A bomba felrobbant, de sérülés nem történt. A belügyminiszter (egyelőre) kitart a posztján, nem függesztették fel sem az állambiztonsági miniszterhelyettest, sem a belső elhárítás vezetőjét. Megnyugtatólag nyilatkozik a sajtónak a budapesti állambiztonság – az irataprítástól kissé megfáradt – főnöke is. A pártállamról a múlt év végén lebontották a tetőszerkezetet, csak a tartóoszlopok maradtak. Ha nincs nyomás – hiába a detonáció.
Miközben vizsgál a belügyminiszter (önlelkét vizsgálja vajon?), vizsgál a Legfőbb Ügyészség ama osztálya, amely az állambiztonság által prezentált kémügyeket (?), továbbá a szolgálatmegtagadók meg a belügyi elhárítótisztek által kipécézett morgolódó kiskatonák ügyeit vizsgálta eleddig, maga az ügy akár el is alhatna. Tények helyett a folklór tenyészik.
Némelyek időzített bombáról beszélnek. Az SZDSZ az áremelésekről akarja elterelni a figyelmet a belügyi botránnyal, azaz összejátszik a kormánnyal a szegény nép kárára. A titkos akták nem kerülhettek volna ki az állambiztonsági szolgálat irattárából, ha a bejelentést tevő pártoknak nem segítenek magasabb erők. Bizony akadt újságíró (?), aki a Fidesz–SZDSZ sajtótájékoztatóján megkérdezte, igaz-e, hogy a belügybe beépített Securitate-ügynökök segítettek a két szervezetnek.
Csacsi öreg legendagyártók! Azt mondjátok, nem véletlen, hogy ez a botrány épp most pattant ki. Hát persze, hogy nem véletlen. Amikor 1952-ben egy rab megszökött Recskről, sőt kijutott Nyugatra, nem lett belőle botrány, mert még a Szabad Európa Rádiónál se hitték el, hogy ilyesmi lehetséges. Amikor 1982-ben heteken át követtek és zaklattak az utcán néhány ellenzékit, nem lett belőle botrány, mert a Legfőbb Ügyészség elsüllyesztette a fényképekkel dokumentált feljelentést, a sajtó pedig egyetlen szót sem írt a történtekről. Amikor 1988-ban Kristály Gyulát, az ózdi röpcédula-terjesztőt három év fegyházra ítélték – abból már lett botrány, de az újságok főképp a postát támadták, mintha nem tudták volna, hogy a levélbontogatás mögött a belügy áll. A sajtónak előbb fel kellett szabadulnia, hogy a botrány kitörhessen.
De miért éppen most kerültek elő a titkos dossziék? Tekintsünk a kalendáriumra, és megkapjuk a választ.
1989 júniusában ünnepélyesen eltemették Nagy Imrét, akiről minden belügyes úgy tudta, hogy áruló volt. A perújrafelvétel során megnevezték a hamis tanúkat, nyilvánosság elé szólították a hamis bírákat.
Októberben szétesett a párt, amelynek minden állambiztonságis szinte kötelezően tagja volt.
Novemberben ledőlt a Fal, a tüntetők megrohanták a Stasi székházait, és megnyitották néhány titkos irattárát. Prágában egy volt politikai fogoly kapott megbízást az állambiztonsági rendőrség tetteinek kivizsgálására.
Decemberben kiderült, hogy a kiürítendő pártházak irattárait zúzdába szállítják. Kitűzték a választás időpontját, gyanús lett, hogy áprilistól aligha lesz Magyarországnak kommunista belügyminisztere. Temesváron, Bukarestben a katonaság látványosan secusokra vadászott, a nép pedig furkósbottal verte agyon őket. A mi állambiztonságisaink elgondolkodhattak: ki biztosítja őket, hogy adott esetben nem dobják-e oda őket egyedüli bűnösként áldozatul a népharagnak, ahogy ’56-ban vagy Romániában történt?
Ezeket az embereket, akiket jobbára szakmunkásképzőkből meg a katonaságtól szippantott be a Szolgálat és tett gyárigazgatók, iskolaigazgatók és színházigazgatók rettegett urává, arra tanították, hogy rajtuk áll vagy bukik a nép államának biztonsága. Egy éve viszont nap, mint nap azt hallják a vezetőiktől, hogy amit eddig csináltak, az nem fér össze a jogállam elveivel. Közben elvárják tőlük, hogy ugyanúgy dolgozzanak, mint tegnap és tegnapelőtt. A csapat megzavarodott, már nem tudja, kit lásson falkavezérnek: a főnököt-e vagy azt a tegnap még prédaállatnak tekintett ellenzékit, aki a televízióban vidáman cicázik a főnökkel.
Valamikor a múlt év végén megkezdődött az iratmegsemmisítés. A belügy tanult a pártirattárak példájából. Az aktákat előbb milliméteres papírfecnikké daráltak, csak ezután kerülhettek ki az épületből. A főkapitányságok versengtek a darálókért – nem volt belőlük sok, hisz korábban évszámra nem kellettek. Miközben a szolgálat egyik fele még gyűjtötte az információkat, írta a jelentéseket, a másik fele a gépet tömte a friss jelentésekkel. Kezdetben még felvették a „selejtítési” jegyzőkönyveket, aztán ledarálták ezeket is. Néhány nap múlva már senki sem tudta, senki sem ellenőrizhette, mi van meg, és mi semmisült meg örökre. Bárki bármit kivihetett.
És persze az a Szolgálat is csak egy magyar munkahely. Itt is dúl a kontraszelekció, itt is mindenki úgy érzi, hogy a kádergyerekek, a nyalizók és a törtetők gyorsabban haladnak előre, mint a becsületes igavonók. A legsárosabb főnököket hamarjában nyugdíjazták, de tanácsadói tiszteletdíjként a nyugdíjuk mellé kapják a fizetésüket is.
Amíg a Szolgálat arctalan volt, úgy hihettük, mefisztói szellemek irányítják. Amikor vezetői a nyilvánosság elé léptek, kiderült, bizonytalan emberek, akik a szokatlan közegben megzavarodnak az első riporteri kérdésektől. Aztán felbukkantak a kisebb sarzsik is, elárvult lelkek, akik a régi tekintélyek helyett új autoritást keresnek, és riadalmukban elszánt tettekre képesek. Tisztelet nekik – a félelem és a feltámadt lelkiismeret hősei ők.
A Szolgálatnak azonban vége. Megroppantak működésének a pszichikai feltételei és az ügyrendi feltételei. Nem a bomba végzett vele. Egyszerűen kilyukadt, léket kapott.
El fog süllyedni.
- Beszélő [6]