Az anya: „A lánc teljes. Csak az hiányzik, ki, mikor és miért ölte meg a fiamat.”
A hivatatos változat: 1987. október 12-én, 11.40 körül a budaörsi Vasvári Pál laktanyában hét fő sorállományú katona indult ki az őrsávba, takarítási munkára. Az őröket előzetesen kiértesítették az érkezésükről. A csoport irányításával Cs. József szakaszvezetőt bízták meg. A 2. számú őrhelynél a szakaszvezető beszélgetni kezdett az ott posztoló őrrel, eközben Pozsár honvéd azt javasolta fegyverezzük le az őrt – belső szóhasználattal, „buktassuk meg”. Az őr ideges lett és elzavarta a csoportot. 12.15 körül érkeztek a 3. őrhelyhez, ahol Sz. Szilárd honvéd telesített szolgálatot. Itt Pozsár honvéd megismételte előbbi javaslatát – Cs. szakaszvezető fel is lépett az őrtorony első lépcsőfokára – széket kért az őrtől vagy ott fent akart leülni –, Sz. azonban mindkettőt megtagadta, egy hónapja volt a leszerelésig, félt bármifajta „lebukástól”. Megfenyegette Cs.-t, hogy ha tovább jön fölfelé, „ráhúzza a fegyvert”. A szakaszvezető visszakozott, de ekkor Pozsár honvéd átbújt a lépcsőkorláton és elindult az őr felé. Sz. fölkapta a fegyverét, csőre töltötte, ugyanakkor a tűzváltó kart – tudása és szándéka szerint – bebiztosította; valójában sorozatlövésre állította. Amikor Pozsár János az 5., 7. lépcsőfokra lépett, lejjebb engedte a fegyvert, s mivel csak egy kézzel tartotta az átbillent a holtponton, Sz. akaratlan mozdulattal megszorította és ezzel meghúzta az elsütőbillentyűt. Az egyetlen lövés Pozsár honvéd fejét érte a bal szemüreg felett, és azonnali halálát okozta. A test lassan lecsúszott a korlát mellett, és a lépcső alján állapodott meg. Az időpont ekkor 12.30 volt.
A lövés után a lent álló katonák szanaszét futottak. Volt, aki menedéket keresett, mások orvosért futottak. Sz. kiejtette kezéből a géppisztolyt, lejött az őrtoronyból és a kerítés mellett elvetette magát a földön. Sírt, a földet verte. „Jaj, mit tettem, mit tettem!” Az orvos és kísérője röviddel később már ott volt a helyszínen, megpróbáltak mesterséges légzést adni Pozsár Jánosnak, eközben a testet az eredetitől valamivel távolabb helyezték. A mentők 12.45-re érkeztek ki, de már semmit se tehettek. A mentőorvos annyit állapított meg, hogy az áldozat szájürege tele volt agyvelővel, „mintha hátulról lőtték volna le”. Sz.-t és azt a katonát, akinek a hátára fröccsent az áldozat vére, olyan sokkhatás érte, hogy a gyengélkedőre kellett vinni őket. Sz. Szilárdot ezután két napig ki sem lehetett hallgatni, a másik katona, J. István, a Központi Katonai Kórházba került, majd a laktanyából elvezényelték.
A szülőket este 7 óra körül értesítették, illetve csak az apát, mert az anya csak fél kilenc után érkezett haza a munkájából. Néhány nappal később egy asszony kereste fel őket a temetkezési vállalattól, hogy intézkedni kell, mert Pozsár János nem kórházban, hanem útközben, a mentőautóban, Budaörs határában halt meg, ezért Budaörsön kell anyakönyveztetni. Majd jött egy másik asszony is, a XX. kerületből, hogy ők azt kapták, a Központi Katonai Kórházban halt meg. A temetés előtt az anya még betekintést nyer a halotti bizonyítványba, itt a halál beálltának időpontja: 11.10. Később, a Fővárosi Temetkezési Intézet igazgatósága az anya kérése ellenére, még betekintésre sem adta ki a halottvizsgálati bizonyítványt.
Pozsár János. Halálának időpontjában 22 éves. Zenész és az anyjánál, aki virágkereskedő, kisegítő családtag. Elvégezte a zenei általánost, a Konzervatóriumba azonban nem sikerült bekerülnie. Nagyon tehetségesnek tartják, nagy jövőt jósolnak neki. Kamarazenekarban játszik, elsősorban Bachot és Mozartot, akiket a legjobban szeret. Kisgyermekkora óta hegedül. Csendes, visszahúzódó ember. Gyűlöli a fegyvert. A tárgyaláson katonatársai úgy mondják, „félt a fegyvertől”. Még őrszolgálat közben is – szabályellenesen – a földön tartotta maga mellett. Kisgyerekkora óta szemüveget visel, egy lépést sem tud tenni szemüveg nélkül.
A szemüveg kérdése először a másodfokú tárgyaláson merül fel. A tanúk azt vallják, hogy Pozsáron, mint mindig, természetesen most is rajta volt a szemüveg. De a helyszínen, az eset után egyetlen fényképfelvételen sem szerepel. A szemüveget később Cs. szakaszvezető adja át az anyának, azt mondja, onnan vette föl, Pozsár honvéd mellől. A szemüveg sértetlen.
Az anya: „Hogy létezik, hogy a gyerekem szemüvege épségben maradt… Hiszen azt mondták, hogy a feje kőre esett. És akkor kezdett bennem motoszkálni, hogy itt semmi nem jó, itt semmi nem stimmel, itt semmi nem jó…”
1987. december 15-én lezajlik az első fokú tárgyalás, ítélet születik, „foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés” tárgyában. Az anya, mint törvényes képviselő, tízpontos jegyzetet ad át a Katonai Bíróságnak, felsorolva kételyeit. A Legfelsőbb Bíróság helyt ad a kérésnek, és utasítja a Budapesti Katonai Bíróságot új eljárás lefolytatására.
Pozsárék – cigányok. Az apa állami gondozásban nőtt fel, ő is bolondja a zenének. Hegedűn és gitáron játszik. Meséli, hogy még kisgyerekként látta az apja hegedűjét a falra akasztva. És valósággal remegett és nyújtózkodott érte, hogy elérje. Az állami gondozásban, énekórán, amikor az énektanár behozta a hegedűjét és felhangolta, akarata ellenére kiszaladt a száján, hogy az a húr még nincs felhangolva. A tanár kihívta és vele hangoltatta föl – s hogy attól kezdve némileg megváltozott a státusa az intézetben…
Az eset után az a törzszászlós, aki kiküldte a katonákat takarítani, azt mondja: „Mit törődjünk vele, úgyis szapora fajta.” Az ő szájából hangzott el a következő mondat is: „Az élőt kell védeni, nem a holtat.”
Kire vonatkozik ez? Sz. Szilárdra?
Az első fokú tárgyalás szünetében, amikor az ítélethozatalra várnak, az anya arra lesz figyelmes, hogy az ügyész meg Cs. szakaszvezető a bejárati ajtóban jókedvűen beszélgetnek, nevetgélnek. (Az esetet megerősíti Pozsárné barátnője, végig segítőtársa, Milász Ferencné is, majd egy későbbi tanú, akiről még lesz szó.) Akkor az anya odavitte a gyereke fényképét, és azt kérdezte: „Ezeken nevetnek?” Majd még hozzátette: „Már elnézést, ügyész úr, azt hittem, hogy a halott gyerekemet képviseli.” És azok ketten még a fényképbe is valósággal belenevettek. Akkor azt gondolta az anya, hogy nem, emögött a fiú mögött van valaki. Az nem lehet, hogy csak úgy elnevetgél, elbeszélget az ügyésszel. És már be se ment az ítélethozatalra.
A másodfokú tárgyalás nem hoz sok újdonságot, csak szabályszerűbb. A tanúk, bárhol álltak légyen is a lövés pillanatában meg a megelőző percekben, teljesen egyhangúlag vallanak. Látták, amint Sz. csőre tölt, bebiztosítja a fegyvert, sőt ellenőrzésképpen rá is pillant, kissé oldalt fordítva azt, a legtöbben azt is tudni vélik, hogy tévedett és valójában sorozatlövésre állított, szólni is akarnak, de akkorra már eldördül a lövés. Cs. szakaszvezető szerepe az egész ügyben jelentéktelen. Az ítélet indoklása és mértéke is azonos az első fokúéval: egy év szabadságvesztés. A viszonylag enyhe ítéletben az is szerepet játszik, hogy Pozsár Jánost „sértetti közrehatásban” marasztaljak el, aki kiprovokálta az őr fellépését.
S innét kezdve – 1988. február 29-én hoztak másodfokon ítéletet – megkezdődik Pozsár Jánosné gerillaháborúja fia igazságáért. Naponta, kétnaponta bombázza leveleivel, beadványaival a különböző intézményeket. A Honvédelmi Minisztériumot, az Elnöki Tanács titkárságát, az Igazságügyi Minisztériumot, az MSZMP KB irodáját, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesét. Két éven keresztül követeli a perújrafelvételt, az igazság kiderítését abban az ügyben, hogy valóban úgy történt-e mindaz, ahogy a tárgyaláson elhangzott, tényeket sorakoztat fel, többek között, hogy – ha a lövés, mint a szakértők állítják, 30-60 cm távolságból érte a fiát hogyan lehetséges, hogy – bár a fényképeken még látszottak az arcon lőportól származó beégések – a koporsóban már „holt-tisztán” látta viszont ezt az arcot. Miért szerepel a helyszíneléskor készült fényképfelvételeken egy lavór a halott közelében? (Azt állítják, lemosták a fiút – miért?) Miért látszik a fényképen egy törött seprű, amelyet gézzel tekertek be, s amelyiken vér- és agyvelőmaradványok vannak? Hogyan lehetséges, hogy – amennyiben a fia az 5-7. lépcsőfokon állt attól előrébb is látszanak vérnyomok? Hogyan ejthette Sz. „a háta mögé” a géppisztolyt, hiszen a tanúvallomások szerint akkor már egy lépcsőfokot legalábbis egyik lábával már előbbre lépett? S ha ilyen közelről éri találat, lehetséges-e, hogy a szemüveg ép maradt és semmiféle szennyeződés nem érte?
Nincs itt hely arra, hogy végigkövessük ezt a két évet, számba vegyük az elutasításokat, a megaláztatásokat, a fenyegetéseket. Marad az utolsó mozzanat.
Ez év telén Pozsárné véletlenül összefut fia egykori katonatársával, a per egyik tanújával. T. Ferenc elmondja, hogy már régóta lelkiismeret-furdalást érez az anyával szemben, a tárgyalás óta, amikor „egyszerűen kiröhögték”. S hogy valójában semmi sem úgy történt, ahogy ott elhangzott. 10 órakor sorakoztak fel, hogy az őrsávba induljanak takarítani. Nem is lehetett másként, hiszen 12-1/4 1-re be kellett fejezniük, mert 1/2 1-kor volt az ebéd, amire föl is kell készülni. Előttük a munkások ettek. A lövés 11 előtt történt. S az, aki az őrt provokálta, akire Sz. „felhúzta a csúzlit – Cs. szakaszvezető volt. Pozsár fent állt a lépcső aljában, ő szólt fel, „mit szórakoztok”, s amikor eldördült a lövés, Cs. elmozdult és Pozsárt találta. Még aznap este, 7 körül, meséli tovább T. Ferenc, bent voltam a kantinban és hallottam, amint B. őrmester azt mondja Cs.-nek: „Mit kell beszarni, nagy ember az apád, hisz a minisztériumban dolgozik.” Cs.-ről annyit tud, nagyjából azt csinálta bent, amit akart. Magunk között az ilyet „piros telefonnak” hívjuk – mondja. Idézi még Cs. szavait, amikor a hadbíróságra mennek kihallgatásra: „Jó lenne, ha egyet mondanánk, így hamarabb végzünk.”
Cs. apja már korábban is felkereste Pozsárnét és ezután néhány alkalommal behívatta magához az MSZMP-be. Meglepő módon azonban magáról az ügyről soha nem ejtett szót. Majd egyszerre fellelhetetlenné vált.
A koronatanú, T. Ferenc. Pozsárné tartalékos szolgálat alóli felmentését kéri a Honvédelmi Minisztériumban, hogy félelem nélkül beszélhessen. A felmentést megkapja. Ennek ellenére T. Ferenc eltűnik a szeme elől. Ha keresi, letagadtatja magát. Azt állítja, hogy Pozsárné annyit járt a nyakára, hogy csak azért mondta, amit mondott – többek közt Kocsis L Mihály, a Nők Lapja főszerkesztő helyettese előtt magnóra is – sőt leírt, hogy lerázza magáról.
Pozsár Jánosné már nem tud megállni. T. Ferenc levelének birtokában perújítást kér. És ha nem sikerül, gondolt már erre is, nőtüntetést szervez a Honvédelmi Minisztérium előtt. „Leszünk ketten-hárman, azután talán ezren is, akik épen beadjuk a gyerekünket a hadseregbe, azután nyomorékan vagy holtan kapjuk vissza őket.”
Nem tudom, lesze perújrafelvétel, s mi lesz a perújrafelvétel eredménye. (Perújítási nyomozást már elrendeltek!) Mindettől függetlenül, a történet példaértékű. Példa arra, amikor az állampolgár tökéletesen elveszíti hitét az államban, az igazságszolgáltatásban, annak képviselőiben, megszemélyesítőiben. Mégoly vad feltevései is példaértékűek volnának (ahogy Romániával kapcsolatban azok a JEL-KÉP legutóbbi számában megjelent tanulmány feldolgozta „szóbeszédek”). A szövevényes összefonódásról, az MSZMP-ben vagy minisztériumban dolgozó „nagy emberekről”, akiknek bárhova elérhet a kezük, tanúkat mozgathatnak bábokként, órákat állíthatnak vissza.
Befejezésül még egyszer az anyát idézem:
„Én ettől az államtól semmit sem kaptam. Volt egy ágyam, egy szekrényem, egy sparheltem. Az egy szobát is én vettem. És elvette a kisfiamat. Semmit se adott, de mindent elvett.”