Reinhardt Weisshuhn

Nyomtatóbarát változat

Miért dőlt le a Fal?


A sztálinista politikai bizottság urait lemondásra kényszerítő, majd röviddel ezután az NSZEP önkényuralmi rendszerét kártyavárként romba döntő tüntetések mottója ez volt: Itt maradunk! Mi vagyunk a nép!


Időközben azonban mások is tüntettek: Németország egy haza! Segíts rajtunk, Kohl! – skandálták december 19-én Drezdában a kancellár látogatásakor.

A fal ledöntéséről és ennek okairól sokat fognak még vitatkozni. Két feltételezést ismerünk, mindkettő mellett szólnak érvek. Az egyik szerint egyszerűen félreértés történt. A politikai bizottság szónoka bejelentette, hogy a továbbiakban magáncélú külföldi utazások engedélyeztetéséhez nem lesz szükség rokoni meghívólevélre. A nép erre azonnal megrohamozta a határt, és a felkészületlen katonákon egyszerűen átgyalogolt. Az események menete összeegyeztethető ezzel a magyarázattal. A másik változat bonyolultabb. E szerint a Krenz-féle vezetés lélegzethez, akart jutni, hogy fenntarthassa magát. Az utazási törvénytervezet, amelyet még Honecker idején dolgoztak ki, alig egy nappal élte túl nyilvánosságra hozatalát, még a népi kamara is elvetette, amely eladdig az NSZEP engedelmes eszköze volt. A nép utazási szabadságot követelt, a menekülők száma nem apadt. A politikai bizottság lépését rettegés szülte, ám mégis ravasz volt. A helyzet az országban hirtelen megváltozott. Ettől kezdve a vita, amely korábban az utazási szabadságról, és általában a szabadságjogokról szólt – az NSZK tömegtájékoztatásának hathatós közreműködésével –, átterelődött Németország újraegyesítésének (vagy: egyesülésének) kérdésére, mintha ez lenne minden probléma kulcsa.

A 28 évi bezártságot feloldó eufória múltán a határok megnyitása, minthogy nem kapcsolódik össze gazdasági és politikai változásokkal, egy sor problémát hoz magával, kezdve a pénz- és árucsempészettől az állami, azaz NSZEP-tulajdonú üzemek nyugati konszerneknek való eladásáig, amit egyesek „az NDK kiárusításának” neveznek. Mivel e folyamatnak egyelőre nincsenek jogi alapjai, mértékét kizárólag a pillanatnyi politikai erőviszonyok szabják meg.

Kényes egyensúly?

A politikai erőviszonyok az NDK-ban a lebegés állapotában vannak. Az ellenzéket és társadalmi hátterét a múlt év őszéig alábecsülték. Ma túlértékelik. Néhány helyen az ellenzék a legkülönbözőbb politikai táborokból létrejött spontán állampolgári bizottságok képében benyomult a hatalmi űrbe. Erfurtban és Drezdában képviselőiket kooptálták a városi küldöttgyűlésbe. Güstrowban az új fórum tagjai meglátogatták az Állambiztonsági Szolgálat vizsgálati fogdáját. Nemcsak a látogatás volt, újszerű, meglepetést keltett az egyik meglátogatott fogoly is. Korábban az NSZEP járási első titkára volt.

A tüntetők Suhlban és több más helyen elfoglalták az Állambiztonság épületeit, hogy megakadályozzák fontos iratok megsemmisítését. Bautzenben, az NDK leghírhedtebb börtönének igazgatója december közepén kezét tördelve kérte az új fórumot, hogy segítsen lecsillapítani a foglyokat, akik sztrájkolnak, mert nem értik, miért csak egy részükre vonatkozik a meghirdetett amnesztia, és ebbe a részbe miért tartoznak bele az épp frissen börtönbe került vezető funkcionáriusok és rendőrök. Az új fórumosok egy nyugatnémet tévé-stábot is magukkal vittek. A teljesen megzavarodott börtönigazgató foglyait bemutatva arra kérte a riportereket, hogy járjanak a szabadonbocsátásukért. Kérését azzal indokolta, hogy ezek a rabok már elég sokat voltak börtönben, és a helyükbe eddigi elöljáróit és elvtársait várja.

Az állambiztonság tevékenységét kivizsgáló bizottságok igen vegyes összetételűek, változó színvonalúak, s a jogkörük is erősen különböző. Ahhoz képest azonban, hogy többnyire tapasztalat és szakismeret híján és minden jogi intézményi kereten kívül működnek, figyelemre méltó eredményeket értek el.

Lassanként kezd magához térni a párt és az apparátus. Úgy tetszik, túlestek a legdurvább műtéteken, s már – az időközben kétszer is átkeresztelt – Állambiztonsági Szolgálat is teszi eddigi dolgát. Melléjük állnak segítőkészen a jobboldali radikálisok és az újnácik, akik „Hitler él!” és „Ki az idegenekkel!” jelszavaikkal előzékenyen demonstrálják a hivatalos „alkotmányvédelem” szükségességét. Megvédendő alkotmány azonban egyelőre nincs. Ezután kell még kidolgozni.

A párt hatalma nem tört meg. Funkcionáriusainak jó részét el kellett bocsátania, székházairól is le kellett mondania, az irányítás szálai azonban a kezében maradtak, részben annak a sikeres átalakulási folyamatnak köszönhetően, melynek során az NSZEP – sztálinista uralkodó pártból szerény Demokratikus Szocialista Párttá vedlett át. Ennek az új pártnak, amely mindig is derék reformszocialistákból állt, nincs már politikai bizottsága, nincs központi bizottsága, csak egy furfangos elnöke, meg egy népszerű atyai figurája, akit az isten is miniszterelnöknek teremtett, hiszen csupa jóakarat és a szerénységén csak a nyíltsága meg a becsületessége tesz túl. Ez a párt a továbbiakban is fontos, ha nem is döntő szerepet fog játszani a politikai életben, méghozzá nemcsak a választások előtt, hanem, hála lélegzetállító személyi és propagandisztikus átalakulásának, a választások után is. Az államapparátus mindeközben jószerivel érintetlen maradt.

És az ellenzék?


A párt éppen a maga struktúrája révén stabilizálódik. Az ellenzéknek, félő, nem marad elég ideje arra, hogy magára találjon, szaktudásra tegyen szert, meghatározza helyzetét, és megismertesse magát. Ez utóbbiban fontos szerepe van annak, hogy a tömegkommunikáció, bár mozgástere megnőtt, ma is a párt befolyása alatt áll.

Az ellenzék differenciálódik. Hetente jelennek meg új pártok és egyesületek. Régi szervezetek válnak ketté (pl. Demokratikus Ébredés), vagy állnak a kettéhasadás küszöbén mint az Új Fórum, amelyet egyes hívei a közvetlen demokrácia alapján álló politikai egyesületté, mások ellenben parlamenti párttá akarnak formálni. És nemcsak a demokrácia-elképzelések különböznek, hanem a politikai célok is. Fellelhető itt mindenfajta cél, az NSZK-val való egyesüléstől kezdve a svéd szociáldemokrata modellen meg a szocializmus és a kapitalizmus közötti „harmadik úton” át egészen a presztalinista szocializmusképig, piacgazdaság nélkül, tanácsdemokráciával.

Természetesen az identitás megtalálásának és a másoktól való elhatárolódásnak az igénye jogos. E célt azonban keresztezi a feladat, hogy az ellenzék legalábbis korlátozza az NSZEP és csatlóspártjai hatalmát.

Egy ellenzéki választási koalíció életképessége mindenekelőtt attól függ, hogy mennyire képes az ellenzék használható választási programmá szűkíteni sokféle politikai céljait. E program központi mondanivalója az lehet, hogy a régi pártok és mindenekelőtt az NSZEP elvesztették hitelüket. A hivatalos pártok ezzel szemben minden erejüket arra összpontosítják, hogy feledtessék a múltjukat. Hogy ez sikerül-e, az a következő hetekben fog kiderülni.

Berlin (Kelet), 1990. január 15.

• Külföld