Tény:
V.-éket 1990. március 8-án a Belváros elit negyedéből karhatalommal kilakoltatták ugyanazon kerület elslumosodott részébe. Így a szoba-hallos, komfortos, 60 négyzetméteres lakásból a kétgyerekes család 30 négyzetméteres szoba-konyhába került.
De mi is történt?
V.-né 1971-ben felkerült Budapestre. Állás mellé albérletet is talál. 17 négyzetméteres szobát a tetőtérben. A főbérlő halálakor – 1974-ben – ő válik főbérlővé. Férjhez megy – megszüli két gyermekét.
1984-ben férje édesanyjának testvére súlyosan megbetegszik – ezért mint az egyetlen élő rokon V. és családja átköltözik a 60 négyzetméteres szoba-hallos lakásba.
Ápolják a nagynénit, és szeretnék helyzetüket jogilag is rendezni a tanácson. Szeretnének tartási szerződést kötni, de a tanácsi előadó – E. Edit – ezt indokolatlannak tartja. Elég, ha családtagként bejelentkeznek, és ápolják a nénit. Legalább nincs szükség szociális gondozóra – és állandó ápolást is kap – mondják V.-nének.
1987-ben meghal a nagynéni, s elkezdődik V.-ék kálváriája. A lakásosztály lassan, de folyamatosan jóhiszemű jogcímnélkülivé nyilvánítja őket – mivel nem volt tartási szerződésük, s nem egyenes ági leszármazottai az elhunytnak.
A tanács többször kiszáll környezni. Egy ilyen alkalommal sikerül a szoba-hallt – mivel van egy ablak a hallon – 2 szobává minősíteni.
De V.-ék helyzete ettől nem javul. A tanács felajánl szoba-konyhás lakásokat. Ezek sötétek, vizesek, lakottak.
V.-ék nem ismerik a jogszabályokat. Ha azt mondják nekik, hogy menni kell, tiltakozni nincs erejük, de legalább a két gyerek további nevelésére elfogadható lakást mutassanak nekik. Azt ők nem tudják, a jogszabályokra hivatkozó tanácsiak pedig elhallgatják, hogy az ötéves jóhiszemű ottlakás után már kötelező lenne kiutalni nekik a Liszt Ferenc téri szoba-hallt. A türelem fogy – egy lakott szoba-konyhánál jobb nem kerül, a tanács pedig két legyet is üthet egy csapásra:
– V.-éket kilakoltathatják
– a Liszt Ferenc téri lakást eladhatják (de kinek is?).
A megtervezett akciónak már nem állhat ellen senki. Hiába megy be V. 1990. március 6-án a tanácsra, ott közlik, két nap múlva karhatalommal rakják ki őket. De ha készpénzben befizetik a 25 000 Ft lakáshasználati díjat – akkor eltekintenek a karhatalomtól. V.-ék részletfizetést kérnek, de ezt nem lehet. V. hiába rohan a rendőrségre, hogy a gyerekekre tekintettel ne jöjjenek.
1990. március 8-án megjelenik a rendőrség, a tanács lakásosztálya, a lakatos és a szállítók. A ház lakói veszekednek a rendőrökkel, és kiállnak V.-ék mellett. Azt mondják: „azért, mert az anya cigány, még nem kéne kirakni őket”.
A sírós menet elindul az új lakásba. A rendőröket ismét meglepetés éri. A kiutalt lakásban laknak rosszhiszeműen, jogcím nélkül. Ezért a belakoltatást egy kilakoltatás is megelőzi. (Az ott lakó anya gyermekével az utcára kerül és eltűnik, bútorait hátrahagyva.)
A tanácsi ügyintéző nyugtatja a családot, s felvilágosítja, ha részletben (most már lehet) befizetik a lakás-használatbavételi díjat, és beadnak lakásigénylést, akkor egyszer, valamikor, valahol majd kapnak egy emberi lakást!
A harc, a jogszabály-értelmezés tovább folyik, a lakók aláírást gyűjtenek V.-ék mellett, de ki költözik a Liszt Ferenc térre?
(Folyt. köv.)