„Megéri-e a Szovjetunió 1984-et?” – kérdezi Andrej Amalrik, az 1980-ban emigrációban elhunyt szovjet történész nagy vihart kavaró tanulmányában, melyet most, húsz évvel az első, amszterdami megjelenés után tett közzé a Szovjetunióban is az Ogonyok című népszerű moszkvai közéleti hetilap.* A birodalom jövőjét elemző írás kommentátora a szerző próféciáinak beteljesülését látja abban, hogy „az 1984-es év valóban egy hajdani birodalom utolsó éve lett”, hiszen 1985-tel, a glásznoszty és a peresztrojka meghirdetésével, a Szovjetunióban „új időszámítás kezdődött”. A birodalom végére vonatkozó jóslat ilyen értelmezése azonban nemcsak Amalrik szavainak mond ellent, hanem a legutóbbi hetek, napok eseményei is másra engednek következtetni: ez az „új időszámítás” ugyanis még mindig nem hozta meg a beígért nagy áttörést, bizonyos kérdésekben, egyebek közt a Szovjetunió népeinek államjogi státuszát illetően, még mindig nem tapasztalható radikális változás. Vannak ugyan, akik úgy vélik: a szovjet vezetés föladta az egyoldalú birodalmi szemléletet – legutóbb egy magyar Kremlszakértő is így nyilatkozott a televízióban –, könnyen lehet azonban, hogy a régi beidegződéseket csupán egy immár sokoldalú, árnyalt, esetenként kifinomult, de továbbra is birodalmi szemléletre cserélték fel. A „birodalmi érdekközösség” jelölésére is új szó tűnt föl a szovjet sajtóban: a régi „szövetség” (azaz: „szojuz”) helyett egyre inkább az integráció és a föderáció fogalmát használják, amely egy új, alkotmányos keretek közt működő, föderatív államszervezetben nyújtana alapot a szuverén tagköztársaságok együttéléséhez. Mint ismeretes, Gorbacsov is az erről szóló törvény ígéretével érkezett 1990 januárjában Litvániába, ám ezzel az egyre gyorsuló eseményeket akkor éppúgy nem sikerült megfékeznie, mint ahogyan az 1990. február 27-én tartott nem hivatalos kremli megbeszélésen is hiába igyekezett meggyőzni a három balti állam által delegált népi küldötteket a föderatív együttélési forma előnyeiről. „Ha már válásra kerül sor, váljunk el törvényesen” – javasolta a főtitkár, ám ezt a javaslatot a jelen lévő küldötteknek legalább két okból el kellett utasítaniuk – számol be a történtekről a párizsi orosz emigránsok lapja, a Russzkaja miszl 1990. március 9-i száma. Egyrészt azért, mert „törvényes házasságkötésre sohasem került sor”: a balti államokat – ismert politikai körülmények közt – katonai intervencióval bekebelezték. De nem fogadhatják el az integrációs megoldást sem – hangoztatták a küldöttek –, „mivel a köztársaságok alkotmányos úton történő kiválását szabályozó törvénytervezet értelmében ez az egyébként alig két hónapos procedúra minimum hat évet venne igénybe: a köztársasági Legfelsőbb Tanácsok határozata után népszavazásra kerülne sor, majd a központi Legfelsőbb Tanács és a Népi Küldöttek Kongresszusának jóváhagyására kellene várniuk, ezután következhetne csak az a legalább ötéves átmeneti időszak, amely alatt a központilag kiszabott összes gazdasági, politikai stb. feltételt teljesíteni kellene. Végül újra a népi küldöttek elé kerülne a kérdés, ahol legalább kétharmados többségre lenne szükség a tényleges függetlenség elnyeréséhez. Ez a Baltikum számára elfogadhatatlan…” A párizsi lap egy vilniusi tudósító információjára hivatkozva közli: a Sajudis február 27-i ülésén bejelentették a főtitkár verdiktjét: „Akkor legyen Litvánia az első, amelyik megízlelheti az önállóságot…”
E kulisszák mögötti megbeszélések nyilván nem kis vihart kavartak az egyébként is az elnöki tisztség vitájával elfoglalt felső vezetés körében, ennek utóhangjai érezhetők abban a már-már ultimátumnak is beillő Izvesztyija-cikkben, amelynek közzétételét a litván függetlenség kikiáltásának előestjére időzítették. Szerzője, Maszljukov, az Állami Tervbizottság elnöke, ugyancsak az integráció és föderáció jelszavával próbálja jobb belátásra bírni a kilépni szándékozókat, ám fő érvei mégis inkább gazdasági fenyegetéssel érnek fel: „az elszakadás Litvánia számára végzetes lenne”. A Moszkva által benyújtott számla valóban súlyos tételeket tartalmaz (bár e statisztikai adatok igen nehezen ellenőrizhetők és értékelhetők): 1940 óta Litvánia ipara 50 milliárd értékű beruházáshoz jutott, behozataluk összesítve 1,5 milliárddal meghaladja kivitelüket. Rendkívül nagy súllyal esik a latba az, hogy Litvánia határövezet: a Szovjetunió nem mondhat le minden további nélkül az itt kiépített közlekedési és hírközlési infrastruktúráról, tengeri kikötőkről, átrakóállomásokról, a Litvánián át Nyugat felé vezető légifolyosókról. A Varsói Szerződésben vállalt kötelezettségekből Litvániára is meghatározott védelmi feladatok hárulnak, amelyeket nem lehet egyik napról a másikra negligálni, arról nem beszélve, hogy a köztársaság területén találhatók az össz-szövetségi védelmi rendszer igen fontos objektumai és a 24 katonai üzem közül 21-nek más köztársaságban nincs megfelelője. Litvánia külső adósságállománya mintegy 1 milliárd dollárt tesz ki, belső tartozása pedig banktartozásokkal együtt 6,3 milliárd rubelre rúg stb. stb.
A legutóbbi napok eseményei arra utalnak, hogy Moszkva véresen komolyan veszi a benyújtott számlát, s szükség esetén a legkeményebb eszközöktől sem riad vissza, hogy az ultimátumban foglaltaknak érvényt szerezzen. A megerősített katonai egységekről, KGB-alakulatokról, hadgyakorlatokról szóló beszámolók, módszeresen fölkorbácsolt tömeghisztériára utaló jelek, vezető katonai személyiségek arrogáns nyilatkozatai alapján egyre fontosabbnak tűnik, hogy a címben feltett kérdésre olyan választ lehessen adni, amely legalább az intervenciót egyértelműen kizárja…
* Ogonyok, 1990, 9, pp. 18–22. Magyar nyelven már korábban napvilágot látott az írás egyik részlete Szilágyi Ákos: A negyedik Oroszország című kötetében (Szabad Tér Kiadó, 1989, pp. 216–221, fordította: Kollár Judit). Itt hívjuk fel az olvasók figyelmét a „baltikumi kérdés” történetét átfogó alapvető dokumentumkötetre: Bojtár Endre: Európa megrablása, Szabad Tér Kiadó, 1989.
- Külföld [6]