előtti idők értékelését? Újra tudják-e gondolni Kronstadtot, a szocialista pártok (mensevikek, eszerek, anarchisták) erőszakos felszámolását, Ukrajna bekebelezését, a mensevik Grúzia annektálását, s ami még előbb volt, az Alkotmányozó Nemzetgyűlés szétkergetését, a sajtószabadság felszámolását, a személyes polgári biztonság garanciáinak megsemmisítését – egyszóval mindazt, amit a bolsevikok együtt követtek el, Leninnel az élükön? Buharin rehabilitálása nem ad rá alapot, hogy ezekre a kérdésekre igenlő választ adjunk. Az pedig egyenesen elképzelhetetlen, s alighanem még nagyon hosszú ideig az is marad, hogy az SZKP vezetői bejelentsék: bocsánat, 1917 októberében sajnálatos félrelépés történt.
A Legfelsőbb Bíróság február 4-i döntésének mégis beláthatatlan következményei lesznek.
- Térségünk [6]