Illuzórikus demokratizálás
Kelet-Európa egyetlen országa sem hagyta maga mögött igazán a kommunizmust, s ennek legjobb példája éppen Lengyelország. A régi maradt a lengyel diplomáciai küldöttségek összetétele, az egyetlen újdonság, hogy e küldöttségek élén feltűnik egy-egy, az ellenzékhez kötődő, nem kommunista egyéniség is. De az ilyen delegáció-vezetők a kommunisták dolgát könnyítik meg, mert hitelt érdemlőbbé teszik a delegációt. Ugyanez a helyzet a hírszerzésben és a különféle titkosszolgálatokban is. A régi módon működnek, változatlan összetételben, s aktivitásuk ahelyett, hogy csökkenne, növekszik.
A nyugati politika fél a szovjet birodalom szétesésétől, mert háborúhoz és káoszhoz vezethet. Gorbacsov persze mindent megtesz, hogy ezt a félelmet ébren tartsa, s saját csatlósait liberalizálva, belépőjegyet váltson Nyugat-Európába. Egyúttal világos, hogy a liberalizálási folyamatot saját ellenőrzése alatt akarja tartani, amitől az illuzórikussá válik. Nem tudni, hogy tervei beválnak-e, de politikáját éppen Lengyelországban sikerül a leginkább megvalósítania. Lengyelország illuzórikusan demokratizált ország.
Káros egyezség
Igaz, hogy a kommunistaellenes mozgalom autentikus, az ellenzék taktikája viszont már más. Nehéz megítélni, hogy a realitások figyelembevételén alapszik-e ez a taktika, vagy sem, de mindenképpen hibás és veszélyes. A Szolidaritás és az Egyház kezdettől fogva azt reméli, hogy elkerülhető a politikai harc. Ezen nem felkelést értek, hanem olyan politikai harcot, amely világos célok, nevezetesen a szabadság és a függetlenség felé tör. Időközben ugyanis egyezség született a félig már felmorzsolódott kommunista párt, az Egyház és a Szolidaritás között – amely egyébként a lakosságnak csak egy részét képviseli –, hogy a változás folyamatát meg kell fékezni. E megegyezés partnerei diszkrét kabinetpolitikát folytatnak, amely utópikus és veszélyes Lengyelországra nézve, mert megfosztja a lengyel társadalmat a világos és körülhatárolt céloktól, s így az nem jön mozgásba. Félő, hogy a politikai vezetők mindinkább elszigetelődnek, elvesztik kapcsolatukat azzal, amit a lengyelek leginkább szeretnének, s így az országot újabb kétségbeesésbe kergetik.
Az az elképzelés pedig, hogy azért kell óvatosan cselekedni, mert az állami szakapparátusnak meg kell maradnia, annak a nevetséges értelmezésnek a konzekvenciája, amely a gazdaság és a politika közötti kapcsolatot elferdítette. Tipikusan marxizáló értelmezés ez, amiből a legtöbb haszna a kommunistáknak van. Pontosan ez az, amire Gorbacsov és Jaruzelski játszik. Régebben a vezetés fő érve a terrortól való félelem volt, most pedig a változásoktól való félelem. A kommunista párt – bárhogy nevezik is – jelszava az, hogy „utánunk a káosz következik”. Szomorú látni, ahogy Walesa, Geremek vagy Glemp aláveti magát ennek a félelemnek. Tíz éve hallom Michniktől vagy Modzelewskitől, hogy a kommunista párt lassan, de biztosan megszűnik, s íme, nem így van. Ráadásul a Szolidaritás mindent megtesz, hogy megmentse, hogy hatalomban tartsa, akár úgy is, hogy rá szavaz, ha ez szükséges. Szerintem téves az a felfogás, hogy a közigazgatás a parancsadótól függetlenül rendelkezésképes, s a kommunista párt az államügyek ilyen felfogása miatt marad a tényleges hatalomban.
Ennek bizonyítékai: a szubvenciókért, a kölcsönökért és a segélyekért most nem a kommunista párt, hanem a Szolidaritás folyamodik. Lengyelország soha nem fog bejutni a nyugati közösségbe, ha ezt a módszert követi. A fejlődés kulcsát nem a gazdasági, hanem a politikai változások jelentik. Először meg kell teremteni a tényleges demokrácia feltételeit, mert a pénz csak ilyen feltételek között lesz igazán pénz.
Nyugati nézőpontból a Lengyelországnak adott mai kölcsönök ugyanolyanok, mint a régiek, s ezen nem változtat az, hogy a kölcsönöket a Szolidaritás kéri, s hogy a kormány radikális gazdaságjavító programot hirdet. A tárgyalások ugyanis továbbra is szokásos, kormányok közötti, s nem az érdekképviselők közötti tárgyalások. A nyugati kormányok szívesen adnak kölcsönt, mert ezzel saját közvéleményük szemében támogatják a szabadságmozgalmakat. A valóságban azonban a „régi, jól bevált rendszert” támogatják, mert az a csendet és a békét garantálja.
Ezek a pénzek nem viszik közelebb Lengyelországot a Nyugathoz. Ezért úgy gondolom, hogy a jelenlegi lengyelországi események a Nyugatnak és a Szovjetuniónak kedveznek, de nem kedveznek magának az országnak.
Félelem a németektől
A német probléma, a német egyesítés is több szempontból hasznos a Szovjetunió számára. Lengyelországot például azzal ijesztgetheti, hogy a németek elveszik tőle a második világháború végén általa elfoglalt területeket. Lengyelországot a Németország iránti bizalmatlanság politikája jellemzi. Minden nemzetközi kérdésben a Szovjetunióval együtt szavaz. Magyarország és Csehszlovákia világosan kifejezte akaratát a szovjet csapatok kivonását illetően. Lengyelország ezt nem tette meg. A KGST megtartása mellett szavazott, az oroszok akaratával összhangban. Ebből az következik, hogy Lengyelország jelenleg saját kormányának jóváhagyásával van megszállva.
Lengyelország túlértékeli azt a veszélyt, ami a német egyesítésből származhat. Ma ez az ország az egyik legkevésbé militarizált hely Európában. Másrészt Lengyelországnak nem szabad félnie a német veszélytől, mert ez a félelem állandó visszamaradottságban, periférikus szerepben, az alárendelt ország tudatában tartja, amely nem tud másként létezni, csak koalícióban valamilyen nagy szomszéddal. Az ilyen berendezkedések ideje lejárt, a mostani lengyel politika viszont, úgy látszik, ezt nem veszi észre.
A lengyel szegénység megoldása is összefügg a függetlenség és a szabadság érzetével, mert a lengyel emberek mindaddig nem fognak lelkesen és racionálisan dolgozni, amíg nem érzik függetlennek és szabadoknak magukat.
A lengyelek manapság élhetnek személyi szabadságukkal, mert vége a terrornak. Tény, hogy szinte teljes a szólásszabadság, szinte teljes az utazási szabadság, a személyiségjogokat jobban figyelembe veszik, de még mindig nem érzik az állampolgári szabadságot. Enélkül nem létezik az ország sorsáért érzett felelősség.
Tény, hogy nagy a kormány iránti bizalom, de a kommunistákkal való megegyezésnek az volt az ára, hogy egyre kevesebb a társadalom számára világosan átlátható javaslat. Előbb vagy utóbb drágán meg kell fizetni azért, hogy húzódoznak a normális politikai élet megteremtésétől. Mind világosabbá válik a Szolidaritás és a kommunisták közötti tartós szövetség. Mind nélkülözhetetlenebbé válnak egymás számára. Kettős nómenklatúra jött létre, s ez a megmaradás kölcsönös garanciáját jelenti. Lengyelország szabadságát mindkettő a Szovjetunió esetleges ajándékának tekinti. A saját történelmüket ismerő lengyelek számára ez elfogadhatatlan. Nagyon veszélyes lehet az a helyzet, ha a lengyelek lemaradnak a kelet-európai kis nemzetektől a szabadság kivívásában.
Az egyház fékezi a demokratizálást
A lengyel Egyház befolyása szintén veszélyes ebben a helyzetben. Ráadásul nem világos, hogy mi az Egyház célja. Hallatlanul sikeres a maga klerikalizmusával. Ennek lényege, hogy a klérus java azonos az Egyház javával, az Egyház java pedig azonos a társadalom javával. Ez a klerikalizmus nagyon félti a lengyel társadalmat a nyugati értékek átvételétől, ahol a társadalom teljes mértékben laicizált, az Egyház szerényen viselkedik, és a hit minden ember magánügye. A lengyel klerikalizmus tehát a kapitalizmus és a szocializmus közötti harmadik utat keresi. Ez egyelőre eredménytelen, s remélem, az is marad. De ez nem változtat azon a tényen, hogy az Egyház a jelenlegi helyzetben fékezőleg hat a demokratikus folyamatokra. Csupán fellengzős és üres kinyilatkoztatásokat hangoztat a világ és a társadalom rendjéről. A politikai harcot azonban nem lehet egyházi körmenetekkel helyettesíteni. Rendkívül dühös vagyok a sok politikai hiba miatt, amelyeket Lengyelországban megfigyelek.
Fordította és összefoglalta:
- Külföld [6]