Hogy milyen mértékben játszott szerepet az elmúlt hét bukaresti eseményeiben a Dimbovita partján a Ceausescu bukásával kibontakozott kíméletlen belső hatalmi harc, és milyen mértékben Iliescu rossz helyzetfelmérése, amikor június 13-án hajnalban utasítására a karhatalom felszámolta az Egyetem téren éhségsztrájkolók sátortáborát – a jövő történészei döntik majd el.
Félő azonban, hogy a 90-es év Kelet-Közép-Európájának nagy vesztese a román értelmiség lesz: politikai és erkölcsi értelemben egyaránt. Az a tucatnyi bátor és önfeláldozó írástudó – nők és férfiak –, akik december 22-e előtt is felemelték szavukat a zsarnokság ellen (számuk nem nőtt jelentősen 22-e után sem), személyes példájával mintegy kontrasztként felerősíti és élesebbé teszi amazok felelősségét.
Arra a szóban és írásban nyilvánosság előtt megszólaló nemzeti intelligenciára gondolunk, mely soha nem volt hajlandó igazán szembenézni a történelemmel, szembesülni a társadalmi valósággal – s amely a XX. században mindenkor besegített a politikának a mítoszok gyártásában – és a nemzeti mérető manipulációval.
Az értelmiségi alapvető ismérve a kritikus szellem. Ha a román értelmiség – még a legjobbjai is – nem hajlandó közvetlenül pártkeretekben politizálni, szíve joga. Mint ahogy az is joga, sőt kötelessége, hogy bírálja a politikát és a politikacsinálókat. De az már nem érthető és nem is menthető, ha úgy akarja betölteni az erkölcsi instancia szerepét, hogy ítéletet mond, amelyet nem a politika játékszabályainak megfelelő módszerekkel támaszt alá. Persze Kelet-Közép-Európa nem kedvez kimondottan az autonóm politizálásnak, a kilencvenes évek Romániája a legkevésbé. Ebben a politikai hisztéria klasszikus állapotában leledző országban az utcára került tömegek sebesülteket, halottakat, vért és bosszúvágyat hagynak maguk után. Ezt a leckét, úgy tűnik, keserves árat fizetve tanulja meg a román értelmiségi elit és a román nép.
Addig, amíg az elit nem képes vagy nem hajlandó politikailag világosan artikulálni e mélységesen zaklatott társadalom érdekeit és kívánalmait, egyéni és tömeges heroikus tettek követhetik ugyan egymást, de az eredmény valahányszor egy újabb kiábrándulás lesz, s egy újabb, a zsarnokságnak átengedett kezdeményezés.
A lengyel szindikalista modell Romániában működésképtelen, sajátos román út pedig nincs. Ha a sérült nemzeti tudat, a geopolitikai kiszolgáltatottság érzése, melyet zsarnokai sziklaszilárdan belesulykoltak a román tömegekbe, és az állandó rettegés elégséges érvül szolgálhat a román társadalomnak a nyugati demokrácia és értékek elutasítására, akkor Románia valóban Európa veszélyes országa lesz.
Mert hogyan lehet értékelni egy olyan politikai helyzetet, amelyben a parlamentben 17%-ot kitevő ellenzéki pártok némelyikének székházát „a kormány feldühített bányászcsapatokkal vereti szét – az államhatalom és a társadalmi béke védelmében?
Iliescu immár másodszor hívta be Bukarestbe a bányászokat rendet csinálni.
Ha januárban még el lehetett hitetni a világgal, hogy a helyzet instabil, júniusban, három héttel a választások után aligha. Az őrjöngve „rendet” csináló bányászegyenruhás különítmény bukaresti ámokfutása rossz emlékeket idéz: Romániában a bányászat belső személyzeti felépítése egy paramilitáris szervezet mintáját követi, az elmaradhatatlan bányászosztagokkal, hétköznapi és díszegyenruhákkal, kitüntetésekkel és érdemrendekkel. (Az 1977-es Zsil-völgyi zavargások leverése után Ceausescu, a „tiszteletbeli bányász” az ország „első bányászaként” ünnepeltette magát.)
Mint ahogy az sem megnyugtató a civilek társadalma számára, hogy Iliescu a távozó bányászok „búcsúztatásakor” jelentette be a Nemzeti Gárda felállítására vonatkozó döntését.
Az értelmiség felelősségére hivatkoztunk. De mit tehet a román értelmiség demokratikus meggyőződésű része a jelenlegi helyzetben? Nyilván a választ magának kell megadnia, de egy biztos: nem szabad lemondania a kivívott értékekről, mindenekelőtt a választott parlamentről s annak működtetéséről – bármennyire is érdeke a Nemzeti Megmentési Frontnak egy neokorporatív parlamenti struktúra kierőszakolása. A zsarnokság, de nemkülönben a Vatra-beli román fasiszták elleni fellépésnek mégiscsak más a visszhangja a szenátus és a képviselőház falai között.
Temesváron és Bukarestben újra tüntetnek az állam feje ellen. De a tiszteletbeli bányász szelleme ott kísért a tüntetők fölött.
- Külföld [8]