Skip to main content

Átmeneti nyugvópont uránügybe

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Ha igaz, hogy tárgyalnak…


Két nappal a pécsi bányászdemonstráció után sikerült Horváth Ferenc ipari miniszternek a 39. Bányásznap központi ünnepségén Budapesten elmondania, amit Pécsett szeretett volna, hogy t. i. a kormány csomagtervet készít az elbocsátandó bányászok új munkahelyeinek és megélhetésének biztosítására. Az is kiderült, hogy a kormány és a szakszervezet küldöttei intenzíven tárgyalnak, megegyezés köztük november végére várható.

Ezzel átmeneti nyugvópontra ért az az eseménysor, amelyet Horváth Ferenc április végi TV-nyilatkozata indított el, amikor is bejelentette, hogy a Mecseki Ércbánya Vállalatot (MÉV) valószínűleg be kell zárni.

Ha igaz, hogy tárgyal a szakszervezet, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy elmozdult a demonstráció előtt tanúsított merev álláspontjáról és elfogadja a parlament szeptemberi ülésének illetékességét a bányabezárás ügyében. Ez esetben a konfliktus a másik főkérdésre, az utcára kerülő bányászok sorsára korlátozódik. Az ő helyzetük valóban különlegesen nehéz. Az uránbányász szakma elitszakma: magas a presztízse és magasak a keresetek. A bányászcsaládokban általában csak a családfődolgozik, a magas fizetések miatt bátrabban vágnak bele nagyobb beruházásokba: lakásépítésbe, telek- és autóvásárlásba, így el vannak adósodva. Munkájuk igen veszélyes. Ezt különböző kedvezményekkel, pótlékokkal, járadékokkal kompenzálja a vállalat. A járadékok egy része a föld alatt töltött műszakok számához van kötve. Minél régebben dolgoznak a bányában, annál valószínűbb, hogy egészségük komolyan károsodott. Mindezek miatt még akkor is nehéz lenne megfelelő új munkát találniuk, ha bőven volnának munkahelyek a környéken. Hasonlóan fizető munkát pedig szinte lehetetlen.

A bánya bezárásának kérdésében feltehetőleg továbbra is nézeteltérés van a kormány és a vállalat között, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy bármelyik fél változtatott volna álláspontján.

A kormány érveit úgy lehetne röviden összefoglalni a sajtóban megjelentek alapján, hogy a mecseki urán kitermelése nem gazdaságos, a magyar urán ára háromszorosa (esetleg négyszerese) a világpiaci árnak. A vállalat évi 2,5 milliárd forint állami támogatást kap, s a termelési költségek növekedése miatt ezt további 1-1,5 milliárddal meg kellene toldani a termelés szintentartásához. A költségvetés nem vehet ekkora terhet a vállára, de legalább ilyen fontos az is, hogy a támogatások fenntartása gátolná a piaci viszonyok kialakulását és a szerkezetátalakítást. Ám ha a vállalat képes olyan áttérési programot kidolgozni és végrehajtani, amellyel nullára csökkenthető az állami támogatás, akkor volna mód a fennmaradásra.

A vállalat szerint téves az az állítás, hogy a termelési költség a világpiaci ár háromszorosa (vagy négyszerese). Téves az az állítás is, hogy a vállalat évi 2,5 milliárd forint állami támogatást kap, mert ebből le kellene számítani az olyan kompenzációs tényezőket, mint a paksi „kütefa”, a szovjet kamatmentes hitel elmaradt kamatának haszna és a behozott keményáruk (fa, vegyszerek) több millió dolláros importot megtakarító haszna a népgazdaság számára. A költségvetést továbbá nem tehermentesítené a felszámolás, mert ha bezárják a bányát, megoldandó a meddőhányó rekultivációja, a felszíni és rétegvizek védelme, az aktív vízszint fenntartása. Ha mindennek a költségeihez hozzávesszük a foglalkoztatáspolitikai problémák megoldásából és az elmaradt haszonból származó költséget, a bánya bezárása 5-6 milliárd forintba is belekerülhet. Ami pedig az áttérési programot illeti: megvalósíthatatlan a szubvenció nullára csökkentése. Ennek ellenére megfontolandó, hogy nem érdemes-e veszteségesen is – bár csökkentve a veszteséget – fenntartani a bányát, mivel bizonyos prognózisok szerint a jelenlegi recessziót 2000 körül fellendülés váltja fel az uránpiacon, és akkor a pécsihez hasonló adottságú bányák kitermelése nagy valószínűséggel gazdaságossá válik. Végül célzás történik arra is, hogy kétségek merülhetnek fel a kormány energiagazdasági koncepciójával szemben, s egy más koncepció fényében más megítélés alá esne a pécsi urán épp úgy, mint a magyarországi szilárdásványbányászat egésze.

Ennyi érv és adat birtokában ostobasággal határos merészség volna megítélni, hogy melyik álláspont ésszerűbb. Sokkal több viszont pillanatnyilag nem áll a nagyközönség rendelkezésére (az uránbányára vonatkozó adatok titkosak). Kérdés persze, hogy szükséges-e a nagyközönségnek, illetve az ügyben közvetlenül nem érintett állampolgárnak ítéletet alkotnia ebben, és általában az ilyen típusú kérdésekben.

A vízlépcső esete azt mutatja, hogy szükséges lehet, sajnos. Látszólag százezrek váltak vízügyi szakértővé és nyilvánítottak a népszavazási ívet aláírva véleményt a mű megépítése ellen. A támogatók felháborodottan azt állították, hogy az ellenzők politikai ügyet csináltak egy szakkérdésből. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a vízlépcső elleni mozgalom szakmai körökben indult, a vita szakmai körökben folyt, csakhogy ott eredménytelennek bizonyult. Az ellenzőket a hatalom elhallgattatta, ezért nem állt más út nyitva előttük, mint hogy politikai harccal próbáljanak érvényt szerezni álláspontjuknak.

Hasonló helyzet szinte bármilyen fontosabb gazdasági problémából előállhat – így a mecseki urán vagy általában a bányászat problémájából is.

A kormány ma tárgyal a MÉV munkásait képviselő szakszervezettel, s lehet, hogy a MÉV vezetésével is tárgyal. Ám ahogy a szakszervezettel való tárgyalásokat rendkívülinek tekinthetjük, csakis a bányászdemonstráció kényszerítette ki őket, azt kell mondanunk: nincs szabályozott és bejáratott útja a kormány és a vállalat közti érdekegyeztető tárgyalásoknak sem.

A konfrontációk elkerülésének és az optimális gazdasági döntések meghozatalának másutt megvannak a bevált módjai. Az év elején a sztrájktörvény társadalmi vitájában a TDDSZ hívta fel ezekre a figyelmet. De a Magyar Gazdasági Kamara is „…szükségesnek tartja a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés intézményrendszerének gyorsított kiépítését, az állami döntések felváltását a megállapodások rendszerével”.

A sztrájk, a demonstráció, az aláírásgyűjtés, a népszavazási felhívás is érdekegyeztető mechanizmusok. A szelídebb tárgyalási formák kikényszerítésére szolgálnak. Csak több energiát igényelnek, mint azok, és nehezebben kiszámíthatók a következményeik.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon