Nyerő ígéretek
„A kampány felforrósodott” – írta a választás előtti hét küszöbén az International Herald Tribune. Kohl és más bonni vezetők helikopteren száguldják be az országot, naponta négy-öt beszédet is tartanak. És egyre ugyanazt mondják: „Csak a nyugatnémet kormányhoz kötődő pártokra adott szavazat adja meg a választóknak azt a két dolgot, amire a legjobban áhítoznak: a közeli egyesülést és a jó nyugati termékekben való dúskálást.” És nem kell félni, az áttérést a piacgazdaságra „szociális közösség” fogja kiegészíteni. De a fő ígéret az volt, hogy nem olvad el, sőt valójában gyarapszik a takarékos polgárok pénze; egy az egyhez alapon fogják átváltani a gyönge, alacsony vásárlóértékű keleti márkát a feketepiacon négyszer, ötször, hatszor annyit érő, erős nyugati márkára.
A végjátékban – ezt ugyancsak az IHT vette észre – megerősödött a teljesen diszkreditáltnak hitt PDS, az állampárt utóda is. Köré gyülekeztek azok a kisemberek, akik a kancellár szavai ellenére félnek a kapitalizmus árnyoldalától: a lakbérek és az élelmiszerek árának fölemelésétől, a keletnémet vállalatok sokaságát tönkretevő nyugatnémet konkurenciától és mindannak elvesztésétől, ami a munkához való jog fogalmához tartozik.
A történetet rövidre fogjuk, úgyis ismerik. Az Allianz: a keletnémet CDU, a DA, azaz a Demokratikus Ébredés, a DSU, vagyis a bajor CSU filiáléja – három egymást kevéssé becsülő párt Kohl összekovácsolta szövetsége – nagy többséget szerzett, jóllehet Schnur, a kancellár első számú miniszterelnök-jelöltje Stasi-ügynökként lepleződött le, és pártját is magával rántotta a mélybe. A CDU azonban egymaga több mint 40 százalékot kapott. Ezt az eredményt az SPD-nek ígérték a prognózisok, de nekik ennek alig valamivel több, mint a fele jutott. Megjegyzendő: a szociáldemokraták főleg vidéken véreztek el, a városokban jobban végeztek, Berlinben, a leendő fővárosban nemcsak az SPD, Modrow és Gysi pártja is megelőzte a CDU-t.
Az Allianz nagy többséget szerzett, de nem szerzett abszolút többséget. Ez nem volna probléma, bonni mintára bevonhatnák a koalícióba a liberálisokat. De mégis van probléma: az egyesüléshez, sőt már a valutaunióhoz is, módosítani kell az alkotmányt, azaz kétharmados többséget kell produkálni. Vagyis: meg kellene nyerni a szociáldemokratákat is. Egyelőre nem állnak kötélnek, de ez talán nem az utolsó szavuk. A szociáldemokraták dilemmája, hogy egyrészt nem kívánnak részt venni a konzervatív kormányban, másrészt nem szívesen alkotnak együtt ellenzéket a PDS-szel.
Magabiztos nyertesek
Ami az egyesülés formáját illeti, úgy látszik, hogy az a 23-as paragrafus, azaz a tartományok csatlakozása alapján megy végbe. Közben igyekezni fognak elkerülni az Anschluss látszatát, a folyamatot kompromisszumra törő vagy a kompromisszum látszatát keltő tárgyalásokkal akarják bevezetni. De Maiziere, a CDU vezetője, a miniszterelnöki poszt várományosa, ugyancsak a gyors, de kompromisszumos megoldások híve. Ő különben sem teljesen ideális partner Bonn szempontjából Az evangélikus politikus, hugenották sarja, valójában művészlélek, pályáját zenészként kezdte. Bár a társutas CDU-hoz tartozik, régóta megbecsült tagja az evangélikus egyházat bázisul használó ellenzéki, alternatív-demokrata közösségnek.
Az új kormányról még nem lehet semmi biztosat tudni, de fölöttébb valószínű, hogy a pénzügyeket, a jelenlegi körülmények között a legfontosabb tárcát, nyugatnémet politikusra fogják bízni. Pierothra, az előző nyugat-berlini szenátus CDU-párti tagjára. Pieroth már be is jelentette – tovább erősítve az amúgy is erősödő DM-t, hogy legkésőbb június végéig létrejön a valutaunió.
A választások igazi győztese: Kohl. Sikerének kiindulópontja, hogy emlékezetes 10 pontjával világos perspektívát adott, alkalmasat arra, hogy az NDK-ban átvegyék és követeléssé, programmá alakítsák. Vetélytársainak nem volt ilyen világos és jól elképzelhető megvalósítást ígérő programja. A folytatás is bevált: a választási hadjáratot néhány egyszerű jelszóra korlátozta, és nem riadt vissza a merész ígéretektől. Miként a The Independent írja, nem lehet félreérteni, ha azt mondják: „Szabadságot hozok nektek, bőséget, egyesülést. Ezek közül a legfontosabb az egyesülés.” Első nyilatkozatában Kohl köszönetet mondott Bushnak és Gorbacsovnak, és kérte a múltba süllyedő NDK polgárait, most már legyenek türelmesek, ne akarjanak az NSZK-ba költözni. Épp csak ki nem mondta: várják ki azt a kis időt, amíg megkeresett pénzük vásárlóértéke azonos lesz a nyugatnémetek pénzének vásárlóerejével. Felvázolta a menetrendet is: azt reméli, hogy a két német állam, majd a négyek tárgyalásai oly eredményesek lesznek, hogy a 35 ország novemberben megrendezendő Helsinki II. konferenciáján már érdemben lehet határozni a német egyesülésről.
A választások eredményét a leendő Németország NATO-tagsága szempontjából értékelte az amerikai külügyminiszter, s vele együtt több más nyugat-európai ország politikusa is, megállapítván, hogy a konzervatív győzelem e tekintetben kedvezőbb, mint a semlegességgel kacérkodó szociáldemokraták győzelme lett volna. A demokrata többségű kongresszusban – és még inkább a nagy amerikai lapokban – valamivel filozofikusabban szemlélik az eseményeket. A választás másnapja persze a jó teljesítménynek kijáró gratuláció, a meglepetésből való ocsúdás napja. De a nyilatkozatok optimista felszíne mögött láthatók a kérdőjelek, felsejlenek a német múlt és a ki tudja, merre kanyarodó jövő nyugtalanító képzetei is.
- Külföld [6]