A 2004. december 5-ei népszavazást követően megkerülhetetlen a nemzetállam és a diaszpóra viszonyának átfogó vizsgálata. Az elkövetkező néhány oldalon a diaszpórát mint a bel- és külpolitika, valamint a nemzetközi jog új szereplőjét fogom vizsgálni. Az általános megállapításokat követően a diaszpórajog és a kisebbségi jogok összefüggéseit az európai uniós csatlakozás és a kisebbségi törvény módosításának kihívásai előtt álló Magyarország esettanulmányán keresztül fogom bemutatni. Ez utóbbi résznek különleges aktualitást ad, hogy közel egyéves szünetet követően, 2005 márciusában folytatódott a kisebbségi törvény módosítását célzó törvényjavaslat parlamenti vitája.1
A diaszpóra, azaz külföldön élő, ám az anyaországgal (anyanemzettel) szoros gazdasági, politikai és közjogi kapcsolatban álló csoport új kihívások elé állítja a nemzetközi jog és nemzetközi kapcsolatok hagyományos paradigmáját. 2 A tradicionális államalapú nemzetközi jog, amely az állami szuverenitásnak a nemzetállam határain belüli teljességét vallja, közjogi értelemben nehezen teszi megragadhatóvá az állam határain kívül élő, gyakran (sőt alapesetben) állampolgársággal nem rendelkező diaszpóracsoportok létét.3
Pedig a vesztfáliai békével megrajzolt homogén, birodalmi, később nemzetállam-alapú nemzetközi világrend számos sebből vérzik. A nemzeti identitás középpontba helyezése és ezzel együtt a többes közjogi kötődés elutasítása számos elemző4 szerint eleve a nemzetállam építésének lendületében született romantikusan leegyszerűsítő elmélet volt,5 hiszen már a középkor is az identitások sokféleségét jelentette. Az európai ember egyidejűleg lehetett császári-királyi alattvaló; emellett nagybirtokos vagy annak vazallusa, és vármegye nemese vagy városi polgár; továbbá valamely transznacionális egyház tagja; ugyanakkor család, nemzetség vagy klán tagja is; illetve céh vagy titkos rend tagja stb.
Annyiban már a modern nemzetközi jog is eltávolodott a kezdeti mereven államalapú, kizárólag az állami (nemzeti) szuverenitás keretei között mozgó szemlélettől, hogy épít nem-kormányzati, valamint multilaterális szervezetek jelenlétére, továbbá (bizonytalan formában és mértékben ugyan, de) számol a nemzetállamtól független nemzeti önrendelkezés elvével. Nem csak arról van szó, hogy egyes csoportok, pl. kurdok, romák esetében6 nincs is (nemzet)állam, amely képviselőként léphetne fel, de számos elemző7 szerint a modern kor realitása további szemléletváltást is igényelne. Ilyen új, elismerésért kiáltó szereplők például a transznacionális vállalatok és a diaszpórák.8
Vitathatatlan például, hogy egyes transznacionális cégek a gazdaságpolitika mellett a nemzetközi jog és politika kiemelt fontosságú, a nemzetállamokéhoz hasonlítható szereplőivé is váltak. Egy 1993-as elemzés például 37 ezerre becsüli a multinacionális cégek számát,9 és a világ vagyonának kb. egynegyedét véli a tulajdonukban állónak.10 Egy 1999-es felmérés alapján a nemzetállamok GDP-jét a multik bruttó kereskedelmi forgalmával összevetve kiderül, hogy a listavezető multinacionális cégek – General Motors (176,588 milliárd USD), Walmart (166,809 milliárd), Exxon (163,881) – alig maradtak el például Svédország (184 milliárd) és Venezuela (182 milliárd) teljes GDP-jétől, de meg is előzik többek közt Hong Kongot (158,2), Portugáliát (151,4) és Görögországot (144,9 milliárd).11
Hogy a diaszpórákat (is) eredményező bevándorlás milyen mértéket ölt, arra pedig érdemes néhány számsort felidézni. Az amerikai bevándorlási hivatal (Immigration and Naturalization Service) becslése12 szerint 2000 januárjában hétmillió illegális bevándorló élt az Egyesült Államokban, és a szám azóta évente mintegy félmillióval nőtt. A 2003-ra becsült nyolcmilliós létszám és az évi 500 ezres növekedés „nettó” összeg, tehát nem számítanak bele az időközben elhunyt, továbbutazó vagy a tartózkodásra jogalapot szerzett személyek.13 1999-ben pl. a hivatal szerint 968 ezer illegális bevándorló telepedett le. Ennek megfelelően a bevándorlás a népességgyarapodás egyharmadát teszi ki, és a külföldön születettek aránya az USA-ban a lakosság kb. 10%-a – úgy, hogy egyes helyeken 50-60% is lehet. Los Angeles megyében 1997-ben a 9,5 milliós lakosságból 62%, Orange megyében 2,8 millióból 54%, San Diegóban pedig 2,7 millióból 43% volt bevándorló.14 A jelenség azonban korántsem Amerika-specifikus; Franciaországban és Németországban a lakosság 7%-a, kb. kilencmillió külföldi él, az 1960-ban mért 3%-hoz képest.15
A fenti folyamatokat felismerve, az államközpontú paradigma alternatívájaként létre is jött a nemzetközi jog kozmopolita felfogása, amely a kollektívummal szemben az egyén értékének mindenek felett állóságát és egyben a nemzetállam történelmi meghaladottságát vallja, és ezáltal a nemzeti hovatartozás (tehát a nemzeti, etnikai identitás) jelentőségének csökkenését is hirdeti.16 A világ polgáraként létező egyént és az individuum univerzális értékét középpontba állító modell sem alkalmas azonban a diaszpórában élő nagy létszámú népesség többes kötődésének megfelelő közjogi vagy politikai keretrendszert biztosítani.
A diaszpórák fontosságát hangsúlyozók17 rámutatnak ugyanis arra, hogy hiába a modern kor felpörgetett mobilitása, a globalizáció és a multikulturalizmus, az emberek nem váltak teljesen kozmopolitává, nem lettek pusztán a „világ polgárai”, legfeljebb többnemzetiségűek;18 és ahogy a transznacionális vállalat is egy sajátos képződmény, úgy a nemzethatárokon áthidaló diaszpóraidentitás is sajátos minőséget hordoz. Ahogy Arjun Appadurai megfogalmazta: a nacionalizmus szelleme, amely eredetileg sem fért könnyen a nemzetállam határai által alkotott palackba, véglegesen elszabadult és diaszporikussá lett.19
Márpedig a diaszpóra kulturális, gazdasági20 és politikai értelemben21 is tevékeny, és érdekeinek, valamint az anyaországgal kialakítandó sajátos kapcsolatrendszerének erősítésében aktív csoport. Például Izrael léte, gazdasága és politikája számos idegszállal kötődik az amerikai zsidósághoz; de az IRA is sokat köszönhet az amerikai ír közösségnek.
Mi több, a diaszpóraidentitás a nemzeti identitás sajátos, az utóbbi évtizedekben egyre erősödő formája. Ahogy a világon a kínai diaszpóra milliói olvasnak kínai újságokat nyomtatott formában vagy a china.com honlapján; ugyanúgy befektetők ezrei vásárolnak sajátos (kimondottan a határokon túl élők számára kibocsátott, gyakran csak külföldiek által jegyezhető, de az anyaország gazdaságát erősítő) diaszpóra-kötvényeket. Ebben a nemzetállam és a diaszpóra összekapcsolódását lehetővé tevő kontextusban merülhetett fel Arnold Schwarzenegger neve az osztrák,22 Madeleine Albrighté pedig a cseh23 elnökjelöltek között; Tom Lantos amerikai szenátor pedig így kaphatott felkérést a magyar nemzeti lobbitanácsba.24
Létrejött tehát egy újfajta közeg, ahol például a tsinoy.com chat-roomjaiban a világ minden táján élő kínai származású filippínó tinik ismerkedhetnek egymással (tagalóg vagy angol nyelven), a skót vagy az ír felnőttek pedig az ElectricScotland.com vagy az IrishAbroad.com oldalain tájékozódhatnak az anyaország ügyeiről – de foghatják éppen annak rádióadásait is.25 Sőt, hoszszú lehet a további példák sora: amerikai zsidók tömege repül államilag támogatott járatokon Izraelbe, hogy részt vegyen a választásokon; arabok ezrei támogatják a palesztin mozgalmat (akár például az al-Káidát); de indultak albán származású amerikai önkéntesek a koszovói háborúba is.
Hasonlóan Antall Józsefhez és Orbán Viktorhoz, akik fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy tizenötmillió magyar miniszterelnökének tartják magukat, 2000 januárjában Mary Robinson, a három és félmilliós Írország köztársasági elnöke26 a világban szétszórtan élő mintegy hetvenmillió ír képviselőjének nyilvánította magát; aminthogy Izrael is a világ zsidóságának otthonaként és védelmezőjeként aposztrofálja magát.
Éppen ezért meglepő, hogy a közjog számára a diaszpóra többnyire mint történelmi vagy kulturális (de inkább jogon kívüli) jelenség ragadható meg,27 és az alkotmányos gondolkodásban kevéssé vert gyökeret a nemzetállam tradicionális szerepének átértékelődése, illetve ennek következményei. Márpedig, ahogy láthattuk, a diaszpórák a nemzetállam számára fontos tényezőkké váltak,28 és az anyaországhoz fűződő viszonyuk korántsem egyoldalú, azaz nem csak a „felelősségi klauzulákból” fakadó kötelezettséget, terheket jelentenek az anyaország számára.29
A fenti elméletekkel párhuzamosan létrejött tehát a „posztnacionalizmus” ideológiája, amely az állampolgári jogok univerzális emberi jogokká válását hirdeti, és az államtól független, egyetemes elismerést kívánó emberi jogokban látja az egyén és a közhatalom új típusú kapcsolódását.30 Az elmélet szerint nemzetállami normák helyett univerzális hatályú emberi jogi normákra épül a nemzetközi világrend, és az állam legitimációjának alapjai is ezek lesznek, nem pedig a nemzeti fogalmakban meghatározható népakarat.
Számos elemző rámutat ugyanakkor arra, hogy a nemzetállam eszméjének fakuló fénye nem hordozza feltétlenül az állam, a központosított bürokrácia leépülését – pusztán a nemzetállam és polgárainak viszonya lett más.31
Az elmélet szerint tehát a nemzetállam kora leáldozóban van; az etnicitás, a nemzetiség és az állam területe ugyanis nem feltétlenül és semmiképpen sem egyszerű képletbe foglalhatóan összetartozó fogalmak. A posztnacionalista irodalom fontos kérdése az állampolgárság, illetve annak funkcionális tartalma; így például az ahhoz hasonló kérdések megválaszolása, hogy ha nem területi hovatartozást, akkor mit is jelent az állampolgárság valójában; vagy hogy mi, ha nem az állampolgársági-nemzeti hovatartozás ad elsődleges választ arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?”
A posztnacionalista világban (vallják ezen elmélet reprezentánsai) létezhet nemzet(tudat) nélküli állampolgárság, és ez talán következménye is annak, hogy a nemzetállam már egyébként sem képes ellátni valamennyi hagyományos feladatát. A globalizált világban ugyanis a gazdasági és a kulturális élet, de a transznacionális migráció irányítása is meghaladja az egyes államok erejét és hatáskörét. Úgy tűnhet, a nemzetállamok sérthetetlenségének elve felett ugyanúgy eljárt az idő, mint a pusztán nemzetállami keretek között működő gazdaság-, kulturális és külpolitika fikciója felett.32 A humanitárius (vagy egyéb) intervenció elve (és főleg gyakorlata) meghaladottá tette a be nem avatkozás doktrínáját; és a nemzetek feletti vagy legalábbis multilaterális katonai, politikai és gazdasági szervezetekbe tömörödött államok számára a teljesen független politika is illúzió – állítják az elmélet képviselői. Kétségtelen tény, hogy ha nem is egyértelmű például a nemzetközi jog a nemzeti joggal szembeni primátusának vagy alárendeltségének kérdése, a nemzetállam mint megkérdőjelezhetetlen végső autoritás sem a belügyek, sem a külpolitika vonatkozásában nem teljes.
Evvel együtt így vagy úgy, kialakult egy deterritorializált hibrid identitás, egyfajta transznacionális, közjogi elismerésért kiáltó szubjektum.
A diaszpórajog kihívásainak megértéséhez fontos tisztázni a diaszpóra fogalmát, illetve a diaszpóracsoportok által leggyakrabban felvetett elvárásokat, valamint a nemzetközi jog és a belsőjog diaszpórafelfogását.
Mi a diaszpóra
A) Közösség és kötődés
A görög eredetű szó valamely közösség szétszórtan élő tagjait jelenti. Fontos fogalmi elem tehát az előzetesen létező közösség, nép vagy nemzet megléte. A diaszpóra fogalmának másik fontos eleme az egyén közösséghez tartozásának meghatározása.
Az etnokorrupció leküzdését célul tűző magyar jogalkotó számára, amely éppen a kisebbségi törvény alapjait érintő kisebbségi hovatartozás szabályait kívánja módosítani, igen érdekes lehet a diaszpórajog nemzetközi irodalmában zajló ilyen irányú viták követése. Alapvető elvi kérdés ugyanis a diaszpóraközösséghez tartozás fogalmi elemeinek meghatározása: vagyis kell-e az egyénnek valamit tennie ahhoz, hogy mondjuk az ír, az indiai vagy a zsidó33 diaszpóra tagja legyen.34 A szakirodalom ugyanis alapvetően idegenkedik a biologizmustól, azaz a biológiai (faji, genetikai) alapon meghatározott identitás elismerhetőségétől.
Így bár abban egységesnek mondható a szakma álláspontja,35 hogy a csoportból való távozásra, azaz az asszimiláció jogára mindenkinek lehetősége kell hogy legyen; ennél sokkal nehezebb kérdés a csoporthoz csatlakozás meghatározása.36 Hiszen, érvelhetnek sokan, pusztán érzelmi, kulturális alapon mégsem válhat valaki feltétlenül egy nemzeti közösség tagjává. (Megjegyzem, a rasszizmus Murphy-törvényének értelmében amennyiben [jog]hátrány okozása a cél, semmilyen komolyabb definíciós vagy identifikációs problémát nem jelent a diszkriminált csoport tagjainak meghatározása. Amíg tehát a csoporthoz tartozás negatív elbírálást és kirekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása.)
Az tehát világos, hogy nem minden, az anyaországgal (nemzettel) kapcsolatba hozható személy lesz a diaszpóra tagja; a csoport elhagyására (az asszimilációra) mindig van lehetőség. Az már nehezebb kérdés, hogy akkor mégis ki tartozhat a diaszpóracsoportba. Melyek azok az attribútumok, amelyek alapján valaki magát (adott esetben ennek előnyös jogkövetkezményeivel együtt) a csoport tagjának mondhatja: származás, kulturális identitás, jognyilatkozat? És megfordítva; mi indokolja a befogadó állam által tolerálható (és tolerálandó), preferenciális elbánást biztosító (a diaszpórajoggal azonos tőről fakadó) kisebbségi jogokat? A helyzetet tovább bonyolítja ugyanis az, hogy a klasszikus szerződéselméletek óta az önkéntes egyesülés a politikai legitimáció talán legfontosabb forrása.37
Mindenesetre általánosnak mondható38 ez az elv: amíg az állampolgárság (a honosítás esetétől eltekintve) alapvetően automatikusan, születési vagy leszármazási alapon jön létre, a diaszpóraközösséghez tartozás esetében fontos fogalmi elem a tudatos döntés, a közösségi kötődés aktív felvállalása is.39
B) Anyaország és szülőföld
Fontos leszögezni a diaszpóraidentitás egyik alaptételét: az nem feltétlenül foglalja magába az anyaországba történő visszatérés szándékát. A határon túli magyarság (szintén világos, a státustörvény preambulumában is kifejezésre juttatott szülőföldön maradás támogatásában megnyilvánuló) példájánál talán még egyértelműbb alátámasztása e tézisnek az anyaországgal nem is rendelkező kurdok vagy romák esete, amely csoportok vonatkozásában a diaszpóra fogalmát a szakirodalom általánosan használja.
Mindemellett, ahol létezik ilyen, az anyaország politikai, gazdasági és kulturális vonzása vitathatatlan, sőt többnyire központi eleme is a diaszpóraközösség létének – megkülönböztetve azt a „bevándorló” vagy „etnikai kisebbség” fogalmától. Khachig Tölölyan40 értelemzésében ugyanis diaszpóráról eleve csak valamilyen (elképzelt vagy valós, vö. Kurdisztán) anyaország összefüggésében beszélhetünk, ami a kisebbség egyéni megközelítésével szemben egy közösségi dimenziót hoz létre. Az „etnikai kisebbségi”, a „bevándorló”, a „színes bőrű” fogalma ugyanis nem kapcsolódik diaszpóraközösséghez.
A diaszpóra munkadefiníciója tehát így szólhat: olyan, az anyaország (lett légyen az fiktív, mitikus vagy valódi) határain kívül, elszórtan élő népcsoport, amely az anyaországgal a nemzethatárokon átívelő közösségi kapcsolatban él.41
A diaszpórák képviseletének nemzetközi jogi elismeréséért felszólalók42 éppen arra hivatkoznak, hogy szemben az NGO-kkal, amelyeknek nemzetközi jogi elismerése régóta töretlen gyakorlat, ők nem egyéneket, hanem népeket, népcsoportokat képviselnek.
A fenti meghatározás szerinti sajátos diaszpóraközösségek kialakulásához számos, a közelmúltban érvényesülő tendencia vezetett. Tölölyan szerint az alábbiak a legfontosabbak:43
a) a kommunikáció és a közlekedés új formái megkönynyítik a szegényebb, fejletlenebb országokból az iparosodottabb államokba történő tömeges migrációt;
b) számos ország (főleg az Egyesült Államok) az aszszimiláció lehetőségének felkínálása mellett lehetővé teszi az etnodiaszpórák kialakulásához vezető identitásmegőrzést;
c) a tömegesen érkező bevándorlók gyakran homogén tömbökben élnek a befogadó országban (egyébként általában véve erősítheti a diaszporizálódást, ha a bevándorlók vallási, etnikai, faji háttere különbözik a befogadó országétól);
d) fontos tényező Izrael, a sikeres diaszpóramozgalom példája;
e) a nemzeti szint melletti/alatti/feletti korporativista politikai dimenziókba (lobbik, regionális és érdekcsoportok) könnyen betagozódhat a diaszpóra-érdekképviselet;
f) végül, az amerikai felsőoktatásban megvalósuló transznacionális multikulturalizmus is erősíti e folyamatot.
Arra a kérdésre, hogy mik is a diaszpórák legfontosabb jellemzői, illetve mennyiben jelent sajátos, új minőséget a diaszpórajelenség, az alábbi válaszok adhatók:
1) A diaszpórák jelentős része gazdaságilag viszonylag erős, az anyaországnál fejlettebb (többnyire nyugati) államokban él.
2) A közlekedés és a kommunikáció forradalmian új, könnyen hozzáférhető formáinak köszönhetően (gondoljunk csak például az internetre és az e-demokráciára) lehetőség nyílik arra, hogy a diaszpóra minden korábban elképzelhetőnél aktívabb formában vegyen részt az anyaország életében; hozzon létre a nemzethatárokon átívelő virtuális közösségeket.44
3) Az identitásválasztás és identitásvállalás szabadságának joga; a regionális, etnikai, nemzeti, kulturális stb. identitások sokszerűségének elfogadottsága és támogatása a nyugati társadalmakban egyre inkább megjelenik alapvető emberi jogként és gyakorlati lehetőségként is.
4) Amíg tradicionálisan az anyaország-diaszpóra kapcsolat alapvetően szervezetlen és magánjellegű volt, új jelenségként egyre inkább szervezett, közéleti, sőt akár közjogi jellegűvé is válhat.45
A diaszpóraközösségek az alábbi fontosabb közjogi igényekkel léphetnek fel:46
1) az anyaország és a befogadó ország általi elismerés;
2) pozitív diszkrimináció;
3) petíciós, participációs, adott esetben vagy adott kérdésekben vétójog a befogadó állam döntéshozatalában;
4) hasonló (kollektív) részvétel az anyaországi döntéshozatalban;
5) szabad kapcsolattartási (utazási stb.) lehetőségek, könnyített bevándorlás (hazatérés) és családegyesítés;
6) kulturális vagy politikai autonómia, önkormányzat, akár az anyaország általi kormányzás lehetősége;
7) kettős állampolgárság.
A formalizálódó kapcsolatokra jó példa a diaszpóra-anyaország közötti tőkemozgás is:
Amíg korábban migráns munkások vagy a „külföldi rokonok” pénzt, ajándékokat küldtek haza, vagy jótékonysági, közhasznú adományokat nyújtottak, netán közvetlenül befektettek egy-egy „hazai” vállalatba, mára gyakori az anyaország kormányainak kimondottan a diaszpóra-befektetőket célzó olyan gazdasági programja, amely patrióta alapon kíván beruházókat megnyerni. A fent már említett diaszpóra-kötvények kibocsátásáról Kína például már az 1930-as évek elején, Japán 1937-ben, Izrael 1951-ben, India pedig utoljára a nukleáris terveit követő nemzetközi szankciók bevezetése után, 1998-ban döntött,47 és hasonló terveket fogalmazott meg a Fülöp-szigetek és Banglades kormánya, sőt John Hume is, a Nobel-békedíjas ír miniszterelnök Észak-Írország részére. A diaszpóra-kötvények ugyanis igen jól működhetnek egy szegényebb ország fejlettebb államban élő, tehetősebb diaszpórája esetében. Az agyelszívás ellensúlyozására kitalált diaszpóra-kötvények sikerét több tényező is indokolhatja. Egyrészt a kötvény jegyzőit a profit mellett bizonyos altruizmus, a patrióta érzület is vezeti; kisebb nyereséggel is beérik, mint egyéb befektetéseik során, sőt válságos helyzetekben is nagyobb biztonsággal tartanak ki. Ugyanakkor mégis jobban járnak, mintha ingyenesen nyújtott adománnyal vagy ajándékkal támogatnák az anyaország gazdaságát. A mérsékeltebb profitért az is kárpótolja a befektetőket, hogy a sajátos kötvényfajtát gyakran csak a diaszpóra tagjai jegyezhetik, így az a kiválasztottság érzését is kelti. Az indiai kötvényeket például csak nem Indiában élő, de „indiai” személyek vásárolhatják meg, úgy, hogy a pakisztániak, a bangladesiek és az indo-karibiak ki vannak zárva e lehetőségből.
A magyar kisebbségi és diaszpórajog orientációvesztése
Magyarországon 2004-ben a diaszpórajog az európai uniós szabályok, a státustörvény és az alapszerződések látszólag kielégítő szabályozása ellenére is fontos kérdés.
Az uniós csatlakozással és a kisebbségi törvény módosításának folyó parlamenti vitájában alapvető kérdések megválaszolása előtt áll ugyanis a jogalkotó. A kisebbségi jogok és a diaszpórajog egyazon érem különböző oldalai, hiszen a többes kötődés az anyaországban és a befogadó országban történő elismerésének egymástól nehezen függetleníthető formáit jelentik. Az az identitás, amely az egyik oldalon kisebbségi jogként jelentkezik, a másik oldalon diaszpórajogosultság formáját (is) ölt(het)i. Mindkét jogviszony alapja ugyanaz: az identitásalapú többes kötődés.48
Az alábbiakban a magyar jogalkotó előtt álló kihívások bemutatásával kísérletet teszek a diaszpórajog és a kisebbségi jogok összefüggéseinek feltárására.
Kiindulásképpen megállapíthatjuk, hogy a diaszpóra- és a kisebbségpolitika fókusza, továbbá a domináns jogintézmények morfológiája mindig az adott ország történelmi sajátosságai, a társadalmi specifikumok függvényében alakul. A kisebbségi jog ennek megfelelően jelentheti elsősorban a gazdasági-társadalmi esélyegyenlőség célul tűzését; a vallásszabadság biztosítását; véres etnikai konfliktusok, pogromok potenciális áldozatainak védelmét; a bevándorlók és leszármazottaik kulturális különbözőségéből fakadó feszültségek csökkentését; a faji alapú szegregáció vagy az apartheid elleni harcot; de rasszalapon tetten érhető társadalmi-gazdasági különbségek reparatív vagy egyfajta tranzitív igazságosság nevében tett kiegyenlítő intézkedéseit.
Hagyományosan a rendszerváltás utáni Magyarországon a kisebbségi jogvédelem nem volt függetleníthető a magyar diaszpórától, a határon túli magyarság érdekvédelmétől. Felvethető azonban, hogy európai uniós tagként a helyzet alapvetően megváltozik, és a kisebbségi, valamint a diaszpórajog fókuszpontjának adaptálódni kell az új helyzethez, ahol a határon túli magyar etnikum egy része eleve az uniós közjogi és államjogi struktúrán belülre kerül, másik része viszont egy már nemcsak a magyar nemzetpolitika tetszése szerint működtethető gazdasági és politikai relációrendszer tagjává válik. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy az uniós személyek szabad mozgásával (és, mondjuk, vendégmunkások és bevándorlók megjelenésével) a kisebb tradicionális magyar nemzeti kisebbségeket (pl. örmény, rutén vagy ruszin) meghaladó számú és akár tartósan meg is települő angol, német, francia vagy lengyel anyanyelvű (a hatályos jogi paradigmában kisebbségként el sem ismerhető) csoportok jelenlétével kell számolni.49
Meglehetősen problematikus hatása lehet például annak a kisebbségi törvény módosítására benyújtott törvényjavaslatban testet öltő kormányzati elképzelésnek, amely a 2002-es uniós alkotmánymódosítást olyan irányban kívánja a kisebbségi választójog dimenziójában értékelni, hogy (amennyiben „kisebbségi”) a kisebbségi önkormányzati választásokon valamennyi nem állampolgár helyi választópolgár (tehát a lakóhellyel rendelkező letelepedett, bevándorolt, menekült stb.) jogosult legyen szavazni. Ami a szabályozást problematikussá teszi, az az, hogy ezáltal bizonytalanná válik a kisebbségi státus tartalmi alapja.
Meggyőződésem ugyanis, hogy a hagyományos magyar kisebbségi jogfelfogás nem függetleníthető a magyar diaszpóra sorsa iránt érzett felelősségtől; a politikai közvélemény jelentős része a magyarországi kisebbségek jogait ha nem is a magyar diaszpóra kisebbségi jogainak áraként, de legalábbis annak tükörképeként értelmezte. Ezzel magyarázható az, hogy a magyarországi kisebbségi jogvédelem az egy (roma) etnikai kisebbség alapvetően esélyegyenlőség-irányultságú céljait zavaros módon egybemossa a rendszerváltás jogvédő lendületében, de részben a határon túli magyarság érdekvédelmére is kikacsintva megalkotott, a mind létszámukat, mind igényeiket és aspirációikat tekintve is diffúz és heterogén nemzeti kisebbségek alapvetően kulturális támogatások és többletjogok keretrendszerét meghatározó szabályaival. A hazai kisebbségi jogban Janus-arcúan elegyedik tehát a valós és legitim belső jogi csoportvédelem a trianoni trauma jogpolitikai ellensúlyozásával.50
Az uniós csatlakozással azonban megítélésem szerint felborul a kisebbségpolitika és a diaszpórapolitika egyensúlya, ami elsősorban a hagyományos kisebbségi jogfelfogás tarthatatlanná válását eredményezi. A magyar diaszpórapolitika lehetőségeinek és kihívásainak, az uniós kötelezettségek és korlátok közötti mozgásterének elemzésétől ehelyütt eltekintek, és a hátralevő néhány oldalon mindössze a diaszpóramagyarság mint fix referenciapont elvesztéséből adódó kisebbségi jogi orientációvesztésről fogok szólni.
A domináns közgondolkodás értelmében a kisebbségek a magyar nemzet részeként léteznek (az alkotmány megfogalmazásában: államalkotó tényezőként). Így egyszerűsíthetjük le a hagyományos szemléletet: a határon túli magyarság példájából kiindulva, a közjogilag preferenciális elbánásban részesített magyarországi kisebbségi származás/identitás alapja elsősorban a történelmi múlt miatt érzett rossz jogalkotói lelkiismeret, tehát a történelem viharai által megkínzott genuin (őshonos) kisebbséggel szemben érzett kompenzatív elhivatottság.
A többség számára tehát (bár jogilag nem megragadható) nem feltétlenül ugyanaz a frissen érkezett nemzetiségek alkotmányos többletjogainak alapja, mint az „őskisebbségeké”. Ezért figyelik rosszallással sokan (köztük az érintett kisebbségek reprezentánsai51) azt a jelenséget, amikor a rendszerváltás óta érkezett (például erdélyi) örmények, románok megjelenése az „ősörmények”, „ősrománok” ellehetetlenüléséhez vezetett, és a kisebbségi önkormányzatokban, a kulturális programokban már nem az ő („őshonos”) identitásuk52 jeleníttetik meg.
Márpedig az új korszak kisebbségi joga nemigen tarthatja fent a kisebbségi jogok elismerésének hatályos, sajátosan szelektív rendszerét. Nemcsak azért nem, mert diszkriminatív, hanem mert történetileg meghaladott (lásd az őshonos kisebbségek „felhígulását”) és igencsak ellentmondásos is. Például a kisebbségi csoport elismeréséhez megkívánt százéves honosság már önmagában méltánytalan, sőt egyenlőtlen és abszurd helyzetet eredményez. Abszurd azért, mert megfelelő eljárási és minősítési szabályok hiányában kétes eredetű (adott esetben megrendelésre készített) történelmi bizonyítékokkal szinte mindent be lehet bizonyítani. Az újonnan érkezett bevándorolt csoportok (kínai, muszlim, arab, de akár amerikai vagy holland) kisebbségkénti elismertetése ellehetetlenítésének ellentmondásosságára pedig vegyük az alábbi példát: A hatályos szabályok szerint egy 2004-ben érkezett német identitású belga „vendégmunkás” migráns (szélsőséges és demagóg példát hozva, mondjuk, egy multicég felsővezetője) választhat és választható a magyar nemzeti és etnikai kisebbségek számára fenntartott német kisebbségi önkormányzati választáson. Ugyanakkor szintén belga illetőségű, ám nem német identitású honfitársa nem; sőt, flamand kisebbségi önkormányzatot sem hozhat létre!53
Ezt az anomáliát pedig éppen a kisebbségi törvényt az uniós jogharmonizáció által megkívánt alkotmánymódosításnak megfeleltetni hivatott módosítás tenné lehetővé. A kormányzati elképzelés mögött pedig egy olyan érv szól, amely szerint az alkotmány a kisebbségek államalkotó tényezőségének egy olyan értelmezését adja, hogy az a Magyar Köztársaság területén tartózkodó valamennyi nem magyar nemzetiségű (és/vagy etnikumú) személyt magába foglal.54 Hiszen a nemzeti elbánás uniós alapelve megkívánja, hogy kisebbség alatt értsük valamennyi, a Magyar Köztársaság területi szuverenitása alá tartozó (Magyarország területén lakó) nemzetiséget (és etnikumot). Így, ahogy a múzeumi belépésnél, a közlekedési kedvezmények igénybevételénél vagy a tandíjfizetésnél sem lehet különbséget tenni állampolgársági alapon vagy a nyugdíjas bérlet mögött eltöltött munkavégzés helye alapján, úgy a kisebbségi jogosultság esetén sem valósulhat meg diszkrimináció.55
Egy ilyen érvelés kétségtelenül plauzibilis lehet, viszont nem jelent mást, mint hogy bizony egy német (szlovák, belga) állampolgár államalkotó tényező Magyarországon. Ami bár tetszetős, de nehezen értelmezhető gondolat, hiszen a számszerű kisebbségi lét mellett (megkülönböztetve a nemzetiségeket a társadalomban számszerű kisebbségben lévő egyéb, pl. szakmai, alapon szerveződő csoportoktól) a jogalkotónak a kiemelt közjogi elbánás okáról és legitimációjáról (az asszimiláció és a disszimiláció jogának méltányolhatóságáról) is számot kell adnia…
A diaszpórajogok reciprocitásának kimondatlan szabálya eddig megfelelő zsinórmértékül szolgálhatott a jelentősebb (tartós) migrációval nem szembesülő Magyarországon. Eddig könnyen érezhette úgy a jogalkotó, hogy a kis létszámú, történelmi nemzeti kisebbségeknek nyugodtan biztosíthat széles (különösen nagy megterhelést nem jelentő) jogokat, mert ez a magyar diaszpóra jogainak záloga – és mint ilyen (az alkotmány felelősségi klauzulájában is kimondott) kellő és meg nem kérdőjelezett konszenzuson alapul. Meggyőződésem, hogy a helyzet megváltozott.
A jogalkotó most is elkötelezheti magát például az élő klasszikus, Will Kymlicka56 azon modellje mellett, amely különbséget tesz a történelem viharai által önhibájukon kívül megkínzott és a többség beolvasztó politikája által történelmileg meggyötört nemzeti kisebbségek identitásából fakadó igényjogosultságok, és a kisebbségi létet önkéntesen vállaló migránsok identitásának alkotmányos értékelhetősége között. Válaszolnia kell ugyanakkor azokra a felvetésekre, hogy a bevándorlók (vagy a menekültek) sem feltétlenül önszántukból érkeztek, hanem gazdasági, politikai stb. nyomás hatására, és leszármazottaik nemzeti-etnikai (vallási, faji stb.) identitása, sőt, strukturálisan hátrányos helyzete nem kevésbé méltánylandó alkotmányos vagy jogpolitikai érdek.57
A jogalkotónak tehát nyilatkoznia kell, hogy mit tekint a preferenciális elbánás (alkotmányosan megtámogatott) alapjának: továbbra is a magyar kisebbség diaszpórajogait; a történelmi okokra visszavezethető, bizonyos (nép)csoportokkal szemben érzett (a diaszpórajogtól függetlenített) bűntudatot; az emberi méltóság eminens részének tekintett (nemzeti-etnikai kulturális) identitást; vagy a (nemzeti-etnikai attribútumokkal párosított, azok által megragadott) strukturálisan hátrányos helyzetet. Akárhogy is döntsön azonban, választását indokolnia kell; magyarázatot kell adnia arra, hogy az általánosan biztosított jogegyenlőségi (és esélyegyenlőségi) kritériumok biztosítása mellett mi a kisebbségek a többi civilszervezettől eltérő, kiemelt, preferenciális elbánásának oka (és mértéke); a nemzeti-etnikai identitást miért illetik meg a jogalkotásban, a közigazgatásban vagy a kulturális élet finanszírozásában más kulturális (vagy egyéb: pl. nemi, vallási, szexuális irányultságú) identitástól vagy éppen a természetvédő, karitatív vagy tudományos és civil szervezeteknél kedvezőbb elbánás.
A jogalkotónak egyetlen dolgot nem célszerű tennie: fenntartani a bizonytalanságot a kisebbségi és diaszpórapolitika elvi alapjait illetően.
Jegyzetek
1 Két, a jelen tanulmány alapjául szolgáló írás, „Kötődéstől a kötvényekig – nemzetállam és diaszpórajog”, illetve „Kisebbségek, diaszpóra, Európai Unió – Magyarország lépéskényszerben” címmel megjelent a Halász Iván, Majtényi Balázs és Szarka László által szerkesztett, Ami összeköt? Státustörvények közel s távol (Gondolat, 2004.) c. kötetben.
2 L. pl. Linda Bosniak: Citizenship Denationalized, Symposium: The State of Citizenship. Indiana Journal of Global Legal Studies, Spring, 2000; Kim Rubenstein – Daniel Adler: International Citizenship: The Future of Nationality in a Globalized World. Journal of Global Legal Studies, Spring 2000; The Limits of Globalization and the Future of Administrative Law: From Government to Governance. Journal of Global Legal Studies, Spring 2001; Michael Smith: The Social Construction of Transnational Citizenship, U.C. Davis Journal of International Law and Policy, Spring 2003.
3 L. még pl. Lester Edwin J. Ruiz: In Pursuit of the „Body Politic”: Ethics, Spirituality, and Diaspora, Symposium: Re-framing International Law for the 21st Century. Transnational Law and Contemporary Problems, Fall 1999; Kunal M. Parker: Official Imaginations: Globalization, Difference, and State-Sponsored Immigration Discourses, Symposium: Citizenship and its Discontents: Centering the Immigrant in the International Imagination (Part II) Section Three: Rethinking Agency: Global Economic Restructuring and the Immigrant. Oregon Law Review, Fall 1997; Leti Volpp: Migrating Identities: On Labor, Culture, and Law. North Carolina Journal of International Law and Commercial, Spring 2002; Heinz Klug: Contextual Citizenship. Indiana Journal of Global Legal Studies, Spring 2000; Martha Minow: The Constitution and the Subgroup Question. Indiana Law Journal, Winter 1995; Ediberto Román: Latcrit VI. Outsider Jurisprudence and Looking Beyond Imagined Borders. Florida Law Review, January 2003.
4 L. pl. Louis Henkin: The Mythology of Sovereignty. http://www.asil.org/pres.htm#henkin [2]; Thomas W. Pogge: Cosmopolitanism and Sovereignty. Ethics 103 (1992).
5 L. még pl. Tayyab Mahmud: Migration, Identity, & The Colonial Encounter, Symposium: Citizenship and its Discontents: Centering the Immigrant in the International Imagination (Part II) Section Three: Rethinking Agency: Global Economic Restructuring and the Immigrant. Oregon Law Review, Fall 1997.
6 L. pl. Thomas M. Franck: Clan and Superclan: Loyalty, Identity and Community in Law and Practice. Am. J. Int’l L. 90 (1996). 378.
7 L. pl. Jeremy Waldron: Minority Cultures and the Cosmopolitan Alternative, U. Mich. J. L. Reform 25 (1992); Martha Nussbaum: Patriotism and Cosmopolitanism. Boston Rev., Oct./ Nov. 1994.
8 L. pl. Charles Taylor: The Politics of Recognition. Princeton University Press, 1992.
9 L. Stephen G. Wood – Brett G. Scharffs: Applicability of Human Rights Standards to Private Corporations: An American Perspective. American Journal of Comparative Law, Fall 2002. 539.
10 A szerzőpáros (Woods–Scharffs) az USA gazdaságának negyedét is multicégek tulajdonában lévőnek becsli. Uo.
11 A nemzetállam a globális és regionális piacra kiterjedő szuverenitásának fokozatos leépülése fontos következményekkel jár; a kereskedelem már nem országok vagy akár multicégek és (nemzet)államok, hanem maguk a cégek között folyik, és ez nemcsak a gazdaság globalizációját jelenti, hanem a piac és az állami autoritás viszonyának gyökeres (az állami reguláció lehetőségeinek gyengülését jelentő) átalakulását hozta. A transznacionális vállalatok növekvő, akár az államhoz hasonlóvá növő szerepét számos egyéb tényező bizonyítja. Identitásszociológiai vizsgálatok például rámutatnak, hogy egy multicég dolgozójának lenni lehet ugyanolyan erős önmeghatározási faktor, mint a nemzeti hovatartozás; tranzitológiai kutatások pedig (éppen a kelet-európai régió kapcsán) hangsúlyozták a nemzetileg el nem kötelezett (tehát nem nemzetgazdasági koncepcióban működő) külföldi beruházásokon alapuló kapitalizmus politikai leképződésének sajátosságait. (L. pl. Stephen Holmes – Cass R Sunstein: The Cost of Rights. New York, W.W. Norton, 1999.) Az emberi jogok védelmének új fejezetét jelenti emellett a nemzetközi jog azon iránya is, amely az államokon túlmenően bizonyos esetekben multicégeket, gazdasági társaságokat is elismer a jogsértés elkövetőjeként. (L. pl. Steven M. Ratner: Corporations and Human Rights. A Theory of Legal Responsibility. Yale Law Journal, December 2001.) A joggyakorlat ugyanakkor még bizonytalan a tekintetben, hogy milyen mélységig felel(jen) egy privát cég az emberi jogsértést megvalósító kormányzatokkal való együttműködés kapcsán. (L. a holokauszt áldozatainak bankok, biztosítótársaságok és ipari óriások ellen folyamatban lévő pereit.) Mi több, emberi és szabadságjogokról szólván, tekintettel a gazdasági társaságokhoz kötődő életviszonyok sokrétűségére, régóta ismert alkotmányjogi tézis, hogy a szabadságjogok védelme korántsem csak az állam és a közszféra viszonylatában merül fel. Így a munkahelyi diszkrimináció, a szexuális zaklatás vagy az adatvédelem kapcsán nem megkerülhető a munkáltatói jogosultságok köre. Adatvédelmi kontextusban például kurrens kérdés a munkavállalói elektronikus levelezését ellenőrző vagy az azonosításra retina- vagy egyéb biometrikus vizsgálatot alkalmazó munkáltató esete, de akár a gyanús országból érkező hallgatóit átvilágító oktatási intézmény – különösen, ha az imígyen megszerzett adatok a bűnüldöző szervek számára közvetlenül is felhasználhatóvá válnak. L. pl. Pap András László: Tőzsde- és büntetőpolitika. Amerika az Enronkorban. Belügyi Szemle 2002/9.
12 L. http://www.cis.org/topics/illegalimmigration.html [3]
13 Az INS a kilencvenes években egyébként másfél millió zöldkártyát juttatott illegális bevándorlóknak. Uo.
14 Alexander Aleinikoff – Rubén G. Rumbaut: Terms of Belonging: Are Models of Membership Self-Fulfilling Prophecies? Georgetown Immigration Law Journal, Fall 1998. 3–5.
15 David Jacobson: Reconsidering Immigration in an Integrating World. UCLA Journal of International Law and Foreign Affairs, Fall/Winter 1998–1999.
16 L. pl. Aristide R. Zolberg: The Dawn of Cosmopolitan Denizenship. Indiana Journal of Global Legal Studies, Spring 2000.
17 L. pl. Bruce Ackerman: Rooted Cosmopolitanism. Ethics 104 (1994). 516., 534.; Brian Barry: Statism and Nationalism: A Cosmopolitan Critique. Nomos 41 (1999). 36.
18 L. Anupam Chander: Diaspora Bonds. New York University Law Review, Vol 76, No. 4, October 2001. 1049.
19 Arjun Appadurai: Modernity at Large. Cultural Dimensions of Globalization. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996; illetve Chander (2001) 1049.
20 L. pl. Lan Cao: The Diaspora of Ethnic Economies: Beyond the Pale? William and Mary Law Review, March 2003.
21 Az etnikai/nemzeti identitás bel- és nemzetközi politikai fontosságára l. pl. Samuel P. Huntington: The Clash of Civilizations and the Remaking of World Order. Foreign Affairs, Summer 1993, Vol. 72, No. 3. Ahogy Diana Eck megfogalmazta Amerika számára: Mára az iszlám világ nem a világ másik végén van, hanem itt, Chicagóban, ahol ötven mecset és félmillió mozlim él... Neighboring Faiths: How Will Americans Cope with Increasing Religious Diversity. Harv. Mag., Sept.-Oct. 1996, 38., 44.
22 http://www.rense.com/general40/arnas.htm [4]
23 http://www.cnn.com/2000/US/02/28/albright.01/ [5]
24 L. Népszabadság, 2004. április 29.
25 L. Anupam Chander: Whose Republic? University of Chicago Law Review, Summer 2002. 1493.
26 L. még a témában, John Hume: Ireland – The Healing Process. Fordham Int’l L. J. 22 (1999). 1171.
27 L. pl. Linda Bosniak: Citizenship Denationalized. Ind. J. Global Legal Stud. 7 (2000). 447., 452.; Madhavi Sunder: Intellectual Property and Identity Politics: Playing With Fire. J. Gender Race & Just. 4 (2000). 69., 90–8.; Peter J. Spiro: The Citizenship Dilemma. Stan. L. Rev. 51 (1999). 597., 621–5.; Jonathan Boyarin: Note, Circumscribing Constitutional Identities in Kiryas Joel. Yale L. J. 106 (1997).
28 Lisa Bernstein például rámutat a gyémántkereskedelmet évszázadokon keresztül bonyolító kereskedők etnikai homogenitásának a kereskedelmi jog egységesülésére kifejtett hatására. In Opting Out of the Legal System: Extralegal Contractual Relations in the Diamond Industry. J. Legal Stud. 21 (1992). 115., 138. Lan Cao pedig a bevándorló közösség sajátos megtakarítási (így gazdaságfejlesztési) modelljeit vizsgálta: Looking at Communities and Markets. Notre Dame L. Rev. 74 (1999). Armstrong elemzése szerint a diaszpórák mindig is meghatározó szerepet játszottak a nemzetközi kereskedelemben. Vegyük csak például a középkori zsidó vagy örmény utazó kereskedők példáját, vagy a betelepülőknek, pl. hospeseknek a technikai fejlődés globalizálódását eredményező hatását a kelet-európai szászoktól a borneói vagy maláj bányászokig. L. John A. Armstrong: Mobilized and Proletarian Diasporas. Am. Pol. Sci. Rev. 70 (1976). 393., 396. L. még Posner norma-elméletét, pl. Eric A. Posner: Law and Social Norms (2000), továbbá Robert C. Ellickson: Order Without Law (1991); Amy L. Chua: Markets, Democracy, and Ethnicity: Toward a New Paradigm for Law and Development. Yale L. J. 108 (1998); továbbá A. Hayek: Law, Legislation and Liberty (1976); Tayyab Mahmud: Migration, Identity, and the Colonial Encounter. Or. L. Rev. 76 (1997).
29 Az Economist (July 18, 1992) elemzése szerint például a „határon túli” kínai népcsoport a legnagyobb külföldi befektetőcsoport Kínában.
30 L. pl. Alexander Aleinikoff: Between National and Post-national: Membership in the United States. Michigan Journal of Race and Law, Spring 1999. 243.
31 L. pl. Alexander Aleinikoff – Rubén G. Rumbaut, 444–5.
32 L. pl. Linda Bosniak: Multiple Nationality and the Postnational Transformation of Citizenship. Virginia Journal of International Law, Summer 2002.
33 A kérdésről l. pl. David Cantrell: So You Wanna Be Irish? Eugene F. Collins Dispatch 5 (Apr. 1999) http://www.efc.ie/dispatch/issue5/three.html [6]; vagy Ayelet Shachar: Whose Republic? Citizenship and Membership in the Israeli Polity. Geo. Immigr. L. J. 13 (1999); továbbá Alan Arian: The Second Republic: Politics in Israel. 1998.
34 L. még E. J. Hobsbawm: Nations and Nationalism Since 1780. Cambridge University Press, 1990; vagy Orlando Patterson: Context and Choice in Ethnic Allegiance: A Theoretical Framework and Caribbean Case Study. In Ethnicity: Theory and Experience 305. 307–8. (Nathan Glazer & Daniel P. Moynihan eds., 1975.)
35 L. pl. Walker Connor: The Impact of Homelands Upon Diasporas. In Modern Diasporas in International Politics 16 (Gabriel Sheffer ed., 1986); Gabriel Sheffer: Ethnic Diasporas: A Threat to Their Hosts? In International Migration and Security (Myron Weiner ed., 1993); vagy Michael Walzer: On Involuntary Association. In Freedom of Association (Amy Gutmann ed., 1998).
36 L. pl. Benedict Anderson: Imagined Communities: Reflections on the Origin and Spread of Nationalism. London, 1991.
37 L. pl. Thomas Hobbes: Leviathan (Oxford Press, 1909) (1651); John Locke: Treatise of Civil Government and A Letter Concerning Toleration (Charles L. Sherman szerk., 1979) (1690); John Rawls: A Theory of Justice (1971).
38 Chander (2001), 1017.
39 Általános irodalomra l. pl. Melissa Williams: Voice Trust and Memory: Marginalized Groups and the Failings of Liberal Representation. Princeton, 1998; Lani Guinier: The Tyranny of the Majority: Fundamental Fairness in Representative Democracy. New York, 1994; Marion Young: Justice and the Politics of Difference. Princeton, 1990; Anne Phillips: The Politics of Presence. Oxford, 1995.
40 Khachig Tölölyan: Rethinking Diaspora(s): Stateless Power in the Transnational Moment. Diaspora 5/1996. 3.
41 Chander (2001), 1020.
42 L. pl. Chander (2001), 1040–53.
43 L. pl. Khachig Tölölyan: The Nation-State and Its Others: In Lieu of a Preface, 1. Diaspora 3, (1991); Khachig Tölölyan: Rethinking Diaspora(s): Stateless Power in the Transnational Moment, 5. Diaspora 3, (1996).
44 Számos elemzés középpontjában áll az internet. Perritté szerint a technika mindig is összefüggött a politikával: a távirat örökre megváltoztatta a háború és diplomácia rendszerét; a rádió és a tömegkommunikáció nélkül nem jöhettek volna létre Hitler vagy Mussolini totalitárius diktatúrái; a televízió alapvetően befolyásolta az amerikai vietnami, koszovói, boszniai vagy akár az iraki háborút, stb. L. H. Perritt: The Internet is Changing the Public International Legal System. Kentucky Law Journal, 1999–2000. Anupam Chander szerint ahogy a könyvnyomtatás segítette a nemzeti gondolat elterjedését, a nacionalizmus kibontakozását, úgy szolgálja az internet a „posztnacionalista” diaszpóraközösségek létrejöttét – mindkét médium olyan emberek között hozott létre erős közösségeket, akik a való életben soha nem találkoztak. L. Anupam Chander: Whose Republic? University of Chicago Law Review, Summer 2002. A kérdésről l. még Cass Sunstein: Republic.com. Princeton, 2001.
45 Chander (2001), 1012.
46 L. pl. Benedict Kingsbury: Claims by Non-State Groups. Cornell Int’l L. J. 25 (1992). 481., 508.
47 Chander (2001), 1013.,1061. (Már az 1992–93-as hasonló kísérlet során is 2 milliárd dollár gyűlt össze.)
48 A két jogviszony dinamikája pedig alapvető meggondolást igényel. Meggyőződésem, hogy ha nem is tekintjük zéróösszegű játéknak, fontos összhangba hozni a kettőt. Kellemetlen ellentmondásokat szülhet például az, ha a kisebbségi és a diaszpórajog a csoport-hovatartozás eltérő feltételeit állapítja meg. (L. pl. a magyar státustörvény anomáliáit...)
49 Erre vonatkozóan l. Hegyi Gyula: Kisebbségek és az EU c. írását, Népszabadság, 2002. november 4.
50 Majtényi Balázs például így ír erről: „Sokan vádolják azzal a magyar kisebbségi jogi szabályozást és politikát, hogy az mindig a határon túli magyarokkal foglalkozó politika foglya/szolgálóleánya volt – ezt az állítást a jogalkotónak mindeddig nem sikerült megnyugtató módon cáfolnia. A 90-es évektől kezdődően elfogadott jogszabályokban olyan utalásokra is rálelhetünk, amelyek legalábbis nem alkalmasak a kételyek eloszlatására. Ma már csak jogtörténeti kuriózum az annak idején a Cigányügyi Koordinációs Tanács létrehozásáról rendelkező, 1120/1995 (XII. 7.) Korm. határozat, mely még e tanács eseti tagjai között említette a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnökét mint a tárgy szerint illetékes országos hatáskörű szerv vezetőjét.” Kézirat, megjelenés alatt.
51 L. pl. Kreszta Traján felszólalását a kisebbségi önkormányzati képviselők választásáról, valamint a nemzeti és etnikai kisebbségekre vonatkozó egyes törvények módosításáról szóló T/9126. számú törvényjavaslat általános vitájában az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottságának 2004. március 23-án tartott ülésén.
52 L. például az égei macedónok külön kisebbségi státus elismerésére benyújtott kezdeményezését.
53 Erre vonatkozóan bővebben l. pl. Pap András László: Csak az legyen ornitológus, aki madár? Adalékok az etnikai hovatartozás és a kisebbségi regiszter alkotmányos kérdéseihez. Beszélő, 2004. január. [7]
54 Kétségtelenül furcsa helyzetet eredményez az, ha a helyi lakos uniós állampolgár a kisebbségi jelöltként induló helyi önkormányzati képviselőre szavazhat ugyan, kisebbségiként viszont már nem. Még abban az esetben sem, ha mindketten szlovákok vagy németek. Hasonlóképpen, például hiába német (identitású és állampolgárságú) valaki, gyermekét a magyar jog szerint a Ladó-féle könyvben nem szereplő német néven csak akkor anyakönyveztetheti, ha a magyar közjog elismeri német kisebbségi státusát.
55 A kisebbségi törvényt módosító javaslat szerint a személyi hatály bővítése mellett szóló érv lehet az is, hogy minekutána 2004. május 1-je után az uniós állampolgárok jogosultak lesznek a helyi önkormányzati választásokon való aktív és passzív részvételre, az is előfordulhat, hogy a település lakossága az uniós állampolgárságú jelöltek többségét választja meg képviselővé, így ők (ha, de csak ha a Nektv. hatálya alá tartoznak) átalakulhatnak kisebbségi települési önkormányzattá.
56 Will Kymlicka: Multicultural Citizenship: A Liberal Theory of Minorty Rights. Oxford, 1995.
57 Ugyanígy sokan érvelhetnek a számszerű kisebbségi lét mint a preferenciális elbánás alapjául szolgáló attribútum elégtelensége mellett, hiszen a privilegizált és domináns helyzetben lévő (pl. befektető vagy elit gazdasági migráns) csoportok – és leszármazottaik – helyzete értelemszerűen különbözik a hátrányos helyzetű kisebbségekéitől. Igaz, hasonlóképp, sokan szólhatnak a százéves honosság indokolhatatlan önkényessége avagy az állampolgársági kritériumok kétséges fenntarthatósága mellett. Hiszen, érvelhetnek, a modern kor funkcionális értelemben a klasszikus állampolgársági jog diverzifikálódását hozza például a (helyi) szavazati jogosultság vagy az állami gondoskodás, mondjuk, a letelepedettekre is vonatkozó kiterjesztésével.
- Játéktér [12]