F. H. G. [F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

Tudtam, hogy itt valami készül, s én is készültem, testileg, lelkileg. Ismertem egy pár embert, akikben megbíztam, mert tudtam, hogy kesztyűt loptak, vagy mit tudom én. Ez egy ilyen maffiahálózat volt. S tulajdonképpen ez is vezetett a forradalomhoz, mert ezekben az emberekben bíztunk, s mondtam: „Ha kell, jössz tüntetni?”

Csütörtökön mi már tudtuk, hogy Temesváron cirkusz van, s már készültünk, s már terveztük, hogy a kabátunk alá vasrudakat dugunk, hogy üres kézzel ne menjünk, mert ezek minket szitává lőnek. Tudtuk, hogy mi vár ránk. Jöttünk fölfelé a Dózsa György utcán. S egyszer itt a METALO-TECHNICÁN túl találkoztunk egy embertömeggel, amely jött, s skandálta, hogy „Le Ceausescuval”, s „Le a diktátorral”, s „Ne féljetek, mert elbukik Ceausescu!” Ez két óra körül volt. Mi nem tudtuk, mert a telefonok egy időben nem működtek, de az IMATEX-ben már reggel 9 óra körül megállt a munka. Behozták a gyárakba a temesváriaktól elhatároló nyilatkozatokat. Gyűlésféle volt, s nyilatkozatokat olvastak fel nekünk, hogy ha mi azzal egyetértünk, akkor megjelentetik az újságban. Ezt felolvasták nálunk is, a Bőrgyárban, de mi ott nem csináltunk cirkuszt, hanem csak hallgattunk. Még az igazgató is csak lesütve tartotta a fejét, s végig mindenki. De az IMATEX-ben nem így történt. Az IMATEX-ben az egyik felállt, s azt mondta:

Nem! S megszüntessük a munkát, s kész. S sztrájkolni fogunk, s tüntetni fogunk. S délben ki is vonultak, mikor jöttek ki a gyárból. Én beálltam a tüntetők közé, s az elsők között mentem be a METALO-TECHNICA udvarára. S ott volt az igazgató, aki mind küldte vissza az embereket, hogy ne csatlakozzanak hozzánk. S akkor én megmondom, félrelöktem az igazgatót. Aztán félreállt, s hagyta, hogy csináljunk, amit akarunk. Gondolta, úgyis majd felelni fogunk a tetteinkért. Mi kiáltottuk, hogy gyertek velünk. S félénkek vagytok, s gyávák, s ilyesmiket. Volt sok fiatal, aki csatlakozott hozzánk, de sokan voltak biz, akik nem. Utána megfordult a tömeg, s akkor már ott sorakozott a METALO-TECHNICA előtt a rendőrség, pajzsosan s sisakosan. De akkor elkezdtük kiabálni, hogy „Erőszak nélkül, erőszak nélkül!”, „Fara violentia, fara violentia!” Mi mondtuk, hogy mi erőszakot elkövetni nem akarunk. Békés tüntetésnek vagyunk indulva, de nem akarjuk a Ceausescu-diktatúrát. Félre is állt a rendőrség. Még meg is tapsoltuk őket, hogy milyen civilizáltan viselkednek. Megtapsoltuk őket, s elmentünk föl a vonatállomásig, s ott megint elállták az utunkat. Ott majdnem összetűzésre került sor, mert már az emberek is idegesek voltak, neki akartak menni a rendőrségnek, s mentek, s akkor a rendőrség visszanyomta őket. S akkor puskatussal egyeseket megütöttek. S akkor mit csináljunk, mit csináljunk, fogtuk magunkat, s fölmentünk a Kövesdombra, s ordítottuk, ahogy kifért a torkunkon, hogy „Gyertek velünk, gyertek velünk!” Hát sokan kidugták a fejüket, de csak intettek, hogy jól csináljuk, le nem jött egy se.

Kiértünk a Furnicához, s ott megint elálltak az utunkat. Először mind álltunk, álltunk, de az emberek csak biztatták egymást, hogy visszalépni most már nem lehet, mert holnap a Securitate mindnyájunkat bevisz. Vagy nekiekmegyünk s győzünk, vagy elveszünk mind egy szálig. Na, nekifogtunk, s az emberek így hátulról lökték egymást, s még ha az első nem is akart volna menni, muszáj volt. S elnyomtuk őket. De nem ütöttek meg, én nem mondhatom. Ők is nyomtak vissza, nekifeszültünk egymásnak, de mi voltunk többen, s elnyomtuk őket.

Jöttünk a főtér felé. Volt két páncélkocsi, jött a rendőrség, tűzoltókocsik voltak. Skandáltuk, hogy „Gyávák vagytok, ha nem jösztök velünk! Gyávák, gyávák, gyávák!” Mi is próbáltunk minél több embert magunk mellé állítani. Végül sikerült kijutni a főtérre, de mikor látták, hogy a tömeg áttörte a milíciák kordonját, akkor beindították a tűzoltóautókat. Közöttünk jöttek-mentek a tűzoltókocsik, megfürösztöttek bennünket is, de a milicistákat is megáztatták, a pajzsokat mind a fejükre kellett hogy tegyék. Utána jött a könnygázbomba meg valami fehér port szórtak szét, az eléggé szétszórta a tömeget. Akkor én is följöttem, mert itt lakom a főtéren, s megszárítottam a hajamat, s készültem, hogy na, este biztos fog jönni a rendőrség utánam. Mondtam a szomszédnak, hogyha lehet, mondja azt, hogy én már 3 órakor itthon voltam.

Na jól van, otthon ültem valameddig, de közben mások, akik a Tudorban laktak kint, hallották, hogy mi történt, s elmentek, s házról házra jártak, bementek ismerősökhöz és ismeretlenekhez, s hogy ők tudják, hogy nagy tüntetés van a városban, vegyenek részt. Estére legalább 20 ezres tömeg jött végig a 48-as utcán a Tudorból. S egyszer csak hallottam, hogy vannak megint tüntetők, s jönnek az emberek. Na, mondom a feleségemnek, add ide a ruhámat, mert megyek le. Rengeteg ember volt. Ott találkoztam egy színésszel. Mondtam, hát művész úr, kéne valamit alakítani, hát nincs vezetése ennek a tüntetésnek. Mondjuk meg, hogy mit követelünk, miket akarunk! S találkoztam egy munkatársammal is, s kérdeztem: „Te, a Bőrgyárból vannak sokan?” Azt mondja: „Vannak elegen!” Gondoltam: „Na helyes, jól van.” S alighogy kezet fogtam vele, mindjárt elkezdtek lőni. S vagy háromszor hasra vetettem magam, s harmadszor bele az üvegekbe. Mert addig nem volt semmi, de mikor kezdtek lőni, akkor „Gyilkosok!” s mindenfélét ordított a nép, s tört-zúzott, s betörte a kirakatokat. A főtérről lőttek, ott voltak felsorakozva a secusok s a milicisták. Vagy a civil secusok lőhettek, vagy a kiskatonák kaptak parancsot, mert nemcsak lefelé lőttek ezek, hanem lőttek sokat a levegőbe is. Mert mikor harmadszor elvetődtem, úgy eszembe jutott, hogy hála istennek, még élek. S néztem fel, mondom, miért vagyok úgy megijedve, hát a levegőbe lőnek! Én csak másnap tudtam meg, hogy halottak is vannak. Én akkor nem tudtam, mert beleestem az üvegekbe, s az egyik kivágott egy darab húst a tenyeremből. Egész végig csepegett, hazáig ment a vérnyom. Aztán a feleségem valameddig letörölte, hogy ne lássák, hogy hozzánk vezet.

A szomszédasszony átjött, s mondta, ha én most a feleséged helyébe lennék, mert látta a véres kezemet, most olyan két pofont adnék neked, mert azt hiszed, hogy te ezzel most megváltoztatsz valamit, hogy te mész tüntetni s harcolsz? Én ellensége vagyok ennek a Ceausescu-rendszernek, s nem akarok így élni tovább, ezt gondoltam én magamba. S megvontam a vállamat, s az volt az én válaszom neki. S leöntötte a kezemet szesszel, s bekötötte. Még utána kimentem bekötött kézzel a folyosó végére, s ott állt két nyugdíjas, az egyiknek a fia aktivista volt itt a pártnál. S azt mondja, nézzem meg, egy komoly ember nincsen közöttük, mind fiatalok, s neki gyanús, hogy ezek valaki által lettek küldve. Biztos ezek az irredenta magyarok vannak ide összegyűlve, mert el akarják venni tőlünk Erdélyt, s a szülők ezért küldték a gyermekeket.

Na, akkor gondoltam, az éjszaka eltelik, ahogy eltelik. Ha utánam jönnek, úgyis kivégeznek. Elővettem a húskloffólómat, gondoltam, ha jönnek akármilyen secusok, én úgyis szembeszállok velük, mert nekem már nincs vesztenivalóm. Én ezt élve úgyse úszom meg, legalább a normát megcsinálom, s kész.

Másnap reggel kimentem a gyárba. Máskor megtörtént sokszor, hogy elkéstem. Nem is érdekelt, mert az is a kárba ment. De most felkeltem idejébe, öt órakor már talpon voltam. Elég nyugtalanul aludtam, mert féltem, hogy nem biztos, hogy győzünk. Én reménykedtem, hittem, hogy győzünk, de valahogy féltem, mert fegyvertelenek voltunk. Na, elindultam a munkába, szerencsésen be is jutottam, s ottan tüzeltem az embereket: „Na fiúk, megyünk tüntetni?” Hát sokan féltek. Láttam, hogy félnek az emberek. Egyszer csak halljuk, hogy jön egy csoport s kiáltsák, hogy „Hajdeti cu noi”, „Gyertek velünk”. De nagyobbrészt mind magyar fiúk, csak románul kiabálták, hogy a románokat is tudjuk megnyerni. S ahogy ezeknek meghallottuk a hangját, rögtön mindenki letett minden szerszámot, rögtön vette a civil ruhát, s rögtön kirohantunk.

De én már azelőtt készültem erre, mielőtt jött volna ez a csoport. Mert elmentem be a kötődébe, s mondtam, hogy legyenek szívesek, adjanak nekem két fehér papírt. Azok úgy meg voltak ijedve, hogy mit akarok én csinálni. Hát mondtam, ne legyenek úgy megijedve, mi nem mehetünk az utcára program nélkül. Nekünk program kell! Mi nem zúzni jöttünk, nem törni jöttünk, hanem bizonyos politikai célokat el akarunk érni. Ezt megmondtam a munkásnőknek, s ide is adták a papírt. Mondták: „Csak vigyázzon magára, Dezsőke!” És én leültem, de akkor valahogy nem jöttek a gondolatok úgy, mint máskor. De aztán sikerült hét pontot összehozni. Megpróbálom elsorolni, lehet, hogy nem sikerül mind a hetet, pedig én írtam a saját fejemből az egészet. Az egyik volt a szabad választás, akkor a Ceausescunak a lemondása, a Securitaténak mint elnyomó terrorszervezetnek a felszámolása, akkor még piacgazdaságot követeltünk, az emberi jogoknak a tiszteletben tartását… Meg ilyeneket, valahol megvan a papír. Kiértünk, s összegyűltünk a gyár előtt, s mondtam, na emberek, figyeljenek ide, ez a programunk, mi ezért harcolunk. S felolvastam nekik. „Tetszik? Egyetértenek?” Egyetértünk.

Kész. Előre. S akkor már ordítottuk a jelszavainkat, „Le Ceausescuval, le a diktátorral” s „Temesvár, Temesvár!” „Ne féljetek, mert Ceausescu úgyis elbukik”, de ez románul jobban jön ki: „Nu va fi jé frica, Ceausescu pica”. Nos, elmentünk ott a szomszéd gyárba, az ILEFOR-ba. Ott is sokan csatlakoztak hozzánk, ott is felolvastam a programot, ők is egyetértettek, s jöttünk tovább, s persze gyűltünk, szaporodtunk, s állítottuk meg a buszokat, hogy az emberek csatlakozzanak hozzánk. Eljutottunk a Kalákáig, a Konzervgyárig, ahol Király Károly az igazgató. Ott eszünkbe jutott, hogy állj meg, hát nekünk kell egy hírneves vezető. Akkor bementünk, én voltam az egyik, s még volt egy cigányfiú, ezt nem szabad elfelejteni, egy cigányfiú volt, s fölmentünk az irodába. Na mondom, figyeljen ide, Király úr! Mi tüntetni megyünk, nekünk szükségünk van egy vezetőre, akinek van politikai tapasztalata, mert mi fiatalok vagyunk, kezdők vagyunk. Mondja, hogy kérem, nekem gyógyszereket kell szednem, s el kell menjek az orvoshoz, nem tudom elfogadni. Utána, ha az orvostól visszajött, esetleg tudna velünk jönni. De mondom, nekünk most kell, nekünk kell egy szónok, uram! Felolvastam neki a programot, mind győzködtem, ez a cigányfiú is mondott valami érdekes érvet, s egyszer csak azt mondja, na add ide a kabátom, s menjünk! S akkor Király úr elvállalta, hogy vezeti majd a frontot, s én mondtam neki, hogy Király úr, jöjjön velem, én az életem árán is megvédem magát, a golyó elé állok, ha magát meg akarják lőni. S kérem szépen, Király úr kijött a gyárból, s mi körbefogtuk. Még erősebbnek éreztük magunkat, még biztosabban álltunk a lábunkon. Kiabáltuk, hogy „Gyertek velünk, mert Király velünk!” „Haideti cu noi, Király e cu noi!” Inkább románul kiabáltuk ezeket, hogy a románokban ne keltsünk magyarellenes érzelmeket. Mi minden demokratikus gondolkodású erőt egy táborba akartunk tömöríteni.

S akkor szép lassan mentünk fölfelé. Királyt körbefogtuk, odahívtam ilyen jó kemény kötésű fiatalembereket, akik hogyha kell, tudnak verekedni is, s hajlandók is lettek volna minden további nélkül. S jöttek más munkásemberek is, s mindenféle oldalról körbevettük, hogy őt a secusok nehogy kilőjék. Úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk világára, mert nekünk kellett a vezető. Azt is megbeszéltük, hogy éjszakára nem engedjük hazamenni, nehogy elrabolja a Securitate. Mert úgy egyeztünk, hogyha ma nem győzünk, akkor hazamegyünk, s holnap újrakezdjük. Állandó sztrájk, amíg Ceausescu el nem bukik. Sztrájk és tüntetés, sztrájk és tüntetés. Most már nem hagyjuk magunkat.

S ahogy mentünk tovább, mind csatlakoztak hozzánk a gyárakból az emberek. S eljutottunk az IMATEX-hez, s jött ki egy ember, hogy én vagyok itt a sztrájknak s a tüntetésnek a vezetője, s kezet fogott Királlyal. Akkor Király felállt egy asztal tetejére, s odaadtuk a programunkat, hogy olvassa fel. Azért olvassa fel, mert esetleg nem lesz lehetőségünk eljutni a főtérre, s tudják az emberek, hogy miért harcolunk végeredményben. S a románokat, hogy nyugtassa meg, hogy itt nem akarja Erdélyt senki elvenni, hanem itt a szabadságért, a demokráciáért, az emberi jogokért megy a harc. Ez egy olyan platform, amit minden tisztességes ember el tud fogadni. Már amennyire mi tisztességesek vagyunk ebben az országban. Hát, a lelkűnkben tisztességesek voltunk, a tetteinkben kevésbé, én megmondom.

Akkor elindult a tömeg fel a főtérre. S ottan nem volt különösebb ellenállás. A milíciák föl voltak sorakozva, de ők a pártházat védték. Nem próbáltak szembeszállni velünk. Ők is féltek valószínűleg. Gondolták, lelőhetnek esetleg ezer embert, de a többi kinyomja a belüket. Mert volt félsz is bennünk, de inkább elszánakozás volt, mert egyre inkább éreztük, hogy győzni fogunk. Ott volt a levegőben ez. S ott Király úr mondott egy beszédet.

De közben én kiagyaltam, hogy követeljük azt, hogy a kommunista pártnak a képviselője álljon szóba velünk, mert ha mi ezt el tudjuk érni, akkor esetleg el tudjuk érni, hogy ne lőjenek, s tárgyalásokba tudunk bocsátkozni egyfelől. S másfelől kisütöttem, hogy állj meg, nekünk nincs hangszórónk, de lesz nekünk mindjárt, mert ha kihívjuk a párt vezetőjét, és mond nekünk beszédet, amelyik hangszóróból ő beszél, onnan beszélhet a mi emberünk is. S elismételheti a mi programunkat is. S az egész főtér fogja hallani, hogy mi a mi programunk. S lobogtattam egy fehér papírt, hogy ne lőjenek, s mentem a sorfal felé. Mondtam, hogy akarunk beszélni, s küldjék ki a kommunista pártnak a képviselőjét. S ahogy mentem végig, kiabáltam az embereknek, hogy erőszak nélkül. S a milíciának is, hogy ne lőjenek. Tehát európai módon. Tehát erőszakmentesen. Mert ezt nevezik európai módon való politizálásnak, gondolom én. Közben nem igaz, hogy én nem féltem. Féltem, féltem, de azért mégis csináltam, amit a lelkiismeretem diktált. Végigsétáltam többször, s kértem, hogy jöjjön ki a kommunista pártnak a képviselője. Ezt én kiáltottam csak. Az emberek mindenféle disznóságot kiabáltak a milíciának. Hogy neked nincsen apád, nincsen anyád, te lelőnél minket, belelőnél a munkásemberekbe, te!? S a pénzért csinálod, te!? S dobálták a lejeseket oda nekik. Annyi lejes volt, mint a sár a földön. Hogy ezért képes vagy megölni apádat, anyádat! Nem szégyelled a pofádat!? S mind ilyen szövegek mentek. Kiáltottak olyasmit is, hogy „Te, kiállok elébed, nézd meg, három gyermekem van, lőj belém, te, lőj belém, semmirevaló, piszkos disznó!”

Végül is nem jött a kommunista pártnak a képviselője. S valaki meglátott egy filmezőgépet ott fenn az óránál valahol, de azt hitte, hogy fegyver, s Királyt hamar lekapták az asztalról, ahol beszélt, s bevitték a Grand Hotel mellé s elbújtatták. Aztán végül is megnyugodott a helyzet, s akkor Királyt szépen felkísértük a fal mellett, mindenhol takarva, őrizve, féltve Avram Iancunak a szobrához. Ott körbeállták az emberek, s odalőni nem nagyon lehetett. S ottan megint beszélt Király, meg egy román is, valami Florea, aki azt mondta, hogy ő a Román Szociáldemokrata Pártnak az elnöke.

Közben a tömeg másik része továbbra is farkasszemet nézett a rendőrséggel, s állandóan molesztálták őket s csúfolták őket. Gondoltam, csak sértegessenek benneteket, mert gyilkoltatok. S elvegyültem én is ott a tömegben, s egyszercsak jött a hír, hogy öngyilkos lelt Milea. Kezdték kiabálni a katonáknak, hogy látod, meghalt Milea, gyere ide közénk, állj át! Ilyen szövegek mentek, na. S akkor jött a hír, hogy tárgyalásokat ajánlott a kommunista párt, s hamar kerítsem elő Királyt, mert közben ő visszament a gyárba. S szaladtam gyorsan érte. Mondom Király úrnak, menjünk fel a főtérre, mert elfogadták a tárgyalásokat. S följöttünk ide a főtérre, s kérem szépen, nagy meglepetés ért bennünket: a nép nagy örömrivalgásban, s a milicisták sehol. Egy se volt, még hírmondónak se. A pártházban fel volt dúlva minden, az összes propagandakönyvek kidobálva az ablakon s összetépve.

Hatalmas tömeg gyűlt össze, s kórusban kiáltották, hogy „Király, Király, Király!” Egy emberként, románok és magyarok. Az fantasztikus, hogy ott mi volt.

• Külföld