1989. június 13-án, három nappal a Nagy Imre-temetés előtt az Országház Vadásztermében gyűltek össze a három tárgyalófél képviselői szándéknyilatkozatuk megtételére. Az eseményt a televízió egyenes adásban közvetítette.
Az MSZMP részéről Grósz Károly, az Ellenzéki Kerekasztal nevében Kónya Imre, a Harmadik Oldal képviseletében pedig Kukorelli István olvasta fel nyilatkozatát. Grósz a békés átmenet követelményére hivatkozott, és azt hangsúlyozta, hogy a fordulatot az állampárt indította el. Kónya azt emelte ki, hogy Magyarország az itt élő népé, és a tárgyalások feladata nem a hatalmon való osztozkodás, hanem a szabad választásokhoz vezető út megtalálása. Kukorelli szerint a Harmadik Oldal szervezetei elszakadtak az állampárttól, s bár „a jövőben sem lesznek pártközömbösek”, nem kívánnak egyetlen párt kizárólagos uralma alatt működni.
A felek a következő héten alakították ki a tárgyalások tematikáját és eljárási rendjét. Megegyeztek abban, hogy 6-6 szakértői szintű albizottság tárgyalja a politikai és gazdasági kérdéscsoportokat; megállapodásaikat és nézetkülönbségeiket a háromoldalú tárgyalások ún. középszintjére juttatják a pártpolitikusok elé, végül témazáró megállapodásokra a tárgyalások plenáris ülésein kerülhet sor.
A gazdasági blokk azonos súlyú szerepeltetése az MSZMP sikere volt, amely éles vitákat, átmeneti belső megosztottságot váltott ki az Ellenzéki Kerekasztalon belül. A gazdaság témakörében a következő kérdésekkel foglalkozó albizottságok láttak munkához:
1. gazdasági válságkezelés (infláció, adósság)
2. szociálpolitika
3. tulajdonreform
4. földkérdés, szövetkezetek
5. az államháztartás reformja
6. versenyszabályozás, monopolellenes szabályozás.
A gazdasági tárgyalássorozat azonban hamvába holt kísérletnek bizonyult. Lassan, komótosan ugyan egészen szeptember végéig folytak a tárgyalások, de érdemi eredményt – amint az várható volt – nem sikerült elérni. Csakhamar kiderült, hogy a gazdasági témákat napirendre javasoló MSZMP-nek sem áll érdekében a tárgyalások felgyorsítása. A még Grósz-vezetés alatt álló MSZMP eredetileg úgy gondolta, hogy a gazdasági tárgyalásokat szabhatja a politikai engedmények feltételéül. Június végén azonban már nem Grósz volt az MSZMP első embere: az egyszemélyi vezetést egy négytagú elnökség (Nyers, Grósz, Németh, Pozsgay) váltotta fel, amelyben a reformkommunista erők túlsúlyba kerültek. Július végére pedig – amikor az időközi választásokon az első ellenzéki jelölt bejutott a parlamentbe – már az is világossá vált, hogy az engedmények politikája, a demokrácia cseppenkénti adagolása csak lényegesen szűkebb mozgástérben folytatható.
A gazdasági tárgyalások érdekessége az volt, hogy a legtöbb kérdésben (válságkezelés, tulajdonreform, államháztartás, versenyszabályozás) az MSZMP és az EKA álláspontja közelebb állt egymáshoz, mint bármelyikük nézete a Harmadik Oldaléhoz. Ezekben a kérdésekben a Harmadik Oldal álláspontja többé-kevésbé a régi rendszer konzerválására irányult, amellyel már az MSZMP sem tudott azonosulni.
Sokkal izgalmasabbak voltak a politikai tárgyalások, amelyek az alábbi témakörökben folytak:
1. alkotmánymódosítás (köztársasági elnök, alkotmánybíróság)
2. párttörvény és pártfinanszírozás
3. választójog
4. a büntető jogszabályok módosításának elvei
5. nyilvánosság, tájékoztatáspolitika
6. az átmenet erőszakmentességének garanciái.
Az alkotmánymódosításról az Ellenzéki Kerekasztal kezdetben nem volt hajlandó tárgyalni, mert úgy ítélte meg, hogy ez az új Országgyűlés feladata. Az MSZMP azonban tartott a szabad választásoktól, és intézményi biztosítékokat keresett hatalma töredékeinek megőrzéséhez. Azért vitte keresztül a köztársasági elnöki intézmény megtárgyalását, mert bízott abban, hogy a lakosság körében akkor még népszerű Pozsgay Imrével szemben az ellenzék nem tud majd versenyképes ellenjelöltet állítani, így a köztársasági elnöki pozíció a reformkommunisták kezébe kerülhet. (A Magyar Közvéleménykutató Intézet egy júniusi felmérése szerint Pozsgay volt a kiemelkedően legnépszerűbb politikus, őt Németh, majd leszakadva Nyers és Király Zoltán követték.) Ugyancsak alkalmas testületnek tűnt a fölállítandó Alkotmánybíróság a párthű káderek túlélési törekvéseinek sikeréhez.
Az EKA azonban – ha már e téren tárgyalásra kényszerült – más taktikát követett: ha ugyanis alkotmánymódosítás szerepel a napirenden, akkor legyen az tényleg alkotmánymódosítás; pontról pontra, mondatról mondatra. Ez a taktika kétségkívül bosszantó volt az MSZMP számára, mert az EKA nem elégedett meg az általuk szorgalmazott két jogintézmény megvitatásával, hanem ki akarta gyomlálni az alkotmányból a diktatúrára utaló valamennyi elemet. Ez persze némiképp lelassította a tárgyalásokat, hiszen akadtak olyan kérdések, amelyekben a felek csak nagy nehezen tudtak konszenzusra jutni. Ilyen volt például az új köztársaság államformájának meghatározása körül kirobbant vita. Az MSZMP a „független, demokratikus és szocialista jogállam” definíciót szorgalmazta, míg az EKA megelégedett volna a „független, demokratikus jogállam” formulával. Hónapokig tartott a kötélhúzás, hogy szerepeljen-e a „szocializmus” szó az alkotmányban vagy sem. A szeptemberi megállapodás értelmében végül a „polgári demokrácia” és a „demokratikus szocializmus” kifejezés egyenlő súllyal került az alkotmány szövegébe.
Az Ellenzéki Kerekasztal kezdetben egységes volt abban, hogy a köztársasági elnököt csak a szabad választások után, az új parlamentnek kell megválasztania. Kompromisszumként azonban azt javasolta, hogy az Elnöki Tanácsot szüntessék meg, és az államfői feladatokat az 1946. évi I. törvényben megszabott jogkörrel ideiglenesen az Országgyűlés elnöke lássa el. Ez utóbbit az MSZMP elfogadta, s így lehetett Szűrös Mátyás, a késő-brezsnyevista idők moszkvai magyar nagykövete októbertói az új köztársaság ideiglenes elnöke. Az MSZMP azonban nemcsak ideiglenesen akarta megkaparintani az elnöki funkciót: létkérdéssé vált tehát számára a Kerekasztal egységének megtörése.
Ehhez Pozsgaynak megvoltak a megfelelő kapcsolati a népnemzeti jobbközép köreiben. Ők voltak azok, akik még 1987 szeptemberében inkább választották Pozsgayt szövetségesül, mint a radikális „urbánus” értelmiségi ellenzék képviselőit.
Csak a jövő történészei deríthetik ki, hogy történt-e kapcsolatfelvétel ez ügyben Pozsgay és némely mérsékelt ellenzéki párt között, s ha igen, milyen formában. Pozsgay mindenesetre augusztusban úgy nyilatkozott, hogy „a köztársasági elnöki intézmény számomra nem pártügy, hanem egyetemes nemzeti ügy” (Magyar Nemzet, 1989. augusztus 17.), s élére állt a Demokratikus Magyarországért Mozgalomnak (DMM), amelyben mérsékelt ellenzékiek is részt vettek. Tény, hogy júliusban előbb a Kereszténydemokrata Néppárt nevében Füzessy Tibor, majd a Magyar Néppárt képviseletében Varga Csaba tett új javaslatot az EKA-n belül arra vonatkozóan, hogy a köztársasági elnök választása mégis előzze meg a szabad választásokat. Füzessy érvelése szerint a szabad választások csak akkor biztosíthatók, ha az elnökválasztás és a parlamenti választás között jelentős idő telik el, ezért – az ország közjogi és politikai stabilitása érdekében – mielőbb túl kellene esni az elnökválasztáson. Varga Csaba a fenyegető külpolitikai helyzetre – a donyecki bányászok sztrájkjára – hivatkozott, amely felboríthatja a Szovjetunió stabilitását, s ezért úgy vélte, hogy a köztársasági elnök mielőbbi megválasztásával célszerű megnyugtatni az oroszokat.
A javaslatok az SZDSZ és a FIDESZ élénk ellenállásába ütköztek – a szocdemek akkor három hétig éppen nem voltak jelen, mert belső viszálykodásaik miatt az EKA időlegesen felfüggesztette részvételüket –, ezek a szervezetek voltak azok, amelyek veszélyeztetve látták a rendszerváltás sikerét egy idő előtt és egyenlőtlen feltételek között megválasztott reformkommunista elnök esetén. Ekkor folytak a legélesebb viták a „gyenge”, „erős”, „középerős” stb. köztársasági elnöki hatalomról. Csakhamar világossá vált, hogy e témában a konszenzus helyrehozhatatlanul felborult, s már csak az volt a kérdés: a Kerekasztalon belül merre billen a mérleg nyelve. Ez pedig nagyrészt a Magyar Demokrata Fórum magatartásán múlott, amely kezdeti ingadozása után csatlakozott az elnökpárti platformhoz (BZSBT, FKgP, KDNP, MNP). Ötükkel szemben kisebbségben maradtak a „négyek” (FIDESZ, Liga, MSZDP, SZDSZ), azaz szakadás keletkezett az ellenzék mérsékelt és radikális szárnya között.
Ezzel egy időben fokozódott a külső nyomás is. A parlamenti pletykák szerint az MSZMP hajlott volna egy olyan alkura, amelynek értelmében lemondott volna a Munkásőrségről a köztársasági elnöki posztért cserébe. Ugyanakkor augusztus közepén a Harmadik Oldal egyik tagja, a Demisz aláírásgyűjtést kezdeményezett a mielőbbi elnökválasztásért. Noha ettől Pozsgay elhatárolta magát, az EKA az akciót a megállapodás felrúgásának tekintette.
Döntés az EKA tagjainak különböző véleménye miatt tehát nem születhetett, így a Kerekasztal a háromoldalú tárgyalásokon mindig halogatta az állásfoglalást, hólabdaként görgetve tovább maga előtt a kérdést az újabb és újabb megbeszélésekre. Így ment ez egészen szeptember 18-ig, a „színvallás napjáig”.
(folyt. köv.)
Hivatkozott cikkek
- Belföld [9]