– Hogyan élik meg az orosz társadalom különböző rétegei az etnikai feszültségek éleződését a Szovjetunión belül?
Sakirova: – Mindenki tudja, hogy az etnikai problémák a legveszélyesebbek ma a Szovjetunióban. Nagyon sok orosznak fontos a Birodalom. Ugyanakkor sokan rettegnek attól, hogy az afganisztáni háború újrakezdődik, csak most a Szovjetunió határain belül. Szenvedélyesen tiltakoznak ellene, hogy az orosz fiatalok meghaljanak más népek miatt. Az emberek meg vannak kavarodva, és nem tudják feldolgozni egymásnak ellentmondó érzelmeiket. Pedig az azeri–örmény konfliktust nem is lehet kirekeszteni pl. a moszkvaiak hétköznapi életéből: a moszkvaiak – nemcsak az értelmiség – mélyen együttéreznek az örményekkel. Moszkvában sok örmény él, akiknek a hozzátartozói veszélyben vannak. Jönnek a menekültek, lakás kell nekik, és a hatóságok tehetetlenek. Az emberek hiába akarnának segíteni, az állami apparátus nincs felkészülve erre a helyzetre. Pedig előre látható volt. Az örmények minden nagy fórumon évek óta verik az asztalt és kiabálnak, hogy „segítség!” De fejetlenség van, mint mindig. Még Jerevánban sem tudják megszervezni a menekültek fogadását a hírek szerint. A lakás amúgy is mindenkinek nagy probléma, és nagyon sokan dühösek, hogy újabb kényelmetlenséget kell elviselni.
Már körülbelül három évvel ezelőtt teljesen világos volt, hogy az etnikai feszültségek robbanni fognak. Akkor kellett volna megkérdezni az összes köztársaságot, hogy miként is gondolják. De nem történt meg. Még most sem. Litvániában Gorbacsov megint csupa általánosságot mondott. Csakhogy a litvánok most már nem nyugodtak bele! Megkérdezték például Gorbacsovot: mit gondolnak maguk a magántulajdonról? Gorbacsov azt válaszolta, hogy erősen korlátozni akarják. „Mi pedig korlátozatlan magántulajdont akarunk.” Látja, hogy el kell válni?
– Miben látja az orosz közvélemény az új bajok okát?
– Képződnek a bűnbakok. Egyik bűnbak sajnos a reformértelmiség. Elég volt a sok szövegből – mondják. Rettenetesen sok szó folyik. Hatalmas reményeket fűztek a Népi Küldöttek kongresszusához, és most nagy a csalódás. Nem történt semmi, csak elöntötte őket a szóözön. Aztán minden nép hajlamos a másik népben látni a nehézségek forrását. Főleg az oroszokban. Például a baltiak: szentül meg vannak győződve róla, hogy ha eltűnnek a Baltikumba telepedett oroszok, akkor minden jó lesz, elég lesz az áru, bőségben fognak élni. Általában mindenütt el akarnak távolítani valamilyen népet. Végül bűnbakok az új szövetkezetek kisvállalkozói is. Az orosz társadalomban szokatlan a jövedelmeknek az a polarizálódása, ami most végbemegy, és gyűlöletet kelt a gazdagodok ellen. A vállalkozók viszont igyekeznek kibékülni a többséggel. Vorkutába például, ahol a sztrájkolok többek között az új szövetkezetek megnyirbálását követelték, elment a szövetkezetek szövetségének az elnöke, és pénzzel támogatta a sztrájkolókat.
– Kidolgozott-e valamilyen elképzelést a reformértelmiség a nemzeti kérdések kezelésére?
– Az a tragikus, hogy nem. Attól félek, semmiféle elképzelése nincs. Én legalábbis nem tudok róla. És ha két év óta, amióta a karabahi válság elkezdődött, nem jutott semmire, aligha fog most kitalálni valamit, amikor itt a polgárháború. Mert ez az. És nem furkósbottal vagy légpuskával folyik, hanem nehézfegyverekkel. Azt hiszem, az értelmiség azért olyan bénult, mert fél az iszlám veszélytől. Együttérzünk az örményekkel, de tehetetlenek vagyunk. Egy dolog történt: néhány hónapja állampolgári kezdeményezésként alakult egy Nagyezsda (Remény) nevű szervezet, írók, ismert közéleti személyek részvételével. Az eredeti célja Afganisztánban foglyul ejtett katonák kiszabadítása volt. A szervezet képviselői jártak Pakisztánban is, tárgyaltak Benazir Bhuttóval, s végül is két fogoly kiszabadult. A „Nagyezsda” minden bajban levőre ki akarja terjeszteni a védelmét és segítségét, s ők igyekeznek valamilyen szolidaritást szervezni az örményeknek is.
De alapjában véve senki nem tudja, hogy mi lesz, Moszkvában általános szorongást kelt a stabilitás hiánya. Az általános bizonytalanságban megroppant a közbiztonság, este nem mernek kimenni az utcára az emberek, mert félnek, hogy kirabolják őket. Úgy érzik, hogy holnap bármi megtörténhet, bekövetkezhet valami véres esemény is. És sokan áhítoznak a vaskéz után, hogy megszűnjön a bizonytalanság, legyen újra stabilitás. Hajlamosak idealizálni az elmúlt évtizedeket, mert akkor biztonságban éltek. De azt már elfelejtették, hogy az akkora stabilitás volt, hogy megmoccanni sem lehetett.
- Külföld [6]