Hisztéria uralja az NDK-népesség hangulatát. Hisztéria, melynek kétségtelenül rendkívül súlyos társadalmi háttere van. Naponta több mint kétezer ember hagyja el az országot, s még többen lennének, ha nem várnák sokan a népi kamarai választásokat. Állami hivatalnokok sora lép vissza, teljes közigazgatási irányító apparátusok megszűnnek, sorra váltják le, tartóztatják le a polgármestereket és minisztereket. Jó néhány üzem úgy kerülte el a csődeljárást, hogy többé-kevésbé illegális úton nyugatnémet vállalkozóknak adták el. Többé már nem érvényesek a sztálinista diktatúra szigorú szabályai, s az a valami, ami a helyükre lépett, a rendhez és szigorú elvekhez szokott németek számára maga az anarchia és a káosz: mindenki azt csinál, amit akar, vagyis többnyire az ellenkezőjét annak, ami eddig helyesnek számított. Már senki sem hisz abban, hogy a rend helyreállítható, sem a megbénult, szinte szánalmas Modrow-kormány, sem pedig az arcnélküli, szétforgácsolódott ellenzék. Nem csoda, hogy ebben a légkörben szárnyra kelnek különböző rémhírek a föld alá kényszerített állambiztonsági szolgálat puccsterveiről, különböző terrorcsoportokról, melyek lábhoz tett fegyverrel várnak a jelre. Az emberek szeretnék végre birtokba venni erőfeszítéseik gyümölcsét. Jólétet akarnak, teli kirakatokat, valamit, amiért érdemes itt maradni és dolgozni. S ezt azonnal akarják. A politika átláthatatlan, zűrzavaros és mindenképpen másodrendű dolog. Egyre többen látják egyetlen megoldásnak a gyors csatlakozást a Szövetségi Köztársasághoz, ahhoz az országhoz, mely működő gazdasággal, működő kormánnyal rendelkezik, s mely felé mindig is tekintettek.
Az Új Fórum válsága
A forradalom szereplőinek őszi eufóriája utáni kijózanodás legerőteljesebben az Új Fórum január 27-én és 28-án tartott hivatalos alakuló közgyűlésén vált nyilvánvalóvá. Az Új Fórum szakadása feltartóztathatatlanul halad előre. A konzervatív szárny már decemberben párttá alakult. Mára a második törés is láthatóvá vált: van egy kisebbség: az Új Fórum alapítói, s van a többség: „a bázis”, a hozzájuk csatlakozott tömegek. Az Új Fórum kezdeményezői emancipatórikus, hagyományosan baloldali pozíciót foglalnak el.
Tömeghatásra törekvő felhívásuk tavaly szeptemberben óriási mozgalmat indított be, mely az NSZEP-rezsim és annak társadalmat bénító hatása elleni közös ellenállást fejezte ki. Az ellenzéknek ez a közössége a fal összeomlása után már nem állott fenn többé. És létrejött egy növekvő többség, mely egyre inkább azon tartalmakra orientálódott, melyek meghatározták a programvitát. A vita súlypontja: Németország egységéhez a piacgazdaság szükségszerűségét kell elismerni. Az alapítónemzedék programtervezetének lényege: a jelenleg fennálló két állam létének elismerése azzal, hogy meg kell teremteni a gazdaságban és társadalomban a játékteret az alapvetően demokratikus struktúra felépítéséhez. Ezt az alapgondolatot többszörösen elvetették. A gyűlés olyan alapelveket rögzítő programot fogadott el, mely a két német állam egyesítését a piacgazdasággal és a szociális biztonsággal kötötte össze. A kisebbségnek végig kellett néznie, amint a többség törli az üzemi tanácsok vétójogát. Az üzemi demokrácia pozíciójuk utolsó sarokpillére volt, de itt is nyert a szabad vállalkozás, melyet a döntésekben való dolgozói részvétel túlságosan fenyegetett volna.
Kettős hatalom
Az NSZEP hatalomvesztése az NSZEP DSZP név elterjedésével, illetve újabban a Demokratikus Szocializmus Pártja névvel vált véglegessé. Olyan sok volt a kilépő párttag, hogy egy idő után már egyáltalán nem beszéltek a párttagság létszámáról. Az egykori koalíciós pártok is egyre inkább ellenzékként léptek fel – kevéssé meggyőzően. A tüntetéseken az egyesítés jelszava mellett az uralkodó jelszó: le az NSZEP-vel! Január óta a politikai helyzet leginkább kettős hatalomként jellemezhető: egyfelől a kormány, melyet támogat az NSZEP és a Népi Kamara, másfelől a kerekasztal. A kerekasztal egyre erősebb lesz, nemcsak a tévé és rádió nyújtotta nyilvánosság révén, hanem a koalíciós pártok leválása miatt is. A kormány arra kényszerült, hogy komolyan vegye a kerekasztalt. A kerekasztalon szinte kizárólag az ellenzék a kezdeményező, a közvélemény szemében az NSZEP egyre erőtlenebbé válik. Erőtlenné, annak ellenére, hogy a hatalom összes intézménye, beleértve a titkosrendőrséget, a kezében van.
Ebben a helyzetben tette az NSZEP az ajánlatot, hogy az ellenzék vegyen részt a kormányzásban. Az ellenzék kényszerhelyzetbe kerül, nem utasíthatja vissza a javaslatot, annál is inkább, mert a tévé és a rádió is a nép véleményeként azt közli: „eddig az ellenzék csak kritizál, mostantól talán valamit meg is csinál.” A kormány, egyetértésben a bonni nagy testvérrel, az első lehetséges időpontra kitűzi a népi kamarai választásokat. Ez az időpont március 18. Az ellenzék másik fele összeomlik, és megalakítja a „Nemzeti megmentés kormányát”.
Elsietett választás?
Az NSZEP már nem veszíthet többet, s csak az ellenzék kompromittálásában reménykedhet. A DSZP feltételezhetően úgy kalkulált, hogy legerősebb és legjobban szervezett ellenzéki pártként erős politikai erővé válik, még mielőtt a konzervatív pártok, melyeket erőteljesen támogat az NSZK-beli CDU–CSU, megfelelően stabilizálódnának. A szövetségi kormány pedig korai választásokat követel, hogy ezzel az új népi kamarával – bárki is alkotja azt – közös szerződésben legitimizálja gazdasági befolyását.
A választási harc a legmagasabb hőfokon kezdődik el. A küzdő felek jó részének még nincs szervezete, jogilag illegálisak, s ehhez jön a szükségkormány. Nincs kidolgozott és elfogadott választási törvény, nincs program a választások finanszírozására, nincs jelöltlista, az ellenzéknek nincs kidolgozott nyilvánosságprogramja, csak programtöredékek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a választási harc kialakításában döntően részt vesznek a nyugatnémet partnerpártok – már akinek van ilyen. Az eredmény ennek a helyzetnek megfelelő lesz.
(Berlin)
- Külföld [6]