Amikor hivatalos vagy kormányzati lakáspolitikai koncepcióról beszélünk, olyan dokumentumra kell utalnunk, amelyet teljes terjedelmében nem hoztak nyilvánosságra. Annyit tudunk róla, hogy létezik, hogy hosszú évek óta folyó kollektív munka eredményeként állt elő. Annak a szűk körű, politikusokból álló testületnek a megrendelésére készült, amelyet még a nyolcvanas évek elején bízott meg az akkori MSZMP vezetősége azzal, hogy készítsen, pontosabban, hogy készíttessen elő egy minden korábbinál mélyrehatóbb lakáspolitikai reformtervezetet.
A tervezethez szükséges tudományos alapozó vizsgálatok összehangolására egy ún. operatív bizottságot hoztak létre, ez az operatív bizottság volt a megrendelője a különböző előzetes koncepcióknak, koncepcióváltozatoknak is, amelyeket részben kutatóintézetek, részben társadalmi szervezetek dolgoztak ki abból a célból, hogy elképzeléseik egy végleges koncepcióvá legyenek ötvözhetők. Ezek a változatok egyetlen, a KISZ emblémájával fémjelzett változat kivételével nem kerültek nyilvánosságra. Az alapozó tanulmányok és az előzetes koncepciók teljes körét csak az operatív bizottság látta át, amely egységes változattá olvasztotta őket.
A munka különböző stádiumaiban több ún. tervezet bukkant fel. Ezeket rendszerint szűkebb körben és mintegy ötletszerűen küldték el különböző intézményekhez véleményezés céljából, nyilvánvalóan azért, hogy a várható hatást lemérjék. E tervezetek azonban, minden mélyrehatónak tűnő politikai változás ellenére, amely időközben lezajlott, alig különböztek egymástól.
Mindegyikben a „piaci lakásgazdálkodás” sajátos felfogása tükröződött, amely a lakáspiacon megfigyelhető áruhiányt nem a kínálat bővítésével, hanem a kereslet korlátozásával óhajtja megoldani, erre a célra használva a monopolhelyzetben lévő építőipart és a hitelrendszert is.
A lakásgazdálkodást mindegyik zárt rendszernek tekintette, mintha a meglévő források ide-oda csoportosításával a kérdés megoldható lenne, illetőleg hogy azzal a helyzettel kellene megelégedni, amit ezzel a módszerrel el lehet érni. Mindegyikre jellemező volt, hogy elhanyagolta a lakáskérdés minőségi szempontjait, a lakásfenntartás kérdését, szinte a rendszerbe építve az állomány további pusztulását.
A hivatalos vagy kormányzati lakáspolitikai koncepció nem ezé vagy azé a kormányzaté, hanem elsősorban a pénzügyi ágazati igazgatás szempontjait tükrözi.
Van-e alternatívája a hivatalos lakáskoncepciónak? Milyen lakásügyi elképzelések tükröződnek az új politikai szervezetek megnyilatkozásaiban?
Végignézve a szerveződő pártok programnyilatkozatát, úgy látszik, hogy a lakáskérdést egyikük sem ítéli elsőrendűen megoldandó problémának. Vagy inkább túlságosan óvatosak, hiszen a mostani körülmények között egy reálisan meghirdethető lakáspolitikai koncepció vagy népszerűtlen vagy alaptalan, tehát csak belebukni lehet.
Ez rendkívül veszélyes. Úgy látszik ugyanis, mintha a mai magyar társadalom legégetőbb feszültségforrásainak egyikével kapcsolatban csak az MSZ(M)P-nek, illetőleg a kormányzatnak lenne világosan megfogalmazott koncepciója, programja.
Egyetlen politikai mozgalom, szerveződés sem engedheti meg magának, hogy ne legyen lakáspolitikai programja vagy a lakásrendszerrel kapcsolatos valamilyen elképzelése. Ha programjaikban nem érintik ezt a kérdést, nem tehet megkerülni azt a vádat, hogy legalábbis ebben a tekintetben a status quo elfogadásának álláspontjára helyezkednek. Ha pedig egy párt, egy mozgalom elfogadhatónak tartja a status quót egy ilyen, az élet minőségét és a társadalmi esélyeket érintő fontos kérdésben – akkor vajon miben vitatja?
Minden, a lakáspolitika reformját fontosnak tartó szervezetnek a legsürgősebben meg kellene fogalmaznia a minimális lakásszínvonal definícióját. Azaz: milyen lakáskörülmények tekinthetők még elfogadhatónak a kor igényei szerint, és melyek azok, amelyek alá magyar állampolgár nem süllyedhet. Ma százezer körüli számú olyan objektummal kell számolni (legalább), amelyek tulajdonképpen nem is lakások, de az az adomány, amellyel egy távlatban gondolkodó lakásfejlesztési koncepciónak mint megszüntetendővel kellene számolnia, ennek bizonyosan a többszöröse.
Világosan meg kell fogalmazni tehát, milyen lakás tekinthető minőségi szempontból még elfogadhatónak, és pontosan hány „színvonal alatti” lakás van az országban és hogy ezekben ki él. Ezt ma még nem tudjuk. Legalább olyan részletességű településenkénti felvétel volna szükséges, mint az 1964-ben végzett ÉVM-felvétel a cigánytelepekről és az ezzel nagyjából egyidős FM-felvétel a cselédlakásokról.
Ki kell mondani, hogy az államnak felelősséget kell vállalnia az ország lakáshelyzetéért és annak javulásáért. Ez nem jelenti azt hogy minden lakásberuházást állami pénzből kell finanszírozni. De olyan országban, ahol a beruházási, a területfejlesztési források elosztása és az infrastruktúra céljára szolgáló források fölött gyakorlatilag még teljes a központi kontroll, felelőtlenség a piacosítás jelszavával a lakáskérdés megoldásának teljes felelősségét az állampolgárokra visszahárítani. Felelősen ki kell mondani a lakáskérdés fontosságát, azt, hogy ez a kérdés sorolódjon előbbre a politikai feladatok között, és ez az előbbre sorolódás nyilvánuljon meg a lakástermelésre fordított nemzeti jövedelem hányadában is.
Kerüljenek nyilvánosságra a lakásépítésre, a beruházásokra, a korszerűsítésekre vonatkozó adatok, mindaz az információ, amely tényleges képet ad a lakáshelyzetről. Nem maradhat titkos adat, hogy hány életveszélyes, egészségtelen lakás van az országban, hogy mennyi a kor színvonalán már lakásnak nem tekinthető, de lakott építmény. Ugyanígy az sem, hogy a városi bérlakásállomány fenntartására a lakbérbevétel milyen hányadát fordítják.
A különböző pártoktól sajátos alternatívákat várunk a lakáspolitika alapvető kérdéseiben, vagy legalábbis világos állásfoglalást néhány kulcsfontosságú szempont tekintetében. Ezek egyike, hogy szükségszerű-e, hogy egy lakáspolitikai koncepció alapvetően fiskális célzatú legyen. Nem arról van szó, hogy egy lakáspolitikai elgondolásnak ne legyen részletesen kidolgozott pénzügyi eszközrendszere, vagy hogy ne legyen pénzügyi szempontból helytálló vagy megvalósítható.
De kimeríthet-e egy lakáspolitikát az a szempont, hogy a költségvetési ráfordítás minél kisebb legyen? Lehet-e az eszköz a cél?
Ugyancsak eldöntendő kérdés, hogyan haladható meg a hivatalos lakáskoncepció városközpontúsága. Elválasztható-e a városi, a budapesti lakásreform a falvak fejlesztésétől, a falusi lakásépítéstől és a falvak rehabilitációjától? A kormányzati koncepció abból indul ki, hogy a falvakban nincs lakáshiány. Csakhogy ez nem igaz, ha a minőségi kérdéseket nézzük, és messzemenően nem igaz, ha a lakások használatától elválaszthatatlan műszaki és szociális infrastruktúrát is tekintetbe vesszük.
Szükséges-e továbbá, hogy a lakásrendszer közvetett adóztatási rendszerként, igazságtalan és nem az ésszerű gazdálkodásra ösztönző adórendszerként működjön, mint ma? Kínálhatók-e ésszerű alternatívák arra nézve, hogy mi legyen a meglévő lakásvagyonnal, vagy most már nemcsak a pénzügyi összeomlást kockáztatjuk a lakásfelújítás, a város- és községrehabilitáció további késleltetésével, hanem az állomány valóságos, fizikai összeomlását is?
Mindenekelőtt pedig arra kell választ adniuk az alternatív lakáspolitikai javaslatoknak, hogy egészében hova sorolták a lakáskérdés megoldásának fontosságát. Fenntartják-e az eddigi koncepciók alapjául szolgáló feltételezést, amely szerint a lakáságazat „nem termelő”, „eltartott”, szükségképpen másodlagos, és így késleltetve kell fejleszteni a termelő ágazatokhoz képest?
Ne vegyük kész ténynek azokat a sommás megállapításokat, hogy a jelenlegi körülmények között szükségszerű a lakásberuházásra szánt források megkurtítása és a lakástermelés visszaesése. A pártoknak fel kell ismerniük: ma már mindenfajta lakásreformnak szüksége van valamilyen politikai tömegbázisra vagy legalábbis az alapelvek elfogadtatására, és hogy ennek az elfogadtatásnak ára is lehet.
Ezzel minden pártnak számolnia kell.
- gazdaság [6]