Egyszer már híre kelt, hogy Szeged városa is szállást nyitott a hajléktalanoknak. Az aktust siettette a nagyfai, alkoholistákat büntetőgyógyító telep felszámolásának híre, és a nyomában kelt helyi riadalom.
A szélnek eresztett betegeket az az erőteljes előítélet fogadta, amit a nagyfai intézet jellege önmagában is gerjesztett, és ami a rendőrállam intoleráns légkörével jár.
A szabadulókat elutasító hangulat majdnem elérte azt, amit a segítő szándékú szociális munkások Menedék alapítványa nem: a városi tanács átadott egy elhagyott, de fűthető, melegvízzel ellátott barakkot. Csakhogy kiderült: a pályaudvaron éjszakázó 40-50 csöves között alig van nagyfai. Viszont a barakkhoz közeli lakóteleptől 1562, a hajléktalanok odatelepítése ellen tiltakozó aláírást adtak át a tanácsnak. Az épület január 31-re ígért kulcsát a Menedék-esek mindenestre nem kapták meg.
Azóta is tárgyalnak a tanáccsal, próbálják megdolgozni a közvéleményt. Lakossági fórumot szerveztek, ahová meghívták a hajléktalanokat, a tanácsiakat és a tiltakozókat a lakótelepről, de csak a hajléktalanok mentek el. A nyilvánosság előtt mindeddig anonim tiltakozók nem kívántak beszélgetni. (Egy lakótelepi lakos ment el, ő viszont nem tiltakozott.)
Időközben már másik épületről folyik a vita, a Rigó utcai, majdnem üres nevelőotthon teljes kiürítése és átadása került terítékre. (A szociális osztály ismét legyűri az oktatásit? Mint Budapesten?)
Szeged megint élen jár, mint pl. a punkokkal való leszámolás terén hajdan, a 80-as évek elején. Most is megelőzte Budapestet, ahol a tiltakozások csak a menhelyek berendezése után következtek. De hát ne feledjük: ennek a kiskirályságnak nagy hagyományai vannak. Tudomásunk szerint az intolerancia és rendpártiság nemes versenyében Kiskundorozsma volt az egyetlen hely, ahol a rendőrök lövöldözve fegyelmeztek a cigánytelepen (ld. Beszélő, 9., 1984, és Diósi Ágnes: Cigányút).