Elcsépeltté vált sajtószolgálati nyilatkozatokban a fordulat: megütközéssel értesültünk erről vagy arról. Mégsem tudok most mást mondani: megütközéssel értesültem arról, hogy az SZDSZ (és az MDF) képviselői találkoztak a Budapestre látogató dél-afrikai külügyminiszterrel.
A Beszélő január 22-i számában Szabó Miklós próbálja megmagyarázni, hogy miért volt ez helyes. Kőszeg Ferenc ellenvetései helyesek, de nem elégségesek. Nem tér ki ugyanis Szabó Miklós legfontosabb érvének vitatására.
Szabó Miklós arra hivatkozik: „Magyarország megint megszegett egy blokktilalmat”; „Dél-Afrika nem elsősorban azért tilalmas ország egy népi demokrácia számára, mert ott a fekete lakosság nem bír egyenlő jogokat a fehérekkel…, hanem azért, mert keresztezi a szovjet orientációjú ANC-SWAPO gerillamozgalom célját, amely az Unió szovjet értelemben vett felszabadításán: bolsevik diktatúra megteremtésén fáradozik.” Tehát a Dél-Afrikával való kapcsolatfelvétel a magyar függetlenség egy eleme, ezért helyes azt támogatni.
Kőszeg Ferenc helyesen mutat rá: más az állami kapcsolatfelvétel, és más a magukat demokratikusnak mondó pártok viselkedése. Ennél többről is szó van azonban. A Szovjetunió külpolitikája évtizedeken keresztül nagyhatalmi külpolitika volt, és ehhez igazodott szolgai módon a magyar külpolitika: amely ország vagy mozgalom egy-egy térségben kész volt a Szovjetunió katonapolitikája mellé szegődni, az egyszeriben haladó lett, aki nem, az megszűnt haladó lenni. A klasszikus példa 1939: a hitleri Németországgal nemcsak megállapodott a Szovjetunió, de propagandájából törölt minden utalást a fasizmusra. Miután a közel-keleti konfliktusban a Szovjetunió az arab oldalra keveredett, mi magyarok is az „arab népek igazságos harcát” támogattuk stb.
Szabó Miklós érvelése a korábbi szovjet és magyar külpolitikai „elvek” visszájára fordítása. Ha valakitől a Szovjetunió tiltott el, azzal érdemes barátkozni, még ha visszataszító, embertelen rezsim is. Ha egy elnyomó rendszer megdöntéséért olyan felszabadító mozgalom harcol, amely kommunista befolyás alatt áll, akkor álljunk az elnyomó rendszer oldalára. Nem hinném, hogy ez a helyes eljárás. Az független, aki saját elvei alapján alakítja ki kapcsolatait, és nemcsak pozitív, de negatív értelemben sem igazítja őket a nagyhatalmak törekvéseihez. Dél-Afrikával a nyugati országok fenntartják az államközi kapcsolatokat, de a demokratikus pártok többnyire nem állnak a kormányzattal szóba. A magyar demokratikus pártoknak sem lett volna szabad. Az a tény, hogy a gyarmatosítás felszámolása sokfelé „bolsevik” jellegű rendszerek létrejöttéhez vezet, utólag sem igazolhatja a gyarmatosítást.
S nemcsak a dél-afrikai esetről van szó. A magyar demokratikus pártok hallgattak, amikor az Egyesült Államok katonai intervenciót hajtott végre Panamában. Nem kétséges, hogy Noriega tábornok közönséges bűnöző, miként az sem, hogy diktatórikus rendszer élén állt. Mindez azonban nem ad jogot egy másik állam kormányának, hogy katonai beavatkozással „csináljon rendet”. A beavatkozás a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértése volt, és több száz ártatlan ember életébe került. Ugyanolyan jogtalan akció volt, mint korábban Grenada megszállása vagy Líbia bombázása. Elgondolkoztató, hogy a magyar pártok, szervezetek között a Münnich Ferenc Társaság privilégiuma lett a panamai beavatkozás elítélése.
Az amerikai demokrácia nekünk ma szövetségesünk. Ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy elhatároljuk magunkat az amerikai kormányzat imperialista jellegű akcióitól. Függetlenségi elveinknek ez ad hitelt.
- Visszabeszélő [6]