Andrzej Gelberg

Nyomtatóbarát változat

Nehéz ma már felidézni a szükségállapot első hónapjainak légkörét. Annyi bizonyos, hogy a decemberi éjszaka kiváltotta sokkhatás 1982-ig nem múlott el. Az utcákon járőröző katonák, a perekről szőlő hírek, a zsúfolt internálótáborok, a lehallgatott telefonbeszélgetések s a városon átvonuló páncélos járművek hosszú oszlopai mindenkit meggyőztek arról, hogy semmi értelme az ellenállásnak.

És éppen ekkor, karácsony másnapján az éterben felhangzott egy, a megszállás éveiből jól ismert furulyadallam, majd a következő néhány szó: „Itt a Szolidaritás rádiója. Itt a Szolidaritás rádiója.”

Az emberek nem hittek a fülüknek.

Varsó felbolydult. A bemondó felhívására, hogy az adás befejeztével „pislogtassák” szobájukban a fényt, akik jól hallották, ezernyi lakásban kezdett villózni a lámpa.

Ez az első adás gyógyító megrázkódtatást idézett elő bennünk. Nincs még minden veszve! A föld alá kényszerített Szolidaritás – él! Sőt, a mindenható rendőrség orra előtt játszadozik.

Kiszczak belügyminiszter emberei már talpon voltak. Jött az utasítás: likvidálni a felforgató rádióállomást és elfogni kiszolgáló személyzetét. Mindenekelőtt Zbigniew Romaszewskit, aki úgy mutatkozott be az éter hullámain, mint a Szolidaritás Rádió vezetője.

Mire a speciális egységek teljes harckészültségbe kerültek, Varsóban röplapok tudatták a legközelebbi adás idejét. Ismert volt tehát, hogy mikor, csak az nem, hogy honnét. A rádiós felderítő legmodernebb eszközeiket vetették be. Irányítható antennájú gépkocsik, rádiólokátoros helikopterek és közönséges rendőrségi gépkocsik százai indultak az adó felkutatására. Amikor felhangzottak a furulya első hangjai, megkezdődött a hajsza.

Ilyen rendőrségi akciót Varsó nem látott sem azelőtt, sem azóta. A „Za Zelazna Brama” lakótelep környéke volt a középpontja, a rádiós-egységek hozzávetőlegesen ott mérték be a működő adót, s körülfogták a környéket. Hatalmas dugó keletkezett. Egyenruhás és civil rendőrök kutatták át az autókat, belenéztek a járókelők táskáiba, kivétették a gyerekeket a babakocsikból. Betörtek néhány tucat lakásba, felfeszítettek néhány tucat ajtót. Óriási erőfeszítés, rengeteg pénzkidobás, s mindez hiába. Az adót nem sikerült felfedezniük.

Az első menet győzelemmel végződött. Sajnos ezután súlyos csapás következett. Letartóztatták Zbigniew Romaszewskit és feleségét, Zofiát, a rádió első bemondóját, s még néhány személyt. Megvolt a tárgyalás, ítélet született, a legsúlyosabb Romaszewski ellen. Négy és fél évet kapott. A Szolidaritás Rádió azonban nem hallgatott el. De a belügyi szervek eredményes módszert dolgoztak ki a rádió ellen – és ez volt a második csapás.

Hogy megértsük az illegális rádióadó működési elvét, meg kell ismerkednünk néhány technikai részlettel is. Az első adó Ryszard Kolyszko műve, 20 Wattos volt, és az ultrarövid hullám szabad sávján dolgozott. Minden adást meg kellett előznie egy információs akciónak (röplapok és hirdetések formájában), úgyhogy az adás idejéről nemcsak a hallgatók tudtak, hanem a belügyesek is. Kiderült azonban, hogy a működő adót így sem könnyebb felfedezni: az ultrarövid hullám ugyanis – szemben pl. a rövidhullámmal – meglehetősen furcsán viselkedik. Visszaverődik a magas házakról és főleg a tetőkön elhelyezett televíziós antennákról, amelyek némileg átveszik az adóantennák szerepét. Így aztán be lehet mérni a lakótelepet, ahonnét az adás érkezik, de majdnem lehetetlen azt az épületet megtalálni, ahonnan sugároznak. S az adás soha nem tartott tíz percnél tovább.

– Nem lehet bemérni és elfogni őket? – gondolták a nyomozó szervnél. Lehetetlenné kell tenni munkájukat.

Amikor megszólaltak a furulya első hangjai, bekapcsolták a Szolidaritás Rádiójánál sokkalta erősebb adójukat, és az adás helyett a 60-as évek beat-együttesei szólaltak meg, leggyakrabban a Beatles és a Shadow’s.

Úgy tűnt, befellegzett az illegális rádióadásnak. De „ahol a szükség, ott a segítség”.

– Zavarnak minket – gondolták a Szolidaritás Rádió technikusai. – Kísérletezzünk ugyanezzel! Tökéletesítsük! Lépjünk a tyúkszemükre!

És a technikusok elkészítettek egy teljesen új adóberendezést. Méretére és súlyára utalva a neve „Berta” lett. Az előző adóhoz képest „technikai csoda” volt. „Berta” szintén az ultrarövid hullámon sugárzott, de nem a szabad sávban, hanem a televízió első adásának hangfrekvenciáján. S így zavaróállomásként éppolyan jól működött, mint adóként.

Egy olyan hordhullám jött létre, amely, mint a radírgumi a leírt szöveget, kitörli a televízió hangját, hogy az immár „tiszta mezőn” sugározza a Szolidaritás Rádió adását. „Berta” értékei felől nem lehettek kétségek.

Először is: nem kellett korábban beharangozni az adást, másodszor: az adást nem tudták zavarni, s harmadszor: „Berta” bemérése gyakorlatilag leheletlen. „Berta” egyetlen hibája a rövid hatótávolság volt (Varsóban 1-től 4 km-ig.) Ezért aztán a technikusoknak egy egész szériát kellett előállítaniuk, s ez kemény munkát jelentett.

A technikusok a Szolidaritás Rádió egész tevékenysége alatt a háttérben maradtak… s ott vannak a mai napig. Talán érdemes megemlíteni, hogy amikor az első adó lebukott, a belügy szakemberei igen-igen nagyra énekelték konstrukciójukat.

A „leadók”, ahogy a Szolidaritás Rádión belül azokat nevezték, akik az adóval futkároztak, s „betörtek” a hullámok közé, nagyon sokféle közegből verbuválódtak.

Baskának például fogalma sem volt arról, mi is az a rádióhullám, a középiskolában még pótvizsgára kényszerült fizikából – majd szociológusként végzett, ez a tény azonban mit sem zavarta, tökéletesen látta el feladatát, s a csoport vezetője lett.

Robert ezzel szemben kiváló technikai érzékkel rendelkező munkás volt. Adás idején a bőrén érzékelte, hogyan működik a maga Bertája. S az rendszerint igen szeszélyesen viselkedett: hol felmelegedett, hol nem eléggé, hol a hangerőmutató akart kiugrani a helyéről, míg máskor alig moccant.

Az adás helye mindig gond volt. A leadók közül mindenki rendelkezett néhánnyal. De megszerezni? Hiszen nem adhattak fel hirdetést, hogy magas épület legfelső emeletén adóhelyet keresünk. Maradtak tehát az ismerősök, meg az ismerősök ismerősei. Ez a helykeresés is növelte a veszélyt; még ha sikertelennek bizonyult is, rengeteget kellett beszélni. S megesett, hogy a lakás ura természetesen a legnagyobb titoktartás mellett – előző nap eldicsekedett a többi kutyatulajdonosnak, s a sikeres adás után a ház előtt már ott vártak a belügyesek.

A leadók egyszer egy héten elmentek a postafiókjukhoz, hogy felvegyék az új adás kazettáját. Ezeket három stúdió készítette elő.

Mindegyik stúdió némileg eltérő adást csinált, s így bizonyos rivalizáció alakult ki közöttük. Az adások minősége nem volt túl jó, hiszen az ott dolgozók egyikének sem volt köze korábban a rádióhoz, s eszközeik ugyancsak amatőrök voltak.

A Szolidaritás Rádió adásideje nem volt hosszú, gondolni kellett a „leadók” idegeire, s ők nem szerették, ha az adás 10 percnél tovább tart. A hét év folyamán a rádió néhány száz adást készített, elsősorban információs jelleggel, de volt műsor a gyerekek, a katonák, sőt a rendőrök számára is. Ez utóbbi arra szolgált, hogy kipróbáljanak egy új rádióadót, amelyik a járőrkocsik hullámhosszán sugárzott. A csoport, amelyik ezt az adást leadta, azonnal kapott visszajelzést. Amikor az adás befejeződött, néhány másodpercnyi szünet után megszólalt a diszpécser hangja:

– Hallottátok ezeket a kib… a Szolidaritástól?

És a járőrkocsik egymás után erősítették meg, hogy igenis, hallották.

A biztonsági emberek sokkal dühödtebben nyomoztak a Szolidaritás Rádió után, mint például az illegális sajtó után. S ez teljesen érthető volt. A földalatti sajtó viszonylag zárt körben terjedt, a rádió hangja viszont mindenkihez eljutott, aki az adás idején bekapcsolta a televíziót. Amikor Urbán, kormányszóvivő sajtókonferenciáján bejelentette, hogy a Szolidaritás gyakorlatilag nem létezik, a televízió képernyőjén megjelent egy felirat: „A Szolidaritás él”. Ez a teljesítmény is a technikusoknak volt köszönhető.

A Szolidaritás varsói rádiója kezdte meg elsőnek a működését, tevékenykedett legtovább s a legaktívabban, mégsem volt egyetlen. Wroclaw, Krakkó, Gdansk és Poznan szintén saját rádióval rendelkezett. Azonban Varsó vitte a prímet, segített a többi városnak, adókat adott át, tanfolyamokat szervezett, és az adásokhoz saját embereit küldte ki a felszerelésekkel együtt.

Amikor a múlt év augusztusában kitört a sztrájk a gdanski hajógyárban, varsói rádiósok egy csoportja jelent meg a helyszínen. A hajógyárát akkorra már szoros gyűrűbe fogta a ZOMO, úgyhogy a rádió volt az egyetlen kapcsolat, amelyik a hajógyáriakat összekötötte a város lakóival. A hajógyárból sugározták az adást, s a város a lakások fényeinek villogtatásával válaszolt.

Amikor a választási kampány elkezdődött, a Szolidaritás Rádió több tucat adást készített a választási körzetek részére, s nem csupán Varsóban. A ma szenátorai, küldöttei és miniszterei így közvetlenül szólhattak a Szolidaritás Rádión keresztül választóikhoz.

A választási győzelem és az új politikai helyzet eredményeképpen a Szolidaritás Rádió elhatározta, hogy fölfüggeszti tevékenységét. Búcsúadását június 30-án sugározta.

A Szolidaritás Rádió csapata több mint hét éven keresztül működött illegalitásban. Most elhatározta, hogy feljön a föld alól, s folytatja rádiós tevékenységét.

A föld alatti rádió romantikus korszakának vége. Lassan minden a helyére kerül, így a Szolidaritás Rádió is.

Az illegális rádióadókat azonban nem viszik múzeumba. Hiszen – használhatók még.

(Tygodnik Solidarnosc – ford. Lakatos László)

• Külföld