„A jelenlegi kommunista kormányok pénzmonopóliuma kudarcot vallott a pénz alapvető funkcióinak biztosításában. Ezek a fizetőeszközök nem válthatók át szabadon más valutára, magas inflációt és visszafojtott inflációt kénytelenek elszenvedni, és nem használhatók számos áru megvásárlására.” A kelet-európai országokban akuttá vált pénzügyi helyzetet jellemezte ezekkel a mondatokkal Richard W. Rahm, Bush elnök tanácsadója, az USA vezető közgazdásza Magyarországon jártakor.
A megoldást az amerikai professzor is olyan pénz megteremtésében látta, amely nem tartozik az állami monopólium alá, értékőrző és szabadon átváltható más valutára. Más kérdés, hogy ő nem minden egyes keleti valuta konvertibilissé tételében látta a járható utat, hanem egy új mesterséges pénz megalkotásában.
A lehetséges megoldás boncolgatásától eltekintve az tény, hogy a konvertibilis fizetőeszköz elengedhetetlen feltétele a szabad piacgazdaság növekedésének, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokba való szoros beépülésnek. Ezért Lengyelország, az NDK és Magyarország is nyíltan törekszik a konvertibilis fizetőeszköz létrehozására, Jugoszlávia pedig éppen január elsejével deklarálta az egyúttal végrehajtott valutareform révén szülelett új dinár konvertibilitását. Ami persze nem egy bejelentésen múlt. Több éve készültek erre, többek között nagymértékű devizatartalékok képzésével.
A konvertibilitáshoz vezető út is fokozatos volt, egymás után számolták fel a pénzforgalom különböző megkötéseit, 90 százalékban liberalizálták az importot, létrehozták a devizapiacot, ahol a jogi személyek dinárért devizához jutottak, s végső lépésként az év elejétől a lakosságnak is engedélyezték immár az új dinár korlátozás nélküli átváltását más keményvalutára.
A belső piac mégsem teljesen liberalizált, ugyanis a belföldiek egyelőre nem vezethetnek külföldön devizaszámlát, és nem vásárolhatnak devizáért külföldi értékpapírokat.
A konvertibilitás fogalmát nemcsak kutatók és tankönyvek fogalmazzák meg, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) dokumentumai is rögzítik: 1. a partnereknek kerülniük kell a folyó fizetések korlátozását; 2. a kibocsátó kötelezett a külföldi kézben levő valutaeszközök visszavásárlására (átváltására).
A konvertibilitásnak azonban számtalan fokozata van a két végpont, a részleges külső és a teljes belső konvertibilitás között, attól függően, hogy milyen pénzforgalmi korlátozásokat tart meg és old fel az illető állam. A részleges vagy korlátozott külső konvertibilitásnak már megfelel egy valuta, ha az állam nem korlátozza folyó fizetéseit, vagyis a külső partner korlátozása nélkül megkapja szállításainak ellenértékét abban a valutában, amiben kéri. Ennek vonatkoznia kell a külföldi befektető által elért nyereségre, amely szintén folyó fizetési tétel.
Amennyiben az állam biztosítja importőrét, hogy a behozatalhoz szükséges devizával rendelkezhet, már a belső konvertibilitásnak az első elemét is bevitte a rendszerbe. Ha azonban egy ország gazdasága nem elég erős, illetve fizetési mérleggondjai vannak, mint Magyarországnak, különféle megszorításokkal, például importletéttel működteti ezt a rendszert. Ez egyben azt is jelenti, hogy az importőr a letétbe helyezett hazai valutamennyisége utáni kamatveszteség következtében a ténylegesnél rosszabb árfolyamon bonyolítja le az üzletét.
Az áruforgalom ilyetén közvetett szabályozásának leépítése, a belső devizaszabályozási előírások fokozatos megszüntetése vezet el tehát a teljes belső konvertibilitásig. Ennek egyik eleme a kötött devizagazdálkodás fokozatos oldása, a deviza fölötti rendelkezés decentralizálása (például az exportőr egyre nagyobb részt tarthat meg a bevételből) s ennek keretében a devizapiac megteremtése, amelyen a résztvevők a megtartott valutájukkal vehetnek részt és bonyolíthatnak le adásvételt. A folyamat végén már a lakosság is szabadon rendelkezhet külföldi fizetőeszközzel, átválthatja pénzét más konvertibilis valutára.
A belső liberalizálás végső foka az, amikor megengedett a külföldi bankban tartott devizaszámla, és a folyó fizetés mellett immár a tőkemozgást sem gátolják devizális kötöttségek. Azaz a belföldi külföldön vehet részvényt, a külföldi pedig bekapcsolódhat a belföldi értékpapírpiac forgalmába. Ezt már csak erős gazdasággal bíró országok engedhetik meg maguknak. A nyugat-európai országok közül elsőként az NSZK érte el ezt a fokot 1958-ban.
Valószínűtlen, hogy ezt a célt bármely kelet-európai ország kitűzheti maga elé. Amíg ezek az államok valutájuk folyamatos leértékelésére kényszerülnek, s bármiféle erősebb liberalizálás az ország kiárusításának a veszélyét hordozza magában, a szakértők többsége is a konvertibilitás megvalósításának lassú, fokozatos útját ajánlja. De semmiképpen sem olyan lépéseket, amelyek eltávolítanak a céltól.
A magyar kormány cselekedetei 1989-ben – a deklarációk ellenére – mégis ebbe az irányba mutattak. Ezzel részletesebben következő számunkban foglalkozunk.
Hivatkozott cikkek
- gazdaság [7]