Két nappal a pécsi bányászdemonstráció után sikerült Horváth Ferenc ipari miniszternek a 39. Bányásznap központi ünnepségén Budapesten elmondania, amit Pécsett szeretett volna, hogy t. i. a kormány csomagtervet készít az elbocsátandó bányászok új munkahelyeinek és megélhetésének biztosítására. Az is kiderült, hogy a kormány és a szakszervezet küldöttei intenzíven tárgyalnak, megegyezés köztük november végére várható.
Ezzel átmeneti nyugvópontra ért az az eseménysor, amelyet Horváth Ferenc április végi TV-nyilatkozata indított el, amikor is bejelentette, hogy a Mecseki Ércbánya Vállalatot (MÉV) valószínűleg be kell zárni.
Ha igaz, hogy tárgyal a szakszervezet, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy elmozdult a demonstráció előtt tanúsított merev álláspontjáról és elfogadja a parlament szeptemberi ülésének illetékességét a bányabezárás ügyében. Ez esetben a konfliktus a másik főkérdésre, az utcára kerülő bányászok sorsára korlátozódik. Az ő helyzetük valóban különlegesen nehéz. Az uránbányász szakma elitszakma: magas a presztízse és magasak a keresetek. A bányászcsaládokban általában csak a családfődolgozik, a magas fizetések miatt bátrabban vágnak bele nagyobb beruházásokba: lakásépítésbe, telek- és autóvásárlásba, így el vannak adósodva. Munkájuk igen veszélyes. Ezt különböző kedvezményekkel, pótlékokkal, járadékokkal kompenzálja a vállalat. A járadékok egy része a föld alatt töltött műszakok számához van kötve. Minél régebben dolgoznak a bányában, annál valószínűbb, hogy egészségük komolyan károsodott. Mindezek miatt még akkor is nehéz lenne megfelelő új munkát találniuk, ha bőven volnának munkahelyek a környéken. Hasonlóan fizető munkát pedig szinte lehetetlen.
A bánya bezárásának kérdésében feltehetőleg továbbra is nézeteltérés van a kormány és a vállalat között, vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy bármelyik fél változtatott volna álláspontján.
A kormány érveit úgy lehetne röviden összefoglalni a sajtóban megjelentek alapján, hogy a mecseki urán kitermelése nem gazdaságos, a magyar urán ára háromszorosa (esetleg négyszerese) a világpiaci árnak. A vállalat évi 2,5 milliárd forint állami támogatást kap, s a termelési költségek növekedése miatt ezt további 1-1,5 milliárddal meg kellene toldani a termelés szintentartásához. A költségvetés nem vehet ekkora terhet a vállára, de legalább ilyen fontos az is, hogy a támogatások fenntartása gátolná a piaci viszonyok kialakulását és a szerkezetátalakítást. Ám ha a vállalat képes olyan áttérési programot kidolgozni és végrehajtani, amellyel nullára csökkenthető az állami támogatás, akkor volna mód a fennmaradásra.
A vállalat szerint téves az az állítás, hogy a termelési költség a világpiaci ár háromszorosa (vagy négyszerese). Téves az az állítás is, hogy a vállalat évi 2,5 milliárd forint állami támogatást kap, mert ebből le kellene számítani az olyan kompenzációs tényezőket, mint a paksi „kütefa”, a szovjet kamatmentes hitel elmaradt kamatának haszna és a behozott keményáruk (fa, vegyszerek) több millió dolláros importot megtakarító haszna a népgazdaság számára. A költségvetést továbbá nem tehermentesítené a felszámolás, mert ha bezárják a bányát, megoldandó a meddőhányó rekultivációja, a felszíni és rétegvizek védelme, az aktív vízszint fenntartása. Ha mindennek a költségeihez hozzávesszük a foglalkoztatáspolitikai problémák megoldásából és az elmaradt haszonból származó költséget, a bánya bezárása 5-6 milliárd forintba is belekerülhet. Ami pedig az áttérési programot illeti: megvalósíthatatlan a szubvenció nullára csökkentése. Ennek ellenére megfontolandó, hogy nem érdemes-e veszteségesen is – bár csökkentve a veszteséget – fenntartani a bányát, mivel bizonyos prognózisok szerint a jelenlegi recessziót 2000 körül fellendülés váltja fel az uránpiacon, és akkor a pécsihez hasonló adottságú bányák kitermelése nagy valószínűséggel gazdaságossá válik. Végül célzás történik arra is, hogy kétségek merülhetnek fel a kormány energiagazdasági koncepciójával szemben, s egy más koncepció fényében más megítélés alá esne a pécsi urán épp úgy, mint a magyarországi szilárdásványbányászat egésze.
Ennyi érv és adat birtokában ostobasággal határos merészség volna megítélni, hogy melyik álláspont ésszerűbb. Sokkal több viszont pillanatnyilag nem áll a nagyközönség rendelkezésére (az uránbányára vonatkozó adatok titkosak). Kérdés persze, hogy szükséges-e a nagyközönségnek, illetve az ügyben közvetlenül nem érintett állampolgárnak ítéletet alkotnia ebben, és általában az ilyen típusú kérdésekben.
A vízlépcső esete azt mutatja, hogy szükséges lehet, sajnos. Látszólag százezrek váltak vízügyi szakértővé és nyilvánítottak a népszavazási ívet aláírva véleményt a mű megépítése ellen. A támogatók felháborodottan azt állították, hogy az ellenzők politikai ügyet csináltak egy szakkérdésből. Csak azt felejtették el hozzátenni, hogy a vízlépcső elleni mozgalom szakmai körökben indult, a vita szakmai körökben folyt, csakhogy ott eredménytelennek bizonyult. Az ellenzőket a hatalom elhallgattatta, ezért nem állt más út nyitva előttük, mint hogy politikai harccal próbáljanak érvényt szerezni álláspontjuknak.
Hasonló helyzet szinte bármilyen fontosabb gazdasági problémából előállhat – így a mecseki urán vagy általában a bányászat problémájából is.
A kormány ma tárgyal a MÉV munkásait képviselő szakszervezettel, s lehet, hogy a MÉV vezetésével is tárgyal. Ám ahogy a szakszervezettel való tárgyalásokat rendkívülinek tekinthetjük, csakis a bányászdemonstráció kényszerítette ki őket, azt kell mondanunk: nincs szabályozott és bejáratott útja a kormány és a vállalat közti érdekegyeztető tárgyalásoknak sem.
A konfrontációk elkerülésének és az optimális gazdasági döntések meghozatalának másutt megvannak a bevált módjai. Az év elején a sztrájktörvény társadalmi vitájában a TDDSZ hívta fel ezekre a figyelmet. De a Magyar Gazdasági Kamara is „…szükségesnek tartja a társadalmi-gazdasági érdekegyeztetés intézményrendszerének gyorsított kiépítését, az állami döntések felváltását a megállapodások rendszerével”.
A sztrájk, a demonstráció, az aláírásgyűjtés, a népszavazási felhívás is érdekegyeztető mechanizmusok. A szelídebb tárgyalási formák kikényszerítésére szolgálnak. Csak több energiát igényelnek, mint azok, és nehezebben kiszámíthatók a következményeik.