A vélt nemzeti érdekek így válnak a haladás kerékkötőivé. Van azonban a szerb liberalizmusnak egy viszonylag szűk körű, de igen következetes tábora is. Ide tartoznak az egykori vezető államférfi és volt partizánparancsnok (emellett kitűnő szürrealista író), Koca Popovic köré tömörülő, jórészt a fiatalabb korosztályhoz tartozó értelmiségiek. Szerintük nem „ellenforradalmi” jelszó és program az albánok „Koszovó Köztársaság”-a, és hosszú távon kivihetőnek tartják, hogy egy megújult, a parlamenti demokráciát vállalni képes Jugoszláviában Koszovó önálló köztársasággá váljon. Ez az álláspont a fő oka annak, hogy a hetvenes években félretett „liberális” politikusokat az immár a félretevőket is félretevő jelenlegi pártvezetőség nem óhajtja rehabilitálni, ellentétben például a legújabb vajdasági fejleményekkel, ahol a – látszólag – milosevicista vezetés ismét visszavette a pártba a hetvenes években kizárt „liberális” kommunista vezetőket. A közülük legkövetkezetesebb egykori pártvezér, Mirko Tepavac, az országos jellegű napilapban, a Borbában közzétett nemrégi levelében viszont kijelenti, hogy nincs szándékában visszamenni a pártba, és egyébként is lesújtóan negatív a véleménye nemcsak az őt eltávolító – Major Nándor, Boskó Krunic és Zivan Berisavljevic nevével jelezhető – garnitúráról, de a tavaly októberben a Jugoszlávia-szerte csak a „joghurtforradalomnak” tisztelt puccsal hatalomra jutott milosevicistákról is.
A képlet tehát a Vajdaságban is bonyolult.
Milosevicnek a jól előkészített, de később spontánnak feltüntetett 1988. október 6-i újvidéki tömegtüntetéssel sikerült megdöntenie az önálló államiságra törekvő – egyébként jó-rész szerb politikusokból álló – vajdasági vezetőséget. Utólagos propagandisztikus rágalom, hogy ez a vezetőség irredenta politikát folytatott volna. Az igazság az, hogy inkább minden eszközt megragadott a jogos nemzetiségi igények elfojtása érdekében. Szerkesztőségeket és művelődési egyesületeket zúztak szét, embereket juttattak börtönbe (nálunk kizárólag Vicei Károly pere kapott publicitást, azonban nem ő az egyetlen áldozat). Noha a hatalmi beavatkozások elsősorban a nemzetiségeket érintették, nem kímélték a szerb és a horvát értelmiségieket sem. A vajdasági vezetőség az ország legkonzervatívabb hatalmi gócának számított. Major Nándorról Jugoszláviában köztudott, hogy a szlovéniai reformelgondolások ádáz ellenfele volt. Részben ezzel magyarázható, hogy a szlovén és horvát pártelit az 1988. szeptember 30-i KB-ülésen kezeit mosva sorsára hagyta újvidéki kollegáit, mondván, hogy a köztársaság és a tartományok alkotmányjogi vitája a Szerb Köztársaság belügye. Ennek a súlyos taktikai hibának a szlovének és a horvátok nagyobbrészt még csak ezután fizetik meg az árát. Kardinális tévedésnek bizonyult ugyanis, hogy a szerb nacionalizmus területi éhségét a koncul odavetett tartományokkal ki lehet elégíteni.
Az újvidéki változások látszatra a nagyszerb vonal egyértelmű győzelmét hozták. Azonban önmagában az a tény, hogy a megbukott pártvezetőségnek veresége pillanatában, de már azt megelőzően is, nem volt szinte semmilyen tömegbázisa, nem jelenti azt is, hogy Milosevic osztatlan támogatásra számíthatna. Az októberi napok során kialakult interregnumot nemcsak a párt középkáderei körében befolyásos nagyszerb áramlatok használták ki, de bizonyos reformerők is. A vajdasági párton belüli frakcióharcok még ma sem értek véget, noha a januári plénumon a milosevicisták megerősítették pozícióikat. (Például ekkor tűnt el a politika süllyesztőjében a szabadkai reformer párttitkár, Bosko Kovacevic, aki köztudottan a korábbi garnitúrának is egyik fő ellenlábasa volt, vagy ezt követően lépett ki a pártból egy egész üzemi pártszervezettel egyetemben a liberális nézeteiről ismert politikus és nagyüzemi vezérigazgató, a magyar nemzetiségű Romoda György.)
A milosevicisták előretörése leglátványosabban abban mutatkozott meg, már a kezdet kezdetén, hogy a pártcsisztkák során mind a vidéken, mind a nagyobb városokban, és ugyanúgy tartományi szinten is, háttérbe szorultak a nemzetiségiek. Igaz, eltűntek a közélet porondjáról korábbi szélsőséges sztálinisták is. Feltűnő az is, hogy amíg a szerb és a horvát jellegű intézményekben, sajtóházakban, televíziónál, rádiónál alapos és kiélezett frazeológiájú csisztkák folytak, a nemzetiségi intézményekkel tapintatosabban bántak. Milosevic – legalábbis egyelőre – igyekszik elkerülni egy újabb nemzetiségi konfliktust A csendes expanzióról azonban ez a politika – a vajdasági magyar sajtó híreiből láthatjuk – nem mondott le. Ékes példája ennek az új, szerbiai oktatási törvény, amely a nemzetiségi oktatást, annak jogi és intézményes kereteit még inkább leépíteni lenne hivatott.
A novemberben lezajlott szerbiai választások során Slobodan Milosevic – elsöprő fölénnyel – lett a Szerb Szocialista Köztársaság elnöke. Pozíciói tehát látszatra erősebbek, mint valaha. Azonban Jugoszlávia legnagyobb köztársasága területén nyár óta folyik immár egy másik, egy perdöntőbb „népszavazás” is. Ez pedig a Szerbia javára kiírt, és óriási propagandával népszerűsített népkölcsön (a mi hajdani állami békekölcsöneinkhez lehetne hasonlítani). A kölcsönjegyzés mértékéről hivatalos részeredmények még nincsenek, azonban az „ellenlábas” horvát sajtó néhány cikke, valamint vajdasági barátainktól szerzett információnk alapján valószínű, hogy a kölcsönjegyzés jókora kudarccal végződik. Nemrégiben olvashattuk az újvidéki Magyar Szóban azt a rendőrségi riportot is, amelyből megtudhattuk, hogy az egyik bácskai községben ellenséges feliratok jelentek meg, többek között ez: „Egy dinárt se a megszállónak!”
Milosevic pozíciói – nyugati megfigyelők szerint – nagymértékben függnek a jugoszláv tábornoki karon belüli erőviszonyoktól is. (A jugoszláv tisztikar 80%-a szerb nemzetiségű.) A jugoszláv néphadsereg vezérkara hosszú időn át mereven ellenzett minden, a parlamenti demokrácia és a fejlett vegyesgazdálkodás irányába mutató kezdeményezést, ugyanakkor néhányszor mérsékletre intette a belgrádi vonal radikálisait is. Most viszont, újabb nyilatkozatok alapján, úgy tűnik, megtörőben van a jég: a hadsereg bizonyos körei talán hajlandóak volnának kiegyezni a pluralizmus kérdésében. Mindezt azonban nagymértékben gátolja Jugoszlávia területi, nemzeti és immár hovatovább ideológiai tagoltsága.
- Külföld [6]