Skip to main content

A tiszteletbeli bányász szelleme

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Románia, Románia…


Hogy milyen mértékben játszott szerepet az elmúlt hét bukaresti eseményeiben a Dimbovita partján a Ceausescu bukásával kibontakozott kíméletlen belső hatalmi harc, és milyen mértékben Iliescu rossz helyzetfelmérése, amikor június 13-án hajnalban utasítására a karhatalom felszámolta az Egyetem téren éhségsztrájkolók sátortáborát – a jövő történészei döntik majd el.

Félő azonban, hogy a 90-es év Kelet-Közép-Európájának nagy vesztese a román értelmiség lesz: politikai és erkölcsi értelemben egyaránt. Az a tucatnyi bátor és önfeláldozó írástudó – nők és férfiak –, akik december 22-e előtt is felemelték szavukat a zsarnokság ellen (számuk nem nőtt jelentősen 22-e után sem), személyes példájával mintegy kontrasztként felerősíti és élesebbé teszi amazok felelősségét.

Arra a szóban és írásban nyilvánosság előtt megszólaló nemzeti intelligenciára gondolunk, mely soha nem volt hajlandó igazán szembenézni a történelemmel, szembesülni a társadalmi valósággal – s amely a XX. században mindenkor besegített a politikának a mítoszok gyártásában – és a nemzeti mérető manipulációval.

Az értelmiségi alapvető ismérve a kritikus szellem. Ha a román értelmiség – még a legjobbjai is – nem hajlandó közvetlenül pártkeretekben politizálni, szíve joga. Mint ahogy az is joga, sőt kötelessége, hogy bírálja a politikát és a politikacsinálókat. De az már nem érthető és nem is menthető, ha úgy akarja betölteni az erkölcsi instancia szerepét, hogy ítéletet mond, amelyet nem a politika játékszabályainak megfelelő módszerekkel támaszt alá. Persze Kelet-Közép-Európa nem kedvez kimondottan az autonóm politizálásnak, a kilencvenes évek Romániája a legkevésbé. Ebben a politikai hisztéria klasszikus állapotában leledző országban az utcára került tömegek sebesülteket, halottakat, vért és bosszúvágyat hagynak maguk után. Ezt a leckét, úgy tűnik, keserves árat fizetve tanulja meg a román értelmiségi elit és a román nép.

Addig, amíg az elit nem képes vagy nem hajlandó politikailag világosan artikulálni e mélységesen zaklatott társadalom érdekeit és kívánalmait, egyéni és tömeges heroikus tettek követhetik ugyan egymást, de az eredmény valahányszor egy újabb kiábrándulás lesz, s egy újabb, a zsarnokságnak átengedett kezdeményezés.

A lengyel szindikalista modell Romániában működésképtelen, sajátos román út pedig nincs. Ha a sérült nemzeti tudat, a geopolitikai kiszolgáltatottság érzése, melyet zsarnokai sziklaszilárdan belesulykoltak a román tömegekbe, és az állandó rettegés elégséges érvül szolgálhat a román társadalomnak a nyugati demokrácia és értékek elutasítására, akkor Románia valóban Európa veszélyes országa lesz.

Mert hogyan lehet értékelni egy olyan politikai helyzetet, amelyben a parlamentben 17%-ot kitevő ellenzéki pártok némelyikének székházát „a kormány feldühített bányászcsapatokkal vereti szét – az államhatalom és a társadalmi béke védelmében?

Iliescu immár másodszor hívta be Bukarestbe a bányászokat rendet csinálni.

Ha januárban még el lehetett hitetni a világgal, hogy a helyzet instabil, júniusban, három héttel a választások után aligha. Az őrjöngve „rendet” csináló bányászegyenruhás különítmény bukaresti ámokfutása rossz emlékeket idéz: Romániában a bányászat belső személyzeti felépítése egy paramilitáris szervezet mintáját követi, az elmaradhatatlan bányászosztagokkal, hétköznapi és díszegyenruhákkal, kitüntetésekkel és érdemrendekkel. (Az 1977-es Zsil-völgyi zavargások leverése után Ceausescu, a „tiszteletbeli bányász” az ország „első bányászaként” ünnepeltette magát.)

Mint ahogy az sem megnyugtató a civilek társadalma számára, hogy Iliescu a távozó bányászok „búcsúztatásakor” jelentette be a Nemzeti Gárda felállítására vonatkozó döntését.

Az értelmiség felelősségére hivatkoztunk. De mit tehet a román értelmiség demokratikus meggyőződésű része a jelenlegi helyzetben? Nyilván a választ magának kell megadnia, de egy biztos: nem szabad lemondania a kivívott értékekről, mindenekelőtt a választott parlamentről s annak működtetéséről – bármennyire is érdeke a Nemzeti Megmentési Frontnak egy neokorporatív parlamenti struktúra kierőszakolása. A zsarnokság, de nemkülönben a Vatra-beli román fasiszták elleni fellépésnek mégiscsak más a visszhangja a szenátus és a képviselőház falai között.

Temesváron és Bukarestben újra tüntetnek az állam feje ellen. De a tiszteletbeli bányász szelleme ott kísért a tüntetők fölött.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon