Lengyelországban kezd eluralkodni a szabad piac, amely most először nem a termelők, hanem a fogyasztók piaca. A 40 évig pangó kereskedelem szövetkezeti monopóliumai kezdik elveszíteni eddigi pozíciójukat, fokozatosan veszítik el áruikat és vevőiket is. A kereskedelem a boltokból kivonult az utcára. A termelők számára nem volt kifizetődő az üzlet a monopólium birtokosaival, ezért nekiláttak, hogy közvetítők nélkül, egyenesen a fogyasztónak adják el áruikat. A vásárlók ezt szívesen fogadták, mert olcsóbban vehették meg a friss árut. Úgy tűnhet, csak a szövetkezeti monopóliumok elégedetlenek, mert boltjaik üresen tátonganak. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű.
A kereskedelem helye
Nem mindenkinek jut hely a piacokon. Így az eladás autók hűtőládáiból, pótkocsikról, utcán álló asztalkákról, fóliával letakart földről vagy kézből történik. Mindez főleg a nagyobb boltok előtt, járdákon, tereken összpontosul. A vevők és eladók tömegétől olykor nem lehet közlekedni az utcán. Mit lehet vásárolni? Tulajdonképpen mindent.
Az áru
A hússal kezdődött, s ez is maradt az utcai kereskedelem alapvető árucikke. A legtöbb érzelmet is ez váltja ki. A friss levegőre, szinte a földre kirakott hús nem néz ki valami gusztusosan. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nem nagyon lehet megállapítani, egészséges-e, nincs-e megmérgezve, világos, hogy vásárlásának nagy a kockázata. Ellenkezést egyelőre azonban az esztétikum hiánya vált ki. Véres húsdarabok, szőrös marhafejek szarvakkal és félig csukott szemekkel, félbevágott disznópofák, hatalmas, szárított marhacsontok e piachelyek kétes díszei. S a véres húsdarabok és belsőségek közvetlen szomszédságában árulnak ruhákat, könyveket, vécépapírt, külföldi magnókat, rozsdás csapokat, régi csavarokat. Mellettük tyúkok kotkodácsolnak ketrecekben, ezeket helyben vágják le, kopasztják meg és adják el. Kicsit arrább lisztet mérnek, fehér pora belepi a húst is, a könyveket is. Egy másik helyen bútort lehet kapni: közvetlenül a járdán állva várnak vevőre kanapék, fotelek, ormótlan szekrények. Az áruk egy része hiányzik a boltokból, más részük – s ezek vannak túlsúlyban – egyszerűen olcsóbbak.
Az árak
Általában alacsonyabbak, mint a boltokban. Az ok egyszerű: mivel a termelők közvetlenül a fogyasztónak adják el az árut, nincs közvetítői díj, haszonrés, felár, persze nincs adófizetés sem. Amikor a hús ára a boltokban 900 százalékkal emelkedett, ezeken a vásárokon csak 500 százalékkal lett drágább. Az utca árai visszahatnak az állami kereskedelemre. Mivel a boltokban alig van húsra kereslet, a szövetkezetiek kénytelenek az utcai árusok áraihoz igazítani áraikat.
A „magánturisták” által külföldről behozott áruk szintén olcsóbbak, mint a Pewexben vagy a Komisban (dollárért, ill. zlotyért külföldi árut árusító állami boltok) kaphatók. Igaz, a turisták árui gyakran selejtesek, hibásak és nincs rájuk garancia. De hát ezt kompenzálják az alacsony árak. Az utcán vezették be először a nagy tételben vásárlóknak adott kedvezményt is. A boltokban ilyen sohasem volt.
Mivel mindenki megszokta, hogy az utca olcsóbb, megesik, hogy az utcai árusok visszaélnek a bizalommal, s a bolti árakhoz hasonló vagy akár magasabb árat kérnek cikkeikért.
Az eladók
Többféle eladó van. Lehet eladó a termelő, a közvetítő és a szállító is. Vannak, akik nagy üzleteket bonyolítanak le, s olykor üzérkednek és csalnak is, s vannak, akiket a szükség és a nyomor hajt az utcára. A nagy üzletelők mellett ott vannak azok a szürke arcú, szomorú emberek, akiknek valahogy meg kell keresniük a mindennapit, s eladják, amijük van: néhány tojást, a ház kiskertjéből a zöldséget, az elolvasott könyveket vagy a tönkretett játékokat, a régi, elhordott ruhákat, a rozsdás csapokat, az üres sörösüvegeket…
A nagy üzleteket a mezőgazdasági termelők, az állattenyésztők, az állami termelő vállalatok és ezek új közvetítői bonyolítják. A termelők ellen a már említett szövetkezetieken kívül senkinek sincs kifogása. A parasztok reggel korán felutaznak a városba, sietnek haza, érdekük, hogy gyorsan eladják a friss húst. A nap vége felé csökkentik az árakat. Ráadásul kedvesek és udvariasak, mert érdekük, hogy legyen vevőjük. Persze nem mindegyikük tölti azzal az idejét, hogy a városba utazzon és egész napokat álljon az utcán, ahogy általában a vállalatok sem kerekednek fel, hogy naphosszat várjanak a vevőre. Rendelkezésükre állnak az új közvetítők. Ezek magánszemélyek, akik a hivatalos felvásárlási árnál drágábban vásárolnak a parasztoktól vagy a vállalatoktól. Ezzel a tevékenységgel egy nap alatt meg lehet keresni a havi átlagkeresetnek megfelelő összeget. Mivel sem illetéket, sem adót nem fizetnek tranzakcióik után, elmondható, hogy a „szabadpiac” kezd átalakulni „feketepiaccá”. Mit szól ehhez a jog?
A jog
Erőtlennek látszik. Az eddigi előírások semmit sem érnek. Az engedély nélküli kereskedést – tekintettel az inflációra – az átlagos órabér összegével azonos pénzbüntetéssel sújtják. Felmerült, hogy szigorú büntetésekkel, akár szabadságvesztéssel kellene megfékezni vagy megszüntetni az utcai kereskedelmet. De szinte mindenki: az agrárkörök, a vevők és a sajtó is védelmére kelt. „Védjük meg a mozgó kereskedelmet!”, „Éljen az utca” – írták az újságok. Megoldás lehetne, ha az utcai kereskedők rendelkezésére bocsátanák azokat az üzlethelyiségeket, amelyeket a szövetkezeti monopóliumok képtelenek kihasználni. Képtelen helyzet, hogy miközben Varsó központjában az utcán kereskednek, ott áll üresen és kihasználatlanul a „Gwardia” vásárcsarnok.
Az a hír járja, hogy az utcai árusokat – különösen a nagyhalakat – sajátos maffia védi, amely meghatározott sarcot szed a védelemért. Ha valaki visszautasítja a védelmet, baleset érheti: kilukadhatnak autójának kerekei, magát megtámadhatják.
Az utcai kereskedelem olyan lehetőség, amelyben sokféleképp lehet sok pénzt keresni. A problémát azonban megtorlással, magas illetékkel, pénzbüntetésekkel és az árusok nyakára küldött testületekkel nem lehet megoldani. Nyilvánvaló, hogy ha az utcán betiltják a kereskedést, akkor bevonul a kapualjakba. Nem addig fog létezni, ameddig az előírások engedik, hanem amíg a vevők igénylik. Belőlük pedig egyelőre nincs hiány.
A vevők
Egy varsói felmérés szerint a vevők még egy darabig fenn kívánják tartani az utcai kereskedelmet. Így meg lehet spórolni átlagosan a havi fizetés 10 százalékát. Ez pedig sokak számára a túlélés esélyét jelenti. Ráadásul a vásárlók először érzik úgy, hogy emberszámba veszik őket. Mivel az eladónak érdeke, hogy a vevő épp nála vásároljon, a vevő válogathat, kérheti, hogy távolítsák el a csontot, sőt egy kicsit alkudhat is. Lehet finnyás, s biztos lehet benne, hogy az eladó udvarias marad. A lengyel boltokban ilyesmi nem fordult elő. A higiénia hiányára vonatkozó kifogások sem igazságosak. A lengyel boltok e tekintetben szintén sok kívánnivalót hagytak maguk után. A pultokon svábbogarak szaladgáltak, a raktárakban egerek és patkányok tanyáztak, s jól ismertek az áruk felfrissítésének – az avas szalonna megpaprikázásának, az agg csirkék grillsütésének, a romlott hús fagyasztásának stb. – találékony módszerei is. Emellett pedig nem volt választék. Azt kellett megvenni, ami volt. Az utcán végre válogathat a vevő, s annál vásárolhat, akinél tisztának, ízlésesnek látja az árut. Pénzt és időt takarít meg, innen eltűnt a kommunizmus örök szimbóluma, a sorban állás. Fizetni pedig bármilyen pénzzel, zlotyval, dollárral, márkával, rubellel lehet, kinek mije van. A húskereskedőknél húsmaradékot is lehet kapni, ingyen. Vannak, akiknek ez nagyon értékes, olykor az egyetlen segítség.
A jövő
A vevők egyelőre elégedettek Nem izgatják őket a szövetkezeti monopóliumok veszteségei, nem fáj a fejük az adók és illetékek hiánya miatt, nem nyugtalankodnak az új közvetítők spekulációi és az állítólagos maffiák rémtettei miatt. Egyelőre – az eladókkal együtt – csak az nyugtalanítja őket, hogy mi lesz a hússal az utcákon, ha beáll a jó idő.
A gazdasági szakemberek szerint az utcai kereskedelem átmeneti jelenség, amely a reform első szakaszát kíséri.
(ford. Hamberger Judit)
- Külföld [6]