A Szovjetunió üzemzavarra hivatkozva kevesebb elektromos áramot szállít Magyarországnak. Azt is kilátásba helyezte, esetleg csökkenteni kell az üzemek energiafogyasztását, ugyanakkor egyes bányák bezárását tervezik. Milyen az ország energiahelyzete valójában? Tettük fel tehát a kérdést az Ipari Minisztérium Országos Energiagazdálkodási Hatósága osztályvezetőjének, Tarján Róbertnek.
„Fel kell készülnünk átmeneti nehézségekre”
Általában kiegyensúlyozott az ellátás – jelentette ki az osztályvezető –, bár bizonyos energiahordozókból átmenetileg hiány van, illetve a későbbiekben várható. A földgáz- és kőolajtermelés, valamint az import a tervezettnek megfelelő, ugyanakkor jelenleg nincs elegendő vegyipari benzinünk. A szovjet partner július végén „viszmajort” jelentett, és a tervezettnél jóval kevesebb benzint szállított. Pusztán a hosszúlejáratú államközi szerződésben biztosítón mennyiséget „hozta be”, a kiegészítő szerződésben vállaltat nem teljesítette. Így a nyári csúcs idején szokásos havi 55-60 ezer tonna helyett csak 20 ezer tonnát szállított. Mivel a hatóságok a lakosság fogyasztását nem kívánták korlátozni, a vegyipari üzemek felé „térítették” a hiányt. A szovjet szállítók várhatóan októbertől behozzák a lemaradást, de ez a korlátozás miatti termeléskiesést nem kompenzálja.
Az osztályvezető véleménye szerint egyébként igazából nincs is benzinhiány, mert keményvalutáért megvásárolhatták volna a hiányzó tételeket, de az a rubelelszámolású importból származó – tehát dotációs – benzinnél kétszerte drágább lett volna, s ezt a többletköltséget – tudhattuk meg – sem a költségvetés, sem az érintett cégek nem vállalták magukra.
A szovjet áramszállítás néhány napos csökkentése nem okozott hiányt gazdaságunkban, fel kell azonban készülnünk későbbi átmeneti nehézségekre. Előfordulhat, hogy az 1850 megawattos szovjet importból télen időszakosan több száz megawatt kiesik. Energiatartalékunkbó1 előreláthatólag ezt pótolni tudjuk, kedvezőtlen körülmények „összejátszása” esetén azonban (túl kemény a tél, és néhány berendezés elromlik) energia-korlátozásra is sor kerülhet. A lakossági fogyasztást azonban nem kívánják korlátozni.
Szénellátásunk főleg a hazai kitermelésen alapul. Az alig 15 százalékos importszállítás „üteme” a tervezettnek megfelelő. A hazai kitermelés „lelassult”, de ez egyelőre nem okoz gondot az ellátásban. A nyári áremelést megelőző lakossági felvásárlás miatt a forgalom annyira lanyhult, hogy a tüzéptelepeken nem tudják fogadni a bányák szénszállítmányát. Az erőművek többségében is hatalmas fűtőanyag-tartalékot halmoztak fel.
A szovjet szállítás csökkentésének nincs politikai oka – mondta határozottan az osztályvezető. A kereskedelmi vállalatok, a szállítók nem politizálhatnak, ilyen döntés meghozatalára nem jogosultak. A Szovjetunióban valóban benzinhiány van. Feltehetően azért, mert a szovjet kőolajipar évek óta nem teljesíti a tervét. Ugyanakkor e termék a nyugati piacon is kurrens cikknek számít. A szovjet elektromosáram-termelésben is vannak fennakadások a csernobili katasztrófa utáni „atomerőműstop” miatt. A baleset után megszigorították a biztonsági előírásokat, így az építkezések lassultával és a működő objektumok átalakításával csökkent az energiatermelés. Valószínűnek látszik tehát, hogy ez áll az áramszolgáltatás csökkentésének hátterében és nem politikai indíttatású retorzió. Ennek a feltételezésnek egyébként az osztályvezető véleménye szerint az is ellentmond, hogy a földgáz- és kőolajszállítást a szovjetek olykor még a tervezettet is meghaladva teljesítik.
Mit nem hoz a jövő?
A pillanatnyi helyzet elemzése után Tarján Róbert a jövő elképzeléseit vázolta. Gazdaságossá kívánják tenni a magyar szénbányászatot, több év alatt – fokozatosan – megszüntetve az állami támogatást. 1988-ban megállapítottak egy gazdaságossági költséghatárt a hazai szén önköltségét összevetve a helyettesítő energiahordozó beszerzési költségével. A kitermelés nem kerülhet többe tehát az importált olajért, illetve szénért és a szállításért együttesen kifizetett összegnél. (Ezt a mutatót egyébként folyamatosan korrigálják a világpiaci ártól és a dollár–forint-kurzustól függően. A számítás után kiderült, a magyar bányák mintegy 20 százaléka ennél a költséghatárnál jóval drágábban termel. Némelyikben kétszerte többért állítják elő a szenet. Az állami támogatás megvonása után a bányavállalatok feltehetően nem tudják majd elviselni a ráfizetést, s a legrosszabbul „kifejthető” bányáikat bezárják. Lehetséges, hogy egy komolyabb beruházással, korszerűsítéssel olcsóbbá lehetne tenni a „szénfelhozatalt” ezekben a bányákban is, de ehhez az állam nem ad „ingyenes” támogatást, az érintett cégeknek pedig jelenleg nincs rá pénzük.
A pécsi uránbánya is komoly veszteséget „termel”, évente mintegy 2,5 milliárd forint támogatást „nyel el”. A magyar urán a világpiaci ár 2,5-3-szorosába kerül. A politikai klíma enyhülésével az urán sem lesz stratégiai cikk, hanem csak egy bármikor beszerezhető piaci áru – vallja Tarján Róbert. Ebben az esetben azonban nem szabad gazdaságtalanul előállítani. A bánya bezárása mellett szól még az is, hogy az urán világpiaci ára folyamatosan csökken, hiszen a csernobili baleset óta világszerte visszafogták az atomerőmű fejlesztését. A kitermelés beszüntetése a Szovjetunióval sem jelentene konfliktust, hiszen a szomszédos országnak is kevesebb uránra lesz szüksége az atomerőmű-program háttérbe szorulásával és a leszerelési politika érvényesülésével.
Felvetődhet az a kérdés is, mennyire engedheti meg magának az ország, hogy a saját forrásait csökkentve mind nagyobb mértékben importból – méghozzá olykor-olykor akadozó importból – biztosítsa energiaellátását. Tarján Róbert szerint illuzórikus lenne a hazai ellátás importfüggőségét csökkenteni, vagy akárcsak szinten tartani, mert ehhez nem megfelelő az energiahordozó-készletünk. A szénfelhozatalt az ezredfordulóig – a gazdaságtalan kitermelés miatt – 20-30 százalékkal, a kőolaj- és földgázkitermelést 30 százalékkal csökkentik. E két utóbbit azért, mert kevés van belőlük. Míg ma a magyar energiarendszer 50 százalékban függ az importtól (főként a szovjet importtól), 2000-ig a tervek szerint 60-62 százalékra módosulna ez a mutató. Ez az arány a nyugati országokban nem is olyan ritka. Olaszországban például 90 százalékos az energia-importfüggőség.
A behozatalra utaltságon nem kell egyben kiszolgáltatottságot is érteni, hiszen az energiahordozók a világpiacon általában szabadon beszerezhetők. Távlati cél tehát, hogy megteremtsük a több irányú import lehetőségét. Ennek részben meg is vannak a feltételei. Nyolcvan százalékos készültségű például az Adria-vezeték, amely Százhalombatta és Rijeka között húzódik. 1977-ben a közel-keleti import reményében készült, de az olajárrobbanással már gazdaságtalanná vált volna kihasználása. Ezt a vezetéket kellene most olajszállításra alkalmassá tenni. A Bécs környéki schwechati olajfinomítótól is vásárolhatnánk, vagonokban érkezhetne az áru. Célszerű lenne egy nagyobb kapacitású, Magyarországot Ausztriával összekötő, elektromos távvezetéket is kiépíteni. Így kapcsolódhatnánk a nyugat-európai energiatermelő-rendszerhez is. A Szovjetunióból, Lengyelországból, Csehszlovákiából beszerzett szenet kiegészíthetnénk például hamburgi vagy más nyugat-európai kikötőből származó importtal.
A behozataltól való függés egyáltalán nem jelentene semmiféle kockázatot az ellátásban, ha a magyar gazdaság képes lenne kifizetni az energiahordozókat. Eddig a keményvalutáért vásárolt energia azért volt számunkra „elérhetetlen”, mert a gyártott termékeket csak olyan alacsony áron vették meg a nyugati piacon, hogy az előállításukhoz szükséges energia költsége nem térült meg. Így nem marad más megoldás: az ipari szerkezetváltással el kell érni, hogy jó minőségű, korszerű, a világpiacon is kedvező feltételekkel értékesíthető termékeket állítsunk elő, amelyek „elviselik” a magasabb energiaköltségeket is.