– Orosz nyelven prédikálni – magyar templomban?
– Kényszerhelyzet szülte kényszermegoldás volt: a fiatalok egy része magyarul egyáltalán nem értett volna meg. Nagyon kevés településen van magyar tannyelvű oktatási intézmény, a magyar gyerekek többnyire ukrán vagy orosz iskolába, óvodába járnak. A rádióban, televízióban szintén orosz vagy ukrán szavakat hallanak, közvetlen környezetükben pedig – különösen a ruszinok lakta falvakban – a ruszin nyelv dominál. Így aztán a magyar nyelv használata olyannyira háttérbe szorul, hogy nagyon kevesen tudják magyarul jól érthetően kifejezni magukat. A nagyobb tragédia akkor következik be, ha időközben oroszul vagy ukránul se tanulnak meg olyan szinten, hogy az nyilvánosan is vállalható legyen. És ez nagyon is reális veszély: Kárpátalján lassan felnő egy nemzedék, amelyik szinte a szó szoros értelmében nyelv nélkül él…
– Az itt élő magyarok magyarnak vallják magukat, annak ellenére is, hogy anyanyelvüket nem, vagy alig használják nyilvánosan?
– Természetesen. És ott, ahol nincs magyar iskola, a magyar nyelvű könyvek, újságok mellett épp a templomnak lenne igen nagy szerepe a magyarságtudat és a magyar nyelv őrzésében. Bár egyelőre, keserű iróniával ugyan, de azt kell mondanunk, hogy bizonyos helyeken az orosz nyelv a magyarságtudat őrzésének közege. S ezt a paradox helyzetet tovább bonyolítja, hogy maguk az itt élő magyarok sem fogadják egyértelműen, ha oroszul hangzik el a szentírás a templomban. Egy idősebb asszony például azt mondta, hogy neki ilyenkor mindig eszébe jut, hogyan fosztogattak, erőszakoskodtak náluk az orosz katonák a háború alatt. Sokuk számára az orosz nyelvet valóban nehéz elválasztani az átélt sérelmektől, megaláztatásoktól. Természetesen az efféle feszültségeket is figyelembe kell vennünk, amikor eldöntjük, milyen nyelven mondjuk ki a hit szavát.
– A helyi szovjetek elöljárói viszont nyilvánvalóan örömmel üdvözlik az orosz nyelv használatát…
– Nem, épp ellenkezőleg. Az az álláspontjuk, hogy aki oroszul akar misét hallgatni, az menjen a pravoszláv templomba. Ebben a kérdésben szinte átláthatatlanul összefonódtak a nyelvi, felekezeti, hatalmi, nemzeti ellentétek. Jól példázza ezt a görög katolikusok helyzete. Mint ismeretes, a közel 400 éves múlttal rendelkező nyugat-ukrajnai görög katolikus egyházat 1946-ban erőszakosan a pravoszláv egyházhoz csatolták – az utóbb napvilágra került dokumentumok tanúsága szerint közvetlenül Sztálin parancsára. (Kárpátalján csak valamivel később, 1948-ban került erre sor, mert itt önálló, Ukrajnától független püspökség létezett, Munkács székhellyel.) Aki az 1946-os – koncepciós pernek beillő – lvovi „zsinat” határozatát nem fogadta el, azt letartóztatás, láger, kényszermunka várta. Templomaikat vagy bezárták, vagy lerombolták, vagy átadták a pravoszláv egyháznak. Az erőszakos beolvasztási kísérlettel szemben is fönnmaradó, „illegálisan” működő egyház hívei az elmúlt évben Moszkva utcáin tartottak nyilvános istentiszteletet, és éhségsztrájkkal tiltakoztak a törvénytelen állapot ellen. A görög katolikus egyház Ukrajnában de facto még ma sem létezik. A templomok visszaadása megindult ugyan, de nagy botrányokat kavarva. A lvovi népképviselők kezdeményezésére például ez év áprilisában adták vissza a lvovi Szent György görög katolikus katedrálist, ám az ukrajnai pravoszláv egyházfő, Filaret metropolita azonnal tiltakozott a lépés ellen: a „Kárpáti Igaz Szó” című magyar nyelvű lapban is közzétett nyilatkozatában egyenesen „sztálinista eljárásnak” minősíti a lvovi honatyák döntését. Ez a feszültség a kárpátaljai falvakban is érezteti hatását. Itt a görög katolikus hívek kisebb hányada magyar, a többségük ruszin. Sokan közülük szintén a római katolikus templomba járnak, hiszen a pravoszlávokat szakadároknak tartják. Kintjártamkor találkoztam egy görög katolikus püspökkel, aki egyébként nagyon szépen beszél magyarul. Tőle tudom, hogy április elején komoly incidensre került sor az egyik kárpátaljai városban. A görög katolikus hívők eddig az egykori görög katolikus templom mellett emelt oltárnál, a szabadban tartották istentiszteletüket, ám most a pravoszlávok lerombolták az oltárt. A következő miséhez kivezényelték a rendőrséget – csak így lehetett megakadályozni a rendbontást. Az efféle konfliktusok mögött megint csak nem pusztán felekezeti ellentétek húzódnak meg, hanem egyebek közt az állam és az egyház viszonyának tisztázatlansága.
– Milyen állami szervek gyakorolják az egyházak felügyeletét?
– A közvetlen irányítást a Minisztertanácsnak alárendelt Vallásügyi Tanács végzi (a nálunk már megszüntetett Állami Egyházügyi Hivatal megfelelője, amelynek minden városban van képviselete: Kárpátalján Ungváron székel a központjuk. A plébániák közvetlen „ellenőrző szerve” az ún. „húszas tanács”, ők felügyelik az egyházközségek működését a pénzügyektől kezdve a templomok fenntartásáig: a plébánosoknak jószerivel semmibe nincs beleszólásuk. A hívek érdekképviseletére hivatott világi tanács tagjait sokszor a helyi elöljáróság által „diktált” szempontok alapján választották ki. A helyi elöljáróságok egyébként olyan látszólag apró ügyekbe is beleszólnak, hogy például mikor kezdődjön a húsvéti szentmise. Az egyik helyen a tanácselnök-helyettes mindenképpen azt szerette volna, ha a mise – a pászkaszenteléssel együtt – legkésőbb reggel hétre véget ér, még mielőtt teljesen megvirradna, hogy senkinek ne tűnjön fel, milyen rengeteg ember megy a templomba. Az ottani plébános azonban ennek ellenére is a szokásos időben, 9-kor kezdte a szertartást… Egy másik településen az iskolaigazgató virágvasárnap délelőttjére berendelte az iskolába az összes gyereket – szülőkkel együtt –, csak hogy ne a misére menjenek. Ott szolgáló papunk csak a helyi Magyar Kulturális Szövetség képviselőinek segítségével tudta megakadályozni az „akció” végrehajtását…
– Van-e már változás a hitoktatás terén?
– Egyelőre még mindig az a vallásügyi törvény van érvényben az egész Szovjetunió területén, amely nemcsak a templomba járást tiltja a 18 éven aluliaknak, hanem a hitoktatást is. Kárpátalján működő papjaink ezért ahhoz folyamodnak, hogy a vasárnapi mise után külön a gyermekeknek is tartanak istentiszteletet, ahol voltaképp vallásoktatás folyik, ha nem is így nevezik. Egyébként itt egyúttal magyar nyelvre is tanítják a gyerekeket, amiben a helyi magyar pedagógusoktól és értelmiségiektől is nagy segítséget kapnak. Ma már egyre több szülő meri elvinni gyermekét a templomba: szerencsére lassan oldódni kezd a korábbi görcsös félelem. És ebben nagy szerepet játszik Paskai László tavalyi látogatása is: jelenléte mintegy fölszabadította az embereket, megbizonyosodhattak róla, hogy nem jár következményekkel, ha nagy tömegben összegyűlnek a templomban, sőt jeles ünnepeken még a magyar himnuszt is elénekelhetik. Paskai László tárgyalásai után megindult a templomok visszaadása is – igaz, elkeserítő állapotban vannak: az egyikben például „ateista múzeum” működött, s Krisztus képe helyén sarló és kalapács díszelgett. Törvényesen átvihetünk a határon szentírásokat, imakönyveket, katolikus sajtótermékeket, az itteniek előfizethetnek az Új Emberre is.
– Milyen kapcsolatban áll az egyházi misszió a világi szervezetekkel?
– A Kárpátalján élő magyarság kulturális önazonosságának megőrzéséért nagyon sokat tesz a tavaly alakult Magyar Kulturális Szövetség, melynek tagjai szoros kapcsolatban állnak missziónkkal is. Lapjuk, a „Háromágú síp” legutóbbi száma részletes beszámolót közöl a kárpátaljai egyházak életéről Csáti József esperes-plébános tollából. Tudunk jó néhány hazai világi kulturális misszióról is: az Esztergomi Kulturális Egyesület például épp Nagyszőlőst választotta testvérvárosának, s most különféle cserelátogatásokat, közös rendezvényeket szerveznek, könyvcsomagokat juttatnak ki.
– El lehet-e választani ebben a munkában az egyházi és a nemzeti szolgálatot, illetve a vallási és kulturális missziót?
– Nem. És nem is hiszem, hogy szükség lenne rá. Egy dologban azonban mindegyik missziónak meg kell egyeznie, bármilyen céllal kezdeményezik is. A szovjet rendszer negyven éve ezen a vidéken talán azzal okozta a legnagyobb kárt, hogy kiirtotta az emberekből az élet és az ember iránti elemi tiszteletet, s szétrombolta a hagyományos, szilárd morális támpontokat nyújtó családi és egyéb együttélési formákat. Az itt élő emberek nagy része eljár dolgozni a Szovjetunió távoli vidékeire (ahogy errefelé mondják: „megyünk nagyoroszba”), mert ott négyszer annyit tudnak keresni, mint otthon, s ez szinte teljesen lehetetlenné teszi a stabil életforma kialakítását. Mindezek ellenére úgy gondolom, az egyházi misszió is részt vállalhat a hit azon elemi formájának megteremtésében, amely minded vallásos hitet meg kell hogy előzzön, s amely nélkül szerintem éppúgy nem lehet élni, mint nyelv nélkül…
- Külföld [6]