Megemlékezések a forradalom 32. évfordulóján
32 év után legalább ennyit! Október 23., Vörösmarty tér
Mottó: „Lehet koalícióra nem lépni,
de ha koalícióra lépett valaki, le kell vonnia a következtetéseket.”
(Bibó István: A magyar demokrácia válsága)
Minden, ami ebben az évben történt, azt diktálta: idén nyilvánosan kell megemlékeznünk forradalmunkról és vérbe fojtásáról. Természetesen így gondolták ezt a független szervezetek is. A kérdés az volt csupán: mi legyen ennek a módja. Külön-külön vagy közösen? Utcán, a temetőben vagy a Jurtában? Vagy hol? Beszédes transzparensekkel és még beszédesebb jelszavakkal, vagy a talán legtöbbet mondó némasággal? S a kérdések kérdése: milyen tanulságot vonjunk le a rendőrök és a tüntetők június 16-i elszántságából?
A Szabad Kezdeményezések Hálózata megbízásából jelen sorok írója még valamikor szeptemberben megkereste a Magyar Demokrata Fórum és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága képviselőit, hogy egyeztessük az idei megemlékezések teendőit. A puhatolózások során kiderült: voltaképp mindhárom szervezet azt a tanulságot vonta le június 16-ából és a tüntetések inflálódásából, hogy lehetőleg kerülni kell az utcai megmozdulást október 23-án. A Hálózat és a TIB ezután meghirdette: a Jurtában dokumentum-emlékműsort rendez, 1956 címmel; az MDF pedig megígérte: időben tájékoztatja majd a többieket terveiről – hogy ha külön programot kínál is erre a napra, a szórólap közös legyen. Október első napjaiban úgy nézett ki tehát, hogy nyilvános emlékestekkel ünnepeljük a forradalom kitörésének évfordulóját – ami 32 ilyen év után nem kis dolog.
Csakhogy október 10-én, hétfőn a Fidesz ideiglenes választmánya elhatározta: ha az MDF és a Hálózat csatlakozik, október 23-ára békés utcai megmozdulást szervez. Döntésüket az motiválta, hogy a Jurtába csak kevesen férnek be, viszont az emberek valami nagyobb szabású megmozdulást várnak ezen a napon ennyi tüntetés után. Szerdán, 12-én e három szervezet és a TIB képviselői összeültek egy kollégiumi szobában. Jelen voltak: a Fidesz választmánya: Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Langmár Ferenc, Molnár Péter, Rockenbauer Zoltán és Szécsényi Mihály; az MDF-et Kiss Gy. Csaba és Lezsák Sándor képviselte, az SZKH-t Solt Ottilia és Szabó Miklós, a TIB-et pedig Litván György, Maléterné Gyenes Judith és Mécs Imre. A tanakodás résztvevői megállapodtak, hogy 23-án az egykori útvonalon csöndes vonulást, néma tüntetést szerveznek, transzparensek és jelszavak nélkül; úgy vélték: a hatalommal szemben politikai engedménynek ennyi önkorlátozás elegendő, tehát elhatározásuk mellett rendőri tiltás esetén is kitartanak (ez a későbbiek megértéséhez és megítéléséhez igen fontos momentum).
14-én, pénteken ült össze a szervezőstáb. Ezen az ülésen – előzetesen kimentve magukat – az MDF képviselői nem vettek részt, megjelent viszony néhány új személy: a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság képviseletében Domonkos István, a TIB-ből (megfigyelőként) Rácz Sándor, valamint az SZKH említett megbízásából én is. Az előző ülésen elhangzottak értelmében megfogalmaztuk a most 1. sz. dokumentumként közreadott felhívást, valamint a rendőrségi bejelentést. Az MDF vezetősége a következő hétfőn jóváhagyta a szövegeket. Kedden a rendőrség tudomásul vette az öt szervezet bejelentését.
21-én, pénteken reggel azonban a BRFK illetékesei közölték a szervezőkkel, majd rendőri közlemény jelentette be a rádióban és a tévében: nem engedélyezik a csöndes utcai megemlékezést (2. sz. dokumentum, a másnapi sajtóközlemény szövege). A közlemény fenyegető hangneme arra vallott: a rendőrség ezúttal mindenre elszántan, erőszakkal meg fogja akadályozni a gyülekezést és a vonulást. Magyarán: szétveri a tüntetőket.
Péntek késő délután ült össze Kenedi János lakásán a „válságstáb”. Ezen a megbeszélésen az MDF-et Csurka István képviselte, a TIB-et Gyenes Judith és Mécs Imre, a BZSBT-t Domonkos István és Ruttkay Levente, az SZKH-t Kőszeg Ferenc, Solt Ottilia, Szabó Miklós és én, a Fideszt pedig Deutsch Tamás, Langmár Ferenc, Molnár Péter és Rockenbauer Zoltán. A házigazdán kívül jelen volt még Hann Endre és Pap Mária, akik eredetileg nem ezért jöttek ugyan, de segítettek munkánkban. A válságstáb késő éjszakáig vitatkozott, érvelt, ötletekkel hozakodott elő és ötleteket vetett el, szavazott, szövegezett, rengeteget telefonált és cigarettázott.
Nem látom értelmét, hogy az összes ötletet, érvet, álláspontot ismertessem. Fontosabbnak tartom leszögezni azt a három alapelvet, mely három elv együttese az öt szervezet koalíciójának hogy úgy mondjam az alkotmányát adta. Az álláspontok egyeztetése, a koalíciós, tehát szükségszerűen kompromisszumos, kölcsönös engedményeken alapuló végső döntések és nyilatkozatok ezek egyidejű szem előtt tartásával születtek.
A három alapelv:
1. Nyilvánosan kell emlékeznünk október 23-án.
2. El kell kerülni az összeütközést a rendőrökkel.
3. Az öt szervezet koalícióját fenn kell tartani.
A válságstábnak az volt a feladata, hogy politikai választ adjon a rendőrségi bejelentés teremtette helyzetre. Olyan választ, mely nem egyszerű meghátrálás (hiszen felelősséggel tartozunk szavainkért), de nem is szolgáltatja ki a tüntetőket a rendőri erőszaknak (mert felelősséggel tartozunk szavainkért). Lássuk be: ez meglehetősen bonyolult, kényes egyensúlyon alapuló döntést igényelt. A hosszas vita, majd a szavazás után eldőlt: az MDF, a TIB és a BZSBT a tüntetés lefújása mellett, a Fidesz és az SZKH pedig a lefújás fizikai és politikai lehetetlensége mellett foglalt állást, abban viszont egyetértésre jutottunk, hogy valami közösen vállalható álláspontra kell helyezkednünk, így kötöttünk ki végül a kétlépcsős megoldásnál. Először egy kompromisszumos javaslattal megpróbáljuk visszaterelni a megemlékezés ügyét a rendőrség illetékességéből a politika színterére. (A 4. sz. dokumentumban végleges formát öltött kompromisszum alapötlete a Fidesztől származott; a 3. sz. dokumentum, a Grósz Károlynak eljuttatott távirat pedig világosan tükrözi a fentebb megfogalmazott törekvésünket.) A megoldási javaslat második lépcsője: amennyiben másnap délután 2 óráig a politikai vezetés nem reagál táviratunkra, illetve ha visszautasítja a kompromisszumos ajánlatunkat, akkor közzé tesszük a Csurka István állal fogalmazott, a többiek által kiegészített és jóváhagyott 5. sz. dokumentumot, melyben elítéljük, amit el kell ítélni, s emelt fővel visszavonulunk az erőszak elől. (Ez a nyilatkozat később megjelent a Hitel első számában, Csurka István kommentárjával.) Megállapodtunk, hogy másnap 2 óráig senkinek nem beszélünk a Csurka-féle nyilatkozatról. Hiszen ha a hatalom képviselői tudják, hogy készek vagyunk a visszavonulásra, miért mennének bele bármiféle kompromisszumba? Megbeszéltük továbbá, hogy ha a politikai vezetés a megadott címen és telefonszámon, Kenedi Jánosnál kifejezné abbéli óhaját, hogy hajlandó együttműködni az erőszakkal és politikai botránnyal fenyegető helyzet megoldásában, összehívjuk a válságstábot, s kijelöljük a tárgyalásra küldendő személyeket; de ettől függetlenül is, délután 2-kor találkozunk, hogy megbeszéljük a másnapi teendőket. Csurka közölte, hogy szombaton az MDF-et a vezetőségből senki nem tudja képviselni, mert vagy külföldön vannak, vagy Lakitelken lesznek; kérésünkre megbízta Mécs Imrét, képviselje az MDF-et, ha mégis sor kerülne tárgyalásra.
22-én, szombat délután 2 órakor tehát ismét összeült a válságstáb, kiegészülve néhány új személlyel: Litván György és Hegedűs B. András a TIB, Rajk László és Kardos András az SZKH, Buda Géza a Fidesz Munkáscsoport képviseletében vett részt a megbeszélésen.
Kenedi azzal fogadta a többieket, hogy 12 óra 50 perckor Hora György rendőr alezredes telefonon közölte vele: „Érvényes, amit előző nap a szervezőknek mondtunk: a gyülekezők és tüntetők karhatalommal fognak találkozni; javaslatukat adják le az MTI-nek.” Öt perc múlva érkezett egy másik fontos telefon: Deutsch Tamás közölte, hogy fölhívta őt az MDF vezetőségi tagja, Bíró Zoltán, s elmondotta, hogy Pozsgay Imre tárgyalni akart a válságstábbal; egész délelőtt kereste Kenedit, még küldöncöt is küldött a lakására, de nem találta otthon. (Tudni való: Kenedi ki sem mozdult a lakásából, hiszen várta „nem rendőri, hanem politikai döntéshozó személy” jelentkezését; a telefonja pedig működött.) Kenedi közölte továbbá a többiekkel, hogy bár e két telefon nem egészen az, amire vártunk, ő mindenesetre írásba foglalta az MTI számára a kompromisszumos megoldást. Miközben e szöveg pontosításán munkálkodtunk, fél 3 körül Csurka István jelentkezett Lakitelekről: leadtuk-e a hírügynökségeknek az általa megfogalmazott nyilatkozatot? A hírre, hogy az MTI-ben várják a kompromisszumos megoldást, velősen annyit jegyzett meg: ez csak taktikai időhúzás; ne dőljünk be neki; közöljük a tegnap este elfogadott közös nyilatkozatot. Mi többiek (helyesen, helytelenül? – a történtek mindenesetre nem bennünket igazoltak) úgy döntöttünk, hogy előbb végigvisszük a kompromisszumos javaslat ügyét. Nem sokkal később Bíró Zoltán jelentkezett telefonon: a délelőtt folyamán tárgyalt Pozsgay Imrével és Fejti Györggyel is; mivel nem sikerült elérniük a válságstábot, ő fogalmazott egy rövid, a tüntetést lefújó nyilatkozatot; az MDF alatt ki van pontozva a hely a többi aláírónak: döntsük el, hogy adjuk-e a nevünket hozzá vagy sem.
A felbolydult stábnak sikerült rábeszélnie Bíró Zoltánt: jöjjön el, s beszéljük meg a dolgot. Megérkezvén ismét előadta: nem sikerült elérni Kenedit; az MDF semmiképpen sem vállalhatja, hogy kitegye a tömegeit az erőszaknak; az MDF jövője múlik azon, hogy ezt a nyilatkozatot megteszi-e. Időközben Kenedi és Mécs elvitte az MTI-be a kompromisszumos javaslat szövegét, Bíróval pedig másfél órai, kemény gyúrás kezdődött, amiben a legtalálékonyabbnak ismét a fáradhatatlan Fidesz bizonyult – mindhiába: Bíróról leperegtek az érvek, melyek a közös fellépés és a közös megállapodások (a Csurkával kötött közös megállapodások!) megfellebbezhetetlenségét hangsúlyozták. Végül annyit azért sikerült elérniük, hogy az időközben visszatért Mécs Imrével együtt menjenek be az MTI-be, s próbálják meg elfogadtatni a kompromisszumos megoldást – melyre most már a halványnál is halványabb volt az esély, de mégis: tartsuk magunkat az eredeti megállapodáshoz. (Az utolsó mondatot ekkor fűztük hozzá a szöveghez.)
Mécs és Bíró távozása után feszült várakozással és a történtek kommentálásával telt az idő. Végül fél hat tájban az MTI-ből jelentkezett Mécs Imre, s közölte Fejti György üzenetét: ha elfogadjuk a mostani szövegen feltüntetett változtatásokat, közlik az öt szervezet nyilatkozatát. Rövid vita után az összes kívánalomnak eleget tettünk. Örömujjongásban törtünk ki: „Győztünk!” Korai volt az öröm. Pár perc múlva Mécs Imre ismét jelentkezett; az a kívánság, hogy a szövegben ne szerepeljen: az öt szervezet képviselői koszorúzni fognak. Ebbe természetesen nem mehettünk bele, hiszen ezt nem kompromisszumnak, hanem kapitulációnak hívják. Mécs eljött az MTI-ből, Bíró Zoltán ott maradt, s leadta az MDF külön nyilatkozatát, melyet a tévé, a rádió és másnap a sajtó is közölt.
Mi pedig, a válságstáb, keserű szájízzel, újabb többórás vita után, nem is igazán egyetértésben, de végül – Solt Ottilia alapötletére – megfogalmaztunk és elfogadtuk a 6. sz., szomorkás dokumentumot.
Ilyen előzmények után virradt ránk október 23-a reggele. A meghirdetett gyülekezési helyeken a szervezetek képviselői próbáltak érvényt szerezni előző esti nyilatkozataiknak: rövid beszéd, Himnusz – aztán menjünk haza. Nincs értelme, hogy alig százan nekimenjünk a hihetetlen erőket felvonultató, mindenre elszánt rendőröknek. A gyülekezőknek azonban nem akaródzott elsomfordálni. Persze, ahhoz sem fűlött a foguk, hogy összeveressék magukat. A rendőrsorfalaktól visszahúzódva, tétován álldogáltak az utcasarkokon. Valamit azért tenni kellene. Előkerült egy-egy zászló, virágcsokor; páran elindulnak a rendőrsorfal felé; igazoltatás, vita, visszafordulás. Álldogálás. Nézzük meg, mi van a többi helyszínen! Menjünk a Batthyány térre! A Petőfi-szoborhoz! A Vörösmarty térre! Végig a Váci utcán!
„Balsors, akit régen tép…” Október 23., Batthyány tér
Ennek a tétova találékonyságnak köszönhető, hogy végül mégiscsak sor került utcai tüntetésekre ezen a napon. Annak a mindösszesen jó ötszáz, többnyire fiatal tüntetőnek, akik nem törődve rendőri tiltással, a szervezők nyilatkozataival, rendőrsorfalakkal, fenyegetően lóbált gumibottal, slaugra töltött vízágyúval, mégiscsak megemlékeztek a forradalom kitörésének évfordulójáról. Nekik, a Fidesz Munkáscsoport, az Inconnu, a Republikánus Kör és a többi radikális csoport híveinek (és persze a függetleneknek) köszönhetjük mindazt, ami szép volt ezen a napon. Október 23-a mindenekelőtt az ő napjuk volt.
Persze, nemcsak az övék. Ezen a napon végtére is öt szervezet, ötszáz tüntető és ötezer rendőr tüntetett.
A leglátványosabbra a rendőrtüntetés sikeredett. A testület bemutatót tartott tüntetőűző kellékeiből. Láthattunk ezernyi csodát: párosával igazolgató gyalogrendőrt, AI-s Zsigulikból tókivókizó szakembert, kéktaxik száguldását, Yamaha-csordát, buszokból városnézelődő rendőrőrsöt, kutyás rendőrt, rendőrös kutyát, „Szabad” jelzésű rabomobilt, fegyveres karhatalmi alakulatot, teherautónyi mesterlövészt és végül a gyerekek kedvencét: az új utcatakarító csodát, a vízágyút. Lássuk be: ekkora feltűnésre a független szervezetek önerejéből nem futotta volna. Mi szerényebbre terveztük az idei megemlékezést, egyszerűbb kellékekkel: kokárda, szál virág és a Himnusz.
„A dél-amerikai puccskísérletekkor sem vonultatnak fel ekkora erőket!” – Mécs Imre szavai a Jurta színház-béli dokumentumműsor megnyitásakor nemcsak a nappal történtekre igazak. Négy-öt rohamkocsi, vagy harminc yamahás és rengeteg gyalogrendőr fenyegető árnya a Jurta körül... Hogy is mondta Mécs Imre? „A kormányzat ígérvényei a párbeszédre, a jogállamiság megteremtésére vonatkozó szándékai mérettettek meg ma.”
A közönség 1953 és 1956. november 4-e között született dokumentumokat hallhatott ezen az estén, a Forrás Kör művészeinek előadásában, Romhányi László rendezésében és Magyar Fruzsina dramatizálásában. A színpad mögött négy kinagyított fénykép. Egy politikus: Nagy Imre, egy katona: Maléter Pál, egy felkelőparancsnok: Bárány János szerszámkészítő (a „Bordósapkás Jancsi”) és végül egy 15 éves ipari tanuló, gyermek felkelő: Mansfeld Péter portréja. Mindannyiukat kivégezték. A kisfiút 18. születésnapján. Ismét Mécs Imre szavait idézem: „Volt olyan nap, 1959. október 28-a, amikor tíz embert végeztek ki, majdnem annyit, mint Aradon. Hány és hány Arad terheli őket?”
Az est Angyal István búcsúlevelével, a Himnusz eléneklésével és Vásárhelyi Miklós záró szavaival fejeződött be a Jurtában. De hogy a rendőrség is kimondja a maga zárszavát: egy gimnazista fiút a kokárdája és a Fidesz-jelvénye miatt a közeli metrórendőrség irodájában alaposan elvertek. Felelőse a botrányos esetnek a mai napig nem akadt.
Október 23-ával nem ért véget a forradalom emléksorozata. November 4-én délután a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában az Inconnu Csoport felállította a megtorlás áldozatainak emlékjelét, a június 16-án „letartóztatott” kopjafát. November 6-án, vasárnap délelőtt pedig a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság felhívására gyászünnepre gyűltünk össze a 301-es parcellánál.
Szilágyi Sándor
1.
A Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Magyar Demokrata Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága
október 23-án, vasárnap délelőtt
csöndes felvonulást szerveznek az 1956-os forradalom emlékére. Mindenki tűzzön ki nemzetiszínű kokárdát, és hozzon magával egy szál virágot!
Transzparenst ne hozzatok!
Találkozóhelyek:
9 óra 30 perckor a Gellért téren, a Budafoki út sarkán: a Fidesz és a Szabad Kezdeményezések Hálózata,
10 órakor a Clark Ádám téren, a Sikló előtt: a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság és a Magyar Demokrata Fórum,
10 óra 45 perckor a Batthyány téren: a Történelmi Igazságtétel Bizottsága
gyülekezik.
A Gellért térről 10 órakor indul a menet; a Clark Ádám tériek körülbelül fél 11-kor, a Batthyány tériek körülbelül háromnegyed 11-kor csatlakoznak hozzájuk, és együtt megyünk a Bem-szoborhoz. Kérünk minden résztvevőt, hogy csendes, méltóságteljes vonulással emlékezzünk és emlékeztessünk!
A szervezetek körülbelül 11 órakor ünnepélyesen megkoszorúzzák Bem apó szobrát, utána együtt elénekeljük a Himnuszt. Végül mindenki leteszi virágját a koszorúk mellé.
Néma tüntetésünket ezzel fejezzük be.
1956, 1988
2.
Október 23-án nem engedélyeznek tüntetést
A Budapesti Rendőr-főkapitányság közleménye
A Fidesz képviselői és néhány más csoport nevében bejelentést tettek a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy október 23-án az 1956-os októberi eseményekről megemlékező felvonulást kívánnak tartani a fővárosban. A Budapesti Rendőr-főkapitányság semmiféle nyilvános utcai gyülekezést, felvonulást, tüntetést nem engedélyez. A rendőrség ennek megfelelően meg fogja tenni a szükséges intézkedéseket a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjét sértő, a közrendet, a köznyugalmat zavaró megnyilvánulások megakadályozására.
(MTI)
3.
1988. okt. 21., 22 óra
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
Az öt szervezet, amely október 23-ára békés megemlékezést hirdetett, majd értesült a rendőrség tiltó határozatáról, közös akarattal az új helyzetnek megfelelő döntést hozott, amelynek célja a résztvevők és a karhatalom összeütközésének elkerülése. Kompromisszumos javaslatunkat készek vagyunk nem rendőri, hanem politikai döntéshozó személyek elé tárni. Kérjük, teremtse meg ennek lehetőségét. Ha táviratunkra szombaton 14 óráig nem érkezik válasz, a történendőkért a felelősség a kormányt terheli.
BZSBT, Fidesz, MDF, SZKH, TIB
4.
Nyilatkozat
Alulírott társadalmi szervezetek, amelyek békés megemlékezést hirdettek október 23-ára, ezúton kinyilvánítják készségüket, hogy politikai megoldással előzzék meg a várható rendőri atrocitásokat.
Ha a politikai döntéshozók holnap reggel 10 órakor megtisztítják a Batthyány tér és a Bem-szobor közti útszakaszt a karhatalomtól, mi (a kormánnyal történt megegyezés alapján) fölszólítjuk a néma tüntetésre várakozókat: fogadják el közvetítő javaslatunkat. Eszerint virágaikat az öt független szervezet négy-négy képviselője helyezi el a Bem-szobor talapzatánál, ők pedig hazatérnek.
Mind a megemlékezésre méltó történelmi esemény, mind pedig a politikai válságtól feszült társadalom ma ezt kívánja.
Nyilatkozatunk csonkítatlan közzétételét a rádióban és a televízióban úgy tekintjük, hogy kompromisszumos javaslatunkat a politikai vezetés elfogadta, s ezért ezúton is felszólítjuk támogatóinkat, hogy a tüntetésre meghirdetett helyszíneken ne gyülekezzenek.
Budapest, 1988. október 22-én, 15 óra 30 perckor
Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság
Fiatal Demokraták Szövetsége
Magyar Demokrata Fórum
Szabad Kezdeményezések Hálózata
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága
5.
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
A magyar társadalom autonóm szervezetei békés, csendes megemlékezést terveztek és hirdettek meg 1988. október 23-án délelőttre. Szándékukról idejében tájékoztatták a BRFK illetékeseit. A BRFK 1988. október 21-én a szervezőcsoportok néhány tagjának tudomására hozta, hogy a békés megemlékezést nem engedélyezi, s később a Magyar Rádióban és a Televízióban tüntetést tiltó közleményt hozott nyilvánosságra. A BRFK illetékesei aziránt sem hagytak kétséget, hogy a békés tüntetést minden rendelkezésükre álló eszközzel, azaz a durva erőszak alkalmazásával is megakadályozzák. Ezzel kapcsolatban a tüntetés szervezői Miniszterelnök Úr tudomására hozzák az alábbiakat:
1. A rendőrség intézkedése törvénytelen, ellentétben áll az alkotmány betűjével és szellemével.
2. A tüntetés szervezői a magyar társadalom válságos helyzetére és a Közép-Európában uralkodó feszültségre és bizonytalanságra való tekintettel ennek ellenére tudomásul veszik ezt a döntést.
3. A kedvezőtlen fejlemények elkerülése céljából kompromisszumos javaslattal éltünk. Tárgyalási ajánlatunkra nem kaptunk választ.
4. A tüntetésen való gyakorlati részvételtől a társadalmat eltanácsolni nincs módunk. A békésnek tervezett megmozdulás kiszámíthatatlan fejleményeiért a felelősséget éppen ezért nem vállalhatjuk.
5. A BRFK – nyilvánvalóan magasabb helyeken elhatározott közlését rendkívül károsnak, veszélyesnek és felelőtlennek tartjuk. A tüntetés megtartására a kormányzat reform ígéretei, a társadalomban megindult kedvező folyamatok és az e csoportok által eddig rendezett megmozdulások békés jellege, emelkedett volta és az egész magyar társadalom jó hírét növelő volta bátorította fel a szervezőcsoportokat.
A kormányzat erőszakos és az alkotmány betűjét és szellemét figyelmen kívül hagyó intézkedéséből azt a következtetést vagyunk kénytelenek levonni, hogy a kormányzat szavai és tettei között űr tátong, és nincs a morális felelősségtudatnak és a nemzeti konszenzus megteremtésében rá háruló felelősségnek azon a fokán, amelyet egy ilyen válságos helyzetben lévő társadalom vezetése megkíván.
Ebben a helyzetben a magunk részéről nem látunk más értelmes lehetőséget, mint az erőszak elől való kitérésünk becsületes bejelentését.
Reméljük, ez a bejelentésünk az egész társadalom előtt nyilvánvalóvá és félreérthetetlenné teszi, hogy valójában ki milyen mértékű valódi felelősséget vállal a reformokért és a nemzeti megújulásért.
Budapest, 1988. október 22.
Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság
Fidesz
MDF
Szabad Kezdeményezések Hálózata
Történelmi Igazságtétel Bizottsága
6.
1988. okt. 21., 21.30
Barátaink!
Október 21., péntek délután óta a csöndes tüntetést meghirdető öt független szervezet együtt igyekezett kompromisszumot elérni a kormányzattal. Lehetővé akartuk tenni, hogy a nemzet legalább szimbolikusan megemlékezhessék forradalmunkról – a rendőrökkel való megütközés nélkül.
Ma, 22-én este 8 órakor eldőlt, hogy erőfeszítésünk kudarcot vallott. Miután utolsó közös kompromisszumos javaslatunkat is visszautasították, a Magyar Demokrata Fórum vezetője – elítélve a rendőri betiltásról szóló döntést – külön nyilatkozatban, a televízió nyilvánossága előtt felszólította tagjait, hogy 23-án ne menjenek az utcára.
Az így előállott helyzet politikai értékelése után az alulírott négy szervezet úgy döntött: szintén kéri támogatóit és híveit, vegyük tudomásul, hogy a tervezett békés megemlékezést nem tarthatjuk meg a kormányzat merev, tárgyalóképtelen és erőszakkal fenyegető fellépése miatt.
Mi változatlanul politikai eszközökkel akarjuk elérni célunkat: a szabad, független és demokratikus Magyarország megteremtését, s ezért holnap, október 23-án is kerülni kívánjuk a fegyvertelen tömeg és a felfegyverzett rendőrök összeütközését.
Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság
Fiatat Demokraták Szövetsége
Szabad Kezdeményezések Hálózata
A Történelmi Igazságtétel Bizottsága
Munkások a Demokráciáért csoport
Belügyminisztérium
Tiltakozó Nyilatkozat
Egyszer s mindenkorra visszautasítjuk a rendőrség minden tilalmát az elkövetkezendő békés állampolgári tüntetésekre vonatkozóan.
Most, a magyar forradalom és szabadságharc 32. évfordulóján (október 23.) csak azért csatlakoztunk a szervezők lemondó nyilatkozataihoz, mert azt a tiszta szándékot éreztük ki belőlük, hogy világossá akarták tenni az egész társadalom és az eseményeket élénk érdeklődéssel figyelő világ számára, hogy az ellenzéki erők nem törekszenek mindenáron való rendbontásra, zavargásokra, nem akarnak értelmetlenül felfegyverzett, elvadult rendőrökkel fegyvertelen embereket összeveretni. Nem rombolni, hanem építeni akarják az országot, hiszen elég rombolást okozott az elmúlt negyven év elhibázott politikája. Politikai eszközökkel, tényszerű, érveken alapuló vitában akarják igazukat érvényesíteni. Nekünk, politizáló demokrata munkásoknak ugyanezek a szándékaink és módszereink.
Most, az 1956-os események emléknapján, ezzel a meggyőző gesztussal ezek a szándékok mindenki számára világossá váltak.
Ezentúl azonban nem vesszük figyelembe a rendőrség tilalmait, amik békés tüntetésekre vonatkoznak. Ilyen tilalomra a rendőrségnek sem és senki másnak nincs joga.
Így ezek után minden felelősséget a rendőrségre, a párt- és kormánykörök illetékeseire hárítunk, amennyiben erőszakosan avatkoznának be állampolgárok békés tüntetéseibe.
Göd, 1988. október 25.
A csoport nevében
Vass István
Vásárhelyi Miklós zárszavai
az „1956” című dokumentumműsor hallgatóságához
Bajtársak, barátaim, tisztelt hallgatóság!
1956. október 23-ának évfordulójára dokumentumműsort állítottunk össze. Hiteles tárgyi bizonyítékokat tártunk Önök elé. Egykori újságcikkekből, hivatalos nyilatkozatokból idéztünk, történelmi elhatározások emlékét villantottuk fel, hangszalagon rögzített mondatokat szólaltattunk meg. Tényekre, megtörtént eseményekre emlékeztettünk.
Kliót, a történetírás istennőjét szolgáltuk, s nem Kalliopéhez, a szépírás múzsájához fordultunk megtermékenyítő ihletért. Az észre apelláltunk, nem az érzelmekre. Ha mégis a drámai, a tragikus, a himnikus sodorta magával a szereplőket és a hallgatókat, ha egyszer-egyszer összeszorult a torkunk, ha magunkban feljajdultunk vagy felhördültünk, ha kalapált a szívünk, és az erkölcsi fennköltség magasztos érzelme ragadott magával, akkor most az est záróaktusaként, megrendülten és alázatosan hajoljunk meg választott múzsánk előtt, mert újra bebizonyosodott, hogy az ember életében nincs megrázóbb és katartikusabb élmény, mint a szembenézés a múlttal, a történelem faggatása, az igazság megismerésének szenvedélye. A halottakat, a hősöket és mártírokat – fájdalom – feltámasztani nem tudjuk, de amit ők mondtak, s nem az, amit róluk mondtak, amit ők cselekedtek, s nem az, amit ellenük elkövettek, az ma a maga valóságában makulátlan tisztasággal tárul elénk. Hittük, s ma jobban hisszük, mint valaha: az igazságot nem lehet tartósan sem meghamisítani, sem elhallgatni, a történelmi igazságtétel folyamata feltartóztathatatlan, az 1956-os forradalom igazsága győzedelmeskedni fog Magyarországon is. Mert az nem lehetséges, és tarthatatlan, hogy – amint azt legutóbb június 16-án a párizsi Père Lachaise-i jelképes temetés a világ előtt bizonyította – olasz kommunisták, francia szocialisták, angol és német liberálisok, amerikai konzervatívok, országukból elűzött román, cseh és szlovák hazafiak, államfők és Nobel-díjas tudósok, művészek, államférfiak tudják és hirdetik a forradalom nagyszerűségét és világméretű jelentőségét – a magyar ifjúságnak pedig a tankönyv még mindig azt szajkózza, hogy ez a szabadságharc népellenes összeesküvéses ellenforradalom volt. Ez már nem a történelem kérdése, ez a nemzet becsületügye.
Harminckét esztendőnek kellett eltelnie, míg elérkeztünk ahhoz a naphoz, amikor nyilvánosan és szabadon ünnepelhetünk. Örömünket elhomályosítja a délelőtti demonstráció betiltása, de ez sem feledtetheti, hogy nagy lépést tettünk. Több mint három évtized alatt sohasem aludtak el a gyertyák, amelyek azokon az estéken otthonaink ablakaiban világítottak. Hol börtönök zárkáiban, hol magánházak zugaiban, hol titkos összejöveteleken pislákoltak; de égtek, izzottak, és évről évre, nemzedékről nemzedékre adták át a lángot. S a tűz őrzőinek kifejezhetetlen erkölcsi elégtétel, hogy állhatatosságuk megérleli gyümölcsét. Mert a fát ki lehet vágni, de gyökerei mélyre rejtőztek a nép szívében, s elég volt egy fuvallat, egy jótékony tavaszi eső, hogy csemetéje újra előbukkanjon és levelet hajtson. Lapozd fel az újságot, kapcsolt be a rádiót (nem a televíziót!), s mindenütt hallasz 1956-ról. S nem úgy, mint akár fél évvel ezelőtt. Megelégedéssel éljük meg, hogy a mi tántoríthatatlan, konok és következetes kitartásunk végre találkozni látszik egyes felelős vezetők felismerésével. Az ország súlyos válságot él át. Zsákutcába jutott a politika, a gazdaság, az erkölcs. Nemzeti katasztrófa fenyeget. Csak a radikális reform mentheti meg az országot. Csak ez hozhat demokráciát, szabadságot, emberhez méltó életet. De lehet-e valójában nekifeszülni egy reform végrehajtásához, ha előzőleg nem vizsgáljuk meg okosan és tárgyilagosan az 1953-as kormányprogramot és annak sorsát, ha nem vonjuk le a következtetéseket abból, hogy miért hiúsult meg az egész szocialista közösség első nagyszabású reformkísérlete. Hinni lehet-e a reformelkötelezettségnek, ha nem világítjuk át a röntgensugár fürkésző és kíméletlen sugarával azt a két hetet, amikor a magyar nép fegyvert fogott a társadalom átalakításáért, a szabadságért, a demokráciáért, a függetlenségért. Azt ma már mindenki tudja, hogy a mélypontról csak a nemzet aktív támogatásával szabadulhatunk ki. De a nemzet radikális leszámolást kíván a múlt hibáival, és választ vár kérdéseire.
Ezt az ügyet szolgálja mai estünk, ennek a szerény kezdeményezésnek folytatását kívánjuk. Néhány dokumentumot ismertettünk, de minden dokumentumot ismerni akarunk. Nem magyaráztunk, nem minősítettünk. Ezt hallgatóinkra bízzuk. Terjesszük ki ezt a gyakorlatot az országra. Ez a nép letette már az érettségit. Kiküzdötte magának a jogot, hogy megismerje végre hazája történelmét is, megfogalmazza ítéletét. Emelt fővel és bizalommal állunk ez elé az ítélőszék elé. Hiszen mi mindannyian, az utcákon, a tereken, a parlamentben, a munkástanácsokban, a nemzeti bizottságokban, a nemzetőrségben csak megvalósítói voltunk a nemzet akaratának. Ez a tudat adott erőt a harcokban, a megpróbáltatások napjaiban, és lelkiismeretünk szavára hallgatva küzdünk 1956 igazságáért, nemzetünk és bajtársaink becsületéért.
Felhívás
A magyar kormány rendőri intézkedéssel megakadályozta, hogy a budapesti lakosság egy csendes és békés felvonulást tartson október 23-án az 1956-os nemzeti felkelés emlékére.
A hatalmat gyakorló párt vezetői még attól is féltek, hogy egy kis küldöttség emlékezzék meg 1956-ról oly módon, hogy teljes csendben virágokat helyeztek volna el Bem tábornok emlékművénél.
A Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság vezetősége felhívja a magyar társadalom minden tagját – fiatalokat és időseket, egyesületeket és társaságokat, tanulóifjúságot és oktatókat, munkásokat, parasztokat és értelmiségieket –, emlékezzenek meg méltó módon az 1956-os nemzeti felkelést tragikus módon vérbe fojtó novemberi katonai beavatkozásról!
A Szovjetunió 1956. november 4-én indított támadást a nemzeti függetlenségünket és a magyar kormányt védelmező felkelők és nemzetőrök ellen. Az egyenlőtlen küzdelemben sok ezer magyar fiatal áldozta életét a szabadságért. Örök kegyelet őrizze emléküket!
Szomorúan emlékezünk mindenkire, aki a tragikus korszakban bármilyen módon erőszak következtében vesztette életét.
Felhívunk mindenkit, hogy 1988. november 4-én, pénteken csendes gyásszal emlékezzünk hőseinkre és a forradalom minden áldozatára. Ezen a napon tartózkodjunk mindennemű vigalomtól. Senki ne menjen nyilvános szórakozóhelyre, színházba és moziba. Ezzel szemben minél több helyen zárt helyiségben tartsunk megemlékezést 1956 tragikus eseményeiről.
Felhívjuk továbbá a magyar társadalom minden velünk együtt érző csoportját és tagját, hogy 1988. november 6-án, vasárnap délelőtt vegyen részt egy ünnepélyes megemlékezésen, melyet a budapesti Rákoskeresztúri köztemető 301-és parcellájánál – a magyar forradalom mártírjainak, a megtorlás áldozatainak jeltelen nyugvóhelyénél – tartunk. Itt fogjuk elhelyezni délelőtt 11 órakor azokat a koszorúkat és virágokat, amelyeket a rendőri tiltás miatt október 23-án nem tehettünk le csendben Bem apó lábaihoz!
A november 6-i temetői gyászünnepségre délelőtt 10 órakor gyülekezünk a temető bejáratánál. Gyászunk jeléül viseljünk fekete szalagot, és mindenki hozzon magával egy szál virágot, valamint kézben hordható mécsest vagy gyertyát.
A temető bejáratától a 301. parcella igen messze van, és az út arra rendezetlen. Ezért kérünk mindenkit, hogy a mintegy 45 perces zarándokútra az időjárásnak megfelelően öltözzön fel, és gyalogmenetre alkalmas lábbelit vegyenek fel.
Budapest, 1988. október
Hazafias köszöntéssel
a Bajcsy-Zsilinszky Endre B. T.