Kiss Ilona

Nyomtatóbarát változat

„Nem kell ide semmiféle álláspont: litván törvények nem léteznek és punktum” – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a szovjet főügyészhelyettes a szovjet televíziónak adott vasárnapi interjújában, miután kifejtette, hogy az önkényesen hozott több mint ötven új litván törvény szöges ellentétben áll a Szovjetunió alkotmányával, s ilyen esetekben „természetesen” a központi alkotmány a magasabb szintű és az irányadó. „A Litvániában kialakult helyzet egyébként is destabilizálja az ügyészi munkát (sic!), s ezt semmiképp sem engedhetjük meg…” – zárta nyilatkozatát a főügyészhelyettes. A gazdasági, belügyi, katonai, politikai stb. fenyegetés után tehát „az alkotmányos ügyészi fenyegetés” Moszkva legújabb „meglepetése” Vilnius számára. A jelek szerint így kívánják végrehajtani azt a sietősen tető alá hozott törvényt, amelyet alig néhány napja, április 7-én tett közzé Lukjanov a Legfelsőbb Tanács nevében. „A szövetséges köztársaságok Szovjetunióból történő kiválásának rendjéről szóló törvény” olyannyira szövevényes és gyakorlatilag szinte teljesíthetetlen feltételeket szab, hogy eleve elrettenti a kiválástól még a legelszántabbakat is. Mintha épp az lenne a kérdés, hogyan lehetne minél szorosabban a Szovjetunióhoz láncolni a köztársaságokat… Minden bizonnyal úgy vélték, hogy az efféle „alkotmányos megoldás” sokkal szalonképesebb, s talán a nyugati ízlés számára is elfogadhatóbb, mint az erőszakos fenyegetés bármely más formája. Azt persze nem lehet tudni, hogyan lehet majd érvényt szerezni ennek a törvénynek például Litvániában, hiszen itt épp azt az intézményi alakították át az első között, amelynek a „szovjet” törvények végrehajtása felett kellene őrködnie: a litván ügyészség munkatársainak kilenctizede ugyanis csak a helyi főügyész „fennhatóságát” ismeri el, a mellé kirendelt szovjet főügyész illetékességét pedig elutasítja…

Mint ismeretes, Litvánia egyéb területeken is igyekszik minél előbb kialakítani az autonóm irányítási és joggyakorlási formákat, intézményeket. A Kazimiere Prunskienje asszony vezetésével megalakított új kormány hétfői első sajtótájékoztatóján ismételten sürgették Moszkvát, hogy mielőbb alakítsanak ki világos álláspontot, s mielőbb kezdjék meg a tárgyalásokat, legalábbis a konzultációkat, például olyan kulcskérdésekben, mint a Litvániában állomásozó központi hadsereg vagy a tavaszi sorozások ügye. Ez utóbbi kérdésről egy szovjet katonai vezető hasonló hangnemben nyilatkozott, mint a főügyészhelyettes: nem kell ide „semmiféle álláspont”, a sorozások meg lesznek tartva és punktum… Közben bizonyos körök egyre határozottabban követelik, hogy Gorbacsov haladéktalanul terjessze ki elnöki hatalmát Litvániára is, mielőtt még bármiféle tárgyalásokba bocsátkozna. Az efféle „alkotmányos beavatkozás” jelének tekinthetjük azt is, hogy a napokban Vilniusba érkezett a „Szojuz” elnevezésű központi parlamenti csoport, amely a Litvániában élő oroszok alkotmányos jogainak védelmét kívánja ellátni. Sajtótájékoztatójukon elmondták, hogy nem hivatalosan, hanem magánjellegű (sic!) utazás keretében tartózkodnak a litván fővárosban, ám szigorú fekete öltönyeik láttán elég nehéz elhinni, hogy csak víkendezni mentek vilniusi nagynénikéjükhöz… Ez már csak azért is kevéssé hihető, mivel épp vasárnap került sor Klajperben, a nagy litván kikötővárosban arra az ellentüntetésre, amelyet az SZKP platformján álló Jegyinsztvo (Egység) elnevezésű csoport szervezett. Ezzel az akcióval válaszoltak a Sajudis szombati, fővárosi demonstrációjára, ahol a hírek szerint több mint háromszázezer ember állt ki a függetlenség mellett.

Nagy kérdés, hogyan rendezhető az új moszkvai alkotmányos irányvonal keretein belül az a konfliktus, amely a Szovjetszkaja Litva című napilap „megszüntetése” körül alakult ki. (Ilyen jellegű, az SZKP ideológiáját követő és gyakorlatilag Moszkvában szerkesztett és Moszkvából vezényelt napilap minden köztársaságban működik; voltaképp csak a fejléc különbözik, a Szovjetszkaja Ukraina egyébként majdnem ugyanazt írja – vagy ugyanarról hallgat –, mint mondjuk a Szovjetszkaja Esztonija.) Az elmúlt napokban azonban Szovjetszkaja Litva már nem jelent meg: a lap litván munkatársai megtagadták a munkát. Moszkva azon döntése ellen tiltakoztak ezzel a lépéssel, mely szerint a központ törvénytelennek nyilvánít minden egyes helyi litván lapot, amelyik nem veti alá magát a szovjet sajtótörvény követelményeinek. A Szovjetszkaja Litva szerkesztőségét Sajudis-karszalagos fiatal önkéntesek tartják ellenőrzésük alatt, míg a székház előtti téren moszkvai belügyi autók cirkálnak. Az eseményről tudósító szovjet riporter egyenesen megszállásnak minősíti a litvánok akcióját, mivel SZKP-tulajdonban lévő épületet vettek birtokukba, s ezzel nyílt konfliktust idéztek elő…

Ismételten hangsúlyozni kell, hogy Moszkva álláspontja távolról sem egységes az események megítélésében. A Szoglaszije (Egyetértés) című lap, a Sajudis orgánumának orosz nyelvű kiadása egészen más hangvételű interjút tesz közzé, mint a központi hírközlő szervek. Galina Sztarovojtovaja, az ún. régióközi képviselőcsoport szaharovi nézeteket valló tagja, elítélően nyilatkozik a szovjet kormány mostani „alkotmányos” kapkodásairól, azt mondja, ugyanolyan fejetlenség és stratégiahiány nyilvánul meg a mostani „alkotmányos toldozgatás-foldozgatásban”, mint decemberben(!), amikor az SZKP-plénumon azt latolgatták, hogyan lehetne gazdasági blokáddal büntetni a litvánokat szeparatista törekvéseik miatt. A képviselőnő azt tartja a legveszélyesebb tendenciának, hogy egy ilyen, akár gazdasági, akár politikai vagy más blokád esetén épp Moszkva lenne az első, aki nem tartaná be saját alkotmányát. Amikor például a kaukázusi konfliktus idején, az egyik köztársaság blokád alá vette a másikat, épp a központi hatalom volt az, amelyik megfeledkezett alkotmányos kötelessége teljesítéséről, azaz arról, hogy a gazdaság egészének működését egy láncszem kiesése ellenére is biztosítsa…

A demokratikus ellenzék, melynek egyik legkarakteresebb képviselője a Demokratikus Szövetség pártja, még az efféle alkotmányos parlamentarizmust is kevésnek tartja az igazi jogállamiság megteremtéséhez. „Mit várhatunk attól az államhatalomtól, ahol a politikai gengsztereké a hatalom, ahol az államvédelmi hatóság csak a pártmaffia üzelmeinek fedezékéül szolgál, ahol a népi küldöttek csak arra jók, hogy a Legfelső Tanács szánalmas politikai színjátékaihoz és törvénytelen uralmához asszisztáljanak. Mit várhatunk azoktól a helyi tanácsoktól, amelyeknek 80 százaléka SZKP-tag? Miféle pluralizmus az, ahol még mindig vannak lelkiismereti okokból elítéltek, politikai foglyok, ahol még mindig működik a szégyenletes lágerrendszer, és kényszermunkára lehet ártatlanokat száműzni, ahol börtönbe zárják azt, aki tiltakozásul elégeti a többméteres Lenin-plakátot, a totalitarizmus szimbólumát?” – ezeket a kérdéseket Szergej Kuznyecov* tette fel még február 25-én azon a tömegdemonstráción, amelyet a hivatalos tömegtájékoztatás Gorbacsov melletti szimpátiatüntetésként „adott el”, holott a Demokratikus Szövetség és más „informális szervezetek” épp ellenkező céllal szervezték: afféle csöndes februári forradalomnak szánták, ahol – az 1917-es polgári forradalomhoz hasonlóan – egy békés, demokratikus átmenetet indíthatnak el. Demonstrálni akarták, hogy nem értenek egyet azokkal, akik reményeket fűznek az ellenzéki csoportokkal folytatott kerekasztal-tárgyalásokhoz; hogy nem mindenben támogatják a régióközi csoportot sem, akik – szerintük – nem tiltakoznak eléggé erőteljesen a régi állapotokat konzerváló elnöki rendszer bevezetése ellen, sőt hajlandóak alkudozni a „pártokráciával”, ahelyett hogy egy új Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívását szorgalmaznák. Mindennek azonban nem volt foganatja. A tüntetést nem verték szét, de az igazi átmenet sem indult meg. Még mindig azok ordibálják leghangosabban az alkotmányos lózungokat, akik leginkább akadályozzák a jogállam felépítését. Például az az ügyészség, amelynek képviselői cinikus módon a „törvényesség súlyos megsértésével” vádolják két egykori munkatársukat, Gdljant és Ivanovot: épp azokat, akik a hírhedt üzbég maffiaügy kapcsán a pártbürokrácia nagy részét érintő, valóban súlyos törvénysértésekre fényt derítettek. A Gdljan- és Ivanov-ügy a Legfelső Tanácsot is súlyos próbatétel elé fogja állítani – mondja Roj Medvegyev, az egykori ellenzéki történész, a vizsgálóbizottság egyik elnöke. Mert ahhoz, hogy az ügyben állást tudjanak foglalni, először is tisztázniuk kell, mit tartanak egyáltalán törvényesnek, és mit törvénytelennek. Színt kell vallaniuk, kinek nézik el a törvényszegést, s kit küldenek ugyanezért kényszermunkára… És innen a kérdések messzire vezetnek… Felül kell vizsgálni egyebek közt azokat az alkotmányos alapokat is, amelyekre hivatkozva több mint kétszázmillió embert kényszerítenek arra, hogy közös birodalomban éljenek – összeláncolva…

* A 33 éves építész és polgárjogi aktivista a Demokratikus Szövetség tagja. Jelenleg a Glasznoszty című független folyóirat munkatársa. 1988 szeptemberében Szverdlovszkban röplapot szerkesztett és adott ki pártja nevében „Vessenek véget a KGB és a belügyi szervek megtorló akcióinak!” címmel. Röviddel ezután letartóztatták az „Emberi Jogok Nyilatkozata” elfogadásának 40. évfordulója alkalmából rendezett tüntetésen. A börtönben – a hírhedt moszkvai Butirkában – súlyosan bántalmazzák, elmegyógyintézeti vizsgálatokra kényszerítik, s más megaláztatásoknak vetik alá. Tiltakozásul éhségsztrájkot kezd. A szovjet és a nemzetközi közvélemény nyomására 1989 augusztusában kiszabadul, de rövid idő múlva újra börtönbe zárják. Az ítélet ezúttal 3 év kényszermunka, amelyet csak ez év elején semmisítettek meg a sorozatos tiltakozó akciók hatására. A Kuznyecov-ügy dokumentumait két kötetben akarta kiadni a szamizdatsajtó, de még mielőtt a sokszorosítással elkészültek volna, a KGB elkobozta. A párizsi Russzkaja Miszl közöl belőle részleteket. Kuznyecov februári beszédének részleteit a Szvobodnoje Szlovo című szamizdatlap, a Demokratikus Szövetség központi sajtóorgánuma 1990. március 6-i számából idézzük.

• Külföld