Mi a konszenzus föltétele? A közös döntés vagy a közös bólintás? Lehet-e egyoldalú döntést konszenzussá emelni rábólintás által? Ez itt a kérdés. És ez volt öt évvel ezelőtt is.
Öt évvel ezelőtt május 3-án jelentették be, hogy megvan az elnökjelölt. Orbán Viktor és Torgyán József megállapodott. Nemhogy az ellenzéki pártokkal, de még az MDF-fel sem egyeztettek. „Hatpárti egyeztetést ez ügyben a koalíciós pártok kizártak.” (Népszabadság, 2004. május 4.) Az elnökjelölt üdvözlésére írt vezércikkében Csontos János, kormánypárti publicista leszögezte: „Az elnök személye a rendszerváltozást követő politikai gyakorlat szerint nem igényel konszenzust – kellő tiszteletreméltóságot azonban igen.” (A professzor, Magyar Nemzet, 2000. május 4.) Ez azt jelentette, hogy az ellenzék akkor viselkedik tiszteletreméltóan, ha a kormánypártok jelölési jogát nem vitatja, és a jelöltjüket engedelmesen megszavazza.
Az ellenzék hajlott rá, hogy a döntést elfogadja, ha a procedúrát nem is. És most, öt év múltán láthatjuk, milyen könnyen terjed át az elfogadási hajlam egy konkrét döntésről egy általános gyakorlatra. Egy elfogadhatónak minősített személyről egy elfogadhatatlannak minősített eljárásra.
Az MSZP elnöke 2000-ben látott „esélyt arra, hogy Mádl felül tud emelkedni a pártok közötti ellentéteken, hiszen formálisan nem kötődik egyetlen párthoz sem, és nem vett részt az elmúlt évek politikai csatáiban. Ugyanakkor megjegyezte: Mádl támogatását megnehezíti az a mód, ahogy a jelölése történt. Kedvezőbb lenne a helyzet, ha a jelölést megelőzte volna az MSZP által javasolt pártközi egyeztetés.” (Népszabadság, 2000. május 4.) Hogy Mádl valóban megfelelt-e azoknak a kritériumoknak, amelyek alapján az MSZP vezetői lehetségesnek tartották a támogatását, vitatható. Az azonban vitathatatlan, hogy az MSZP mostani jelöltje, Szili Katalin nem felel meg nekik. Formálisan is kötődik párthoz, és részt vett az elmúlt évek politikai csatáiban. Az MSZP a pártközi egyeztetést 2000-ben javasolta, idén pedig elutasította. Mindkétszer elvekre hivatkozott.
Mindkét ellenzéki pártban kisebbségben maradtak azok, akik nem értettek egyet a jelölt támogatásával. Ezt a kisebbségi véleményt az MSZP-ben leghangosabban Suchmann Tamás képviselte, az SZDSZ-ben pedig Bauer Tamás. „Suchmann Tamás arra hivatkozott, hogy Mádl alkalmassága nem vonható kétségbe, de ő nem független értelmiségi, hanem elkötelezett konzervatív politikus.” (Népszabadság, 2000. május 13.) Suchmann az erőviszonyok fordultával pártjához hasonlóan az elveit is megfordította. Látni fogjuk, hogy az elvszerűség ebben az esetben is praktikusabb az elvtelenségnél. Persze helyesebb is, de ez nem mindenkinél szempont.
Bauer levelet írt frakciótársainak, melyben leszögezte: „nem kívánatos azt a látszatot kelteni, hogy Mádl konszenzusos jelölt, és az ellenzéki pártok is támogatják a megválasztását” azok után, hogy a két jelölő párt határozottan elutasította, hogy bárki mást bevonjon az egyeztetésbe. (Népszabadság, 2000. május 11.)
Magyar Bálint ezzel szemben így érvelt: „Orbán Viktor… már számtalan jelzéssel adta tudtul, hogy a rendszerváltás konszenzusos hagyományát lenézi és ezt a hagyományt tekinti a tulajdonképpeni ellenfelének. Miért kérem mégis, hogy az SZDSZ szavazza meg Mádl Ferencet, a Fidesz és a Kisgazdapárt jelöltjét? Miért nem értek egyet azokkal, akik eddigi pártpolitikai szerepvállalását kizáró okként kívánják beállítani? Mert nem flottatüntetésekben, automatikus ellenzéki politizálásban, Orbán Viktor és Kövér László antagonizáló játékának elfogadásában vagyunk érdekeltek, hanem a demokratikus közös nevező kultúrájának kialakításában és megerősítésében. Mert bízunk benne, hogy szavazatunk erkölcsi kötelezettséget ró Mádl Ferencre. (…) Mert hiszünk abban, hogy a Göncz Árpád által teremtett minta erősebb, mint a jelölt eddigi politikai elkötelezettsége. (…) végleg elvész a konszenzusteremtés esélye, ha a Fidesz ellenségkereső politizálási mintája normává szilárdul.” (Magyar Bálint: Mádl, az SZDSZ és a közös nevező. Magyar Hírlap, 2000. május 15.)
Mint látjuk, Suchmann és Magyar eszmét cseréltek: öt éve az egyik, ma meg a másik tartja kizáró oknak a pártpolitikai szerepvállalást. De nem ez a lényeg. A pártpolitikusság alárendelt kérdés. A konszenzusos döntéshozatal alá rendelt kérdés. Nyilván könnyebb az egymással versengő pártokkal olyasvalakit elfogadtatni, akinek nincs pártharcos múltja, de ha mégis van olyan pártpolitikus (mint amilyen Göncz Árpád volt), akit valamennyi számottevő párt elfogad a Köztársaság elnökének, akkor miért ne? A jelölt, adott esetben Szili Katalin pártpolitikus mivolta csupán az egyoldalú jelölés eredendő bűnét súlyosbító körülmény.
Az ellenzéki pártok számára (nem számítva ide a MIÉP-et) az elnökválasztás 2000-ben a lehető legrosszabbul sült el. A pártok hivatalos(an többségi) álláspontja a titkos szavazás során csak részlegesen érvényesült, Mádlt csak feles többséggel választották meg a harmadik fordulóban. Az ellenzéki pártokra Mádl támogatásának szégyene és nem támogatásának szégyene is rászáradt, szégyenben maradtak a szégyenletesség valamennyi – ellentétes – értelmezése szerint. Balul sült el az a faramuci kísérlet, hogy normatörés jutalmazásának gesztusával szolgálják a normát: a konszenzus normáján túllépve gyakoroljanak „konszenzuális” gesztust. Se norma, se gesztus. De ez múló baj volt, ettől még tíz hónappal később megnyerhették a választásokat.
Az öt évvel ezelőtti „engedékenység” súlyos következményei most mutatkoznak meg. Mert most aztán a kormánypártok magukon se kérik számon azokat a normákat, melyek számonkérésétől öt évvel ezelőtt eltekintettek. Pontosabban: az MSZP nem kéri számon egyáltalán, az SZDSZ pedig nem kéri számon következetesen. Ez azért nagy különbség. Csak nem elég nagy. Az MSZP teljes önérzettel azonosult a Magyar Bálint által említett Orbán–Kövér-féle konszenzusromboló szemlélettel. Normát csinált magának abból, amin öt évvel ezelőtt „felülemelkedett”. Az SZDSZ pedig elsődlegesnek tekintette a kiválasztott személyt a kiválasztás módjával szemben, s csak akkor merült fel, hogy voltaképpen a kiválasztás módjával kapcsolatban is lennének normái, amikor a kiválasztott személlyel kapcsolatos normáit a koalíción belüli, az ellenzéket kirekesztő tárgyalások során nem sikerült érvényesítenie. Jobb későn, mint soha. De sokkal rosszabb, mint eleve. Hiszen most már az SZDSZ nem lehet a konszenzus normájának képviseletében sem elég elszánt, sem elég hangos, mert rásült már az egyoldalú kormánypárti jelölés kísérletének bélyege. Sőt, maga is megnevezte a jelöltjét!
Az SZDSZ-be a „pragmatikusok”, akiket soha, de soha nem igazol a praxis, beleidegezték az elvszerűségtől való félelmet. Pedig elég nyilvánvaló, hogy nemcsak helyesebb, de sokkal népszerűbb, látványosabban és érthetőbben kommunikálható a közmegegyezéses jelölés elvének képviselete, mint egy személy – egy kedvesnek tűnő, népszerű hölgy – elutasítása pártpolitikussága miatt. És akkor abba a reménytelen magyarázkodásba se kellett volna belebonyolódni, hogy Szili Katalin pártpolitikussága miért más, mint Göncz Árpádé volt.
Az elvekhez való lehetőség szerinti ragaszkodást és az emiatt keletkező konfliktusok felvállalását hívják életidegen, doktriner kötözködésnek az SZDSZ koalíción belüli ellenségei, akik úgy tesznek, mintha érte haragudnának, holott ellene. Ők – az SZDSZ fölöttébb naiv és igen könnyen megtéveszthető „pragmatikusaival” szemben – pontosan tudják, hogy az MSZP-vel való ilyetén „kötözködés” csak azokat zavarja – bármilyen sokan vannak –, akik úgyis az MSZP-re szavaznak, s hogy az SZDSZ esélye ebben a kötözködésben van. Ez ad okot és lehetőséget a kormánypárti szavazótábor megosztására. Az SZDSZ-t az MSZP antiliberális szárnya mindig akkor riogatja, hogy a vesztébe rohan, amikor éppen az ellenkező irányba lendül. Ez logikus, hiszen ők a liberálisoktól megtisztított MSZP abszolút többségében, egypárti kormányzásban és kétpárti parlamentben érdekeltek.
Ma már csak egy kis párt kisebbsége által képviselt, doktriner álláspontnak tűnik az, ami tizenöt évvel ezelőtt „a” normális álláspontnak számított.
Az számított normális álláspontnak, hogy a politikai pályán folyó verseny tisztességes körülményeit úgy kell biztosítani, hogy a versenyfeltételek szempontjából meghatározó posztokra lehetőleg valamennyi „komolyabb” versenyző számára elfogadható, konszenzussal megválasztható személyeket keresnek. Találtak. Akiket találtak, Göncz Árpád, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Sólyom László tették a dolgukat. A tevékenységük – legalábbis a politikai versenyfeltételek biztosítása szempontjából – fair volt, az Antall-kormány pedig részben belső, részben külső okok miatt reménytelenül versenyképtelen. A kormánypárti politikai vezetők a versenyképtelenség okát jelentős részben a konszenzussal kinevezett személyek tevékenységében találták meg, s frusztrációikat, identitászavaraikat, a koalíció és az MDF belső feszültségeit e személyek és az általuk irányított intézmények elleni ádáz, hisztérikus támadásokban vezették le. A konszenzusos kinevezésekkel kialakult állapotok megítélésében tehát semmiféle konszenzus nem jöhetett létre, sőt éppen ez állt a politikai viták középpontjában. Az 1990-ben megalapozott gyakorlatot elsöpörték a politikai viharok. A médiaelnököket hosszú és nagyon csúnya harc után a lehető legkevésbé konszenzusos és a politikai versenyfeltételek alakításában a lehető legkevésbé fair módon tevékenykedő személyek váltották föl. Göncz Árpád pedig éppen a fair versenyfeltételek és a konszenzusos kinevezések eltökélt védelmezése miatt egyesítő személyiségből megosztó személyiséggé lett. Sólyom László járt még a legjobban. Bizonyos döntések (kárpótlás, igazságszolgáltatás stb.) után ugyan őt és az Alkotmánybíróságot is kikiáltották a nemzet ellenségének, de az Alkotmánybíróság döntései mégis fölváltva (olykor pedig egyszerre) igazolták és cáfolták a különböző versenyzőket.
Látjuk, milyen nehéz újraépíteni, ami a kilencvenes évek elején összeomlott. A közmédiára, az Alkotmánybíróságra, más, konszenzusos vezetőt igénylő intézményekre most nem térnék ki, maradjunk a köztársasági elnöknél.
A köztársasági elnök esetében a konszenzusos döntéshozatal úgy épült le, hogy tulajdonképpen sohasem volt olyan, amilyet mintának tekinthetnénk. Az 1990-es procedúra állt ehhez a legközelebb, mert a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt állapodott meg közös jelöltről. Ők együttesen éppen biztosítani tudták a kétharmados többséget, de Göncz Árpádot ennél sokkal nagyobb többséggel választották meg, a mögötte kialakult konszenzus jóval szélesebb volt. Mindazonáltal kétségtelen, hogy az Országgyűlés négy kisebb pártjával (köztük a mostani két legnagyobbal) nem egyeztettek. Ez ugyan nem lehetett másképp, mert Antallnak a megállapodásra az volt az egyetlen esélye, ha kész tények elé állítja a pártját (a már akkor is borzalmas tagságával), ezt pedig a többi párt bevonása esetén, a média által követett tárgyalási folyamatban aligha tehette volna meg – de mégis. 1990-ből hátramaradt az a példa, hogy lehet attól még egy párt a konszenzus részese, hogy a jelölést megelőző döntésbe nem vonták be.
1995-re paradox helyzet alakult ki. A Göncz Árpád melletti kiállás, az ő harcainak, igazának elismerése egyet jelentett az 1990-es szellem, a konszenzus melletti kiállással. Az ellenzékkel való közös, konszenzusos jelölés pedig egyet jelentett volna ennek a harcnak, ennek a szellemnek, Göncz Árpádnak az elárulásával. A konszenzus barátai Göncz Árpád barátai voltak, tehát nem követelhették meg a konszenzusos jelölést. Erről a paradoxonról akkor nem beszélt senki, ez földolgozatlan maradt, s ez a földolgozatlanság megengedte azt az értelmezést, hogy helyes a kormánypártoknak az ellenzék nélkül jelölni, ha módjukban áll a jelöltjüket megválasztani, s a jelölt az ellenzék helyes gondolkodása esetén méltó lenne az ő támogatásukra is.
Rossz szándékok, rossz látszatok: sok minden összeműködött annak érdekében, hogy az „államszervezet demokratikus működése felett” őrködő, „a nemzet egységét kifejező” államfő kiválasztásának gyakorlatából kiessen az egység, s ne érvényesüljön benne az államszervezet demokratikus működése feletti őrködés érdeke.
Most lenne rá valamekkora esély, hogy ez a folyamat megforduljon, mert nincsenek olyan kényszerek, kötöttségek, félelmek, hisztériák, amelyek túlságosan megnehezítenék a kormányzó pártok számára, hogy az ellenzéki pártokkal közösen keressenek jelöltet. Nem kerülne sokba. Nem kellene sokat kockáztatni. Könnyen lehetséges ugyan, hogy ezeket a tárgyalásokat az ellenzék – a kormánypártok számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan jelöltekhez ragaszkodva – kudarcba fullasztaná; könnyen lehetséges, hogy az ellenzék jobban tart a konszenzus lehetőségének példájától, mint egy egyetértése nélkül megválasztott elnöktől (pláne egy Szili Katalintól), de az MSZP nem adja meg az ellenzéknek sem a konstruktivitás, sem a destruktivitás lehetőségét. Az MSZP-nek sem a konszenzus lehetősége, sem a felelősség áthárításának lehetősége nem ér annyit, hogy lemondjon egy margóra szorított káder kielégítéséről. Mi többről?!
És egyáltalán. Válaszoltak már a kormánypártok vezetői arra a kérdésre, hogy miért nem jó most nekik Mádl Ferenc, ha öt évvel ezelőtt jó volt? Miért nem ajánlgatják most képviselőiknek őt, ha öt éve ajánlgatták? Ha nem tévedtek 2000-ben, akkor minek kell most új elnököt keresni? Miért nem beszélik rá Mádl Ferencet, hogy közkívánatra maradjon? Ha pedig tévedtek 2000-ben, akkor nem kellene ezt végre beismerni?
Ezekre a kérdésekre természetesen azért nincs válasz, mert nem teszi föl őket senki. Jellemző módon még az ellenzékből sem.
Az esély most már az SZDSZ kezében van. Másban már nem lehet bízni, mint a liberálisok „zsarolási potenciáljában”. Abban, hogy az SZDSZ végre fölnő a szocialisták vádjaihoz, s kellőképp csökönyös és makacs lesz.
- Folyamatos jelen [6]