Parlamenti és ügyészi vizsgálat, interpelláció, feljelentések, dagadó botrány – s mindez egy vékony, csúnyácska kötet miatt. Pedig a szerző, Bokor Imre ezredes csupa olyasmiről számol be, amit az emberek többsége régóta sejtett. A hadsereg néhány vezetője saját hitbizományának tekintette (tekintette?) a kincstárat. Czinege Lajos minisztersége idején óriási vadászterületet hasított ki magának az ország legszebb vidékén, Kaszópuszta környékén. Katonák százai építették a kerítést, az utakat, a vadászleseket, hogy a miniszter kegyeltjeivel kellemesen tölthesse szabadidejét. Az csak természetes, aki csak tehette, villáját katonákkal huzatta föl. („A honvédelmi miniszter azt hányta a szememre a Parlamentben – mondja Bokor Imre immáron nyugállományú ezredes –, hogy csak régi dolgokkal foglakozom a könyvemben. Ez ugyan nem igaz, úgy látszik nem olvasta el elég figyelmesen, amit írtam, de azért friss információkkal is szolgálhatok. Komáromi vezérőrnagy, a hátországi és polgári védelem parancsnoka, új házát katonákkal csináltatja, a Tamási Áron utcában, Kárpáti miniszter engedélyével. Úgy látszik, a vezérőrnagynak kicsi volt a régi háromszobás lakása, amelyben a feleségével ketten laknak.”) A könyvben olvashatunk olyan tábornokról, aki részegségében elaludt a Honvédelmi Minisztérium páternoszterében és órák hosszat keringett vele. Abban az időben ez a tábornok miniszterhelyettesként a személyi ügyekkel foglakozott. Ugyanő a Szovjetunóban szervezett rakétalövészeten nagy sikert ért el, na nem hadvezéri képességeivel, hanem azzal, úgy táncolt egy asztalon, hogy nem esett le róla, ami az elfogyasztott nagy mennyiségű szeszes ital után igazán fényes haditettnek számított.
Megtudhatjuk, hogy a gyakorlatok többségét „megbundázták”, csaltak, ahol csak lehetett, nehogy bármi váratlan közbejöjjön. A hadgyakorlatok persze tökéletesre sikeredtek. Mindig minden klappolt. Az más kérdés, hogy az így szerzett tapasztalat semmit sem ért, s az első éles helyzetben csődöt mondtak a zsebnapóleonok. A csernobili robbanás után Czinege Lajos telesen összeomlott. Csak annyi tellett tőle, hogy amikor a rádió bemondta a katasztrófa hírét, kinyögje: Odaküldetek egy tankot és szétlövetem azt a kócerájt.
Bokor ezredes könyvéből ijesztő kép bontakozik ki. Ugyan a szerző jó néhányszor hangsúlyozza, a katonák többsége becsületes és jól ellátja feladatát, mégis megdöbbentő, miként garázdálkodhattak egyesek évtizedeken keresztül a köz vagyonával, miként bánhattak kényük-kedvük szerint emberekkel, s miként alázhatták meg beosztottjaikat. Mindezt úgy, hogy elhitették, ha mással nem, hát magukkal: minden tökéletes, megérdemlik a kitüntetéseket, a kiváltságokat.
Az az igazság, mindezt sejtettük. Kósza híreket hallhattunk. Miért okozott mégis ekkora felzúdulást ez a könyv? Szerintem azért, mert mindeddig a hadsereg vezetői meg tudták akadályozni, hogy a nagyobb disznóságok kiderüljenek. Bár egy-egy áldozatot időnként koncként odavetettek a közvélemény elé, a visszaélések nem szűntek meg.
„A honvédelem érdekeit sérti” – mondhatták minden cikkre, könyvre, amely nem tetszett a hadügy urainak. Glasznoszty ide vagy oda, a hadsereg vezetőinek visszaéléseiről ez ideig megbízható információk nem szivároghattak ki. Egészen a legutóbbi időkig a katonai témájú írásokat a vezérkari főnökség cenzúraosztályának kellett jóváhagyna.
Miután a „hadititkokat” jól őrizték, csak pletykák terjedhettek. Bokor Imre ezredes a beavatott katonatisztek „hallgatási fogadalmát” szegte meg könyvével.
A tábornokoknak is hozzá kel szokniuk ahhoz, új idők jönnek, amikor ők is lebukhatnak. Amikor nekik is a mindenkire kötelező szabályokhoz kell igazodniuk.
– Könyvemmel a hadsereg megtépázott becsületét szeretném visszaállítani – jegyzi meg Bokor Imre. – Elejét kell venni a pletykáknak, és ki kell mondani, akadnak olyan tábornokok, tisztek, akik visszaértek a hatalmukkal, mert csak így hihetik el az emberek, a többség becsületesen dolgozik.
Úgy látszik Bokor Imre elképzeléseivel nem mindenki értett egyet.
– Szerdán este kapták meg a minisztériumban a tiszteletpéldányt – emlékezik Bokor ezredes –, csütörtökön már hívatott a vezérkari főnök, péntekre pedig megérkezett a miniszteri parancs a nyugdíjaztatásomról. A vezérkari főnök, Pacsek József meglehetősen ingerülten fogadott. Valami olyasmit mondott, hogy én bomlasztom a hadsereget, és könyvemmel fegyvert adtam az ellenzék kezébe, mert lesz mibe belekötniük. Kár, hogy így gondolja. Szerintem ha fölfedjük a visszaéléseket, azzal éppen hogy erősítjük a hadsereget. Erről győznek meg azok a levelek és telefonok is, amelyeket százával kapok a kötet megjelenése óta.
– A honvédelmi miniszter arra célzott a Parlamentben egy, az ön nyugdíjaztatásával kapcsolatos interpellációra adott felelet alkalmával, hogy egyes politikusok tanácsokat adtak önnek, inspirálták a könyve megírására, így kívánták politikai céljaikra fölhasználni önt.
– Nem tudom, honnan vette ezt a miniszter. Talán kitalálta. Elejétől végéig teljesen magamtól írtam a könyvet.
– Sokan a szemére vetik, miért csak most írta meg. Ma már könnyű bátornak lenni. Szóvá tette-e a visszaéléseket az elmúlt negyven évben, amikor még igazi merészség lett volna?
– Én mindig is nehéz ember voltam. Nemcsak én, sokan mások is szóvá tették a dolgokat. Milyen eredménnyel, az látszik. Most, amikor a könyvemmel ez a hercehurca kezdődött, elém rakták a szolgálati szabályzatot. Abban olvasható valami olyasmi, ha a katona visszaélést tapasztal, akkor azonnal jelentést kell tennie róla a parancsnokának. Jó vicc. Kinek tettem volna jelentést? Arról nem is beszélve, ha valakinek szóvá kellett volna tenni a visszaéléseket, akkor az Kárpáti Ferenc volt. Ő mint a hadsereg MSZMP-bizottságának első titkára, később politikai főcsoportfőnök, miniszterhelyettes, mindenről tudhatott. Mégsem szólt. Végigasszisztálta a Czinege-rendszert.
Bokor Imre hirtelen népszerű tett. Tucatjával adja az interjúkat.
– Nem szeretném, ha azt hinnék, a nyilvánossággal kívánok takaródzni, most, amikor vizsgálat várható a könyvem ügyében. Tudom, hogy igazam van, ha kell, bizonyítom, amit leírtam, az a valóság.
Miként és miért maradhatott miniszter egy Czinege, amikor valószínűleg a legfelsőbb politikai vezetők is tudhattak kiskirálykodásáról, arról, mi történik az irányítása alatt lévő hadseregben? – ez az olvasó kérdése, miután letette a könyvet, tanulsága pedig: a hadsereg (volt?) a társadalom leghazugabb része. Mást sem lehetett hallani, mint hogy a katonák önfeláldozóan és kiválóan látják el feladatukat a jól képzett, a szocializmushoz hű tisztek és tábornokok irányításával. „Szocialista humanizmus”, „küzdelem az imperialista agresszorok ellen” – efféle maszlaggal etették a sorkatonákat. Közben pedig poroszos fegyelem és a Svejkből jól ismert dilettantizmus, hülyeség és korrupció uralkodott. Leöntve egy jó adag kommunistának vélt szósszal. Az eredmény elolvasható Bokor Imre Kiskirályok mundérban című könyvéből.
- Belpolitika [6]