Igen ellentmondásosak a litván gazdasági blokádról érkező hírek. Algirdas Brazauskas a napokban tette közzé a szállítási tilalom alá eső áruk titkos moszkvai listáját, amely kőolajon és földgázon kívül számos más alapvető cikket tartalmaz. Moszkva persze az efféle titkos listáktól függetlenül is talál ürügyet: például a szénszállítások az utóbbi napokban azért szünetelnek, mert a litvánok nem fizették ki a korábbi szállítmányokat, amire persze a litvánoknak egyébként sem lett volna módjuk, mivel a moszkvai központi bankok zárolták a litván pénzeket…
S közben a „birodalom” egyre sebesebben sodródik a szakadék széle felé: a május 1-jei tömegtüntetés résztvevői egyre zajosabban követelték Gorbacsov távozását az elnöki posztról. („Viszlát, kedves Misa!”, „Jelcin legyen az orosz elnök!” stb. – olvashattuk a tüntetők tábláin.) A jelek szerint azonban a szakadék másik szélén a balti köztársaságokban sem teljes az egység: helyszínen járt munkatársunk értesülései szerint a különböző pártok és tömegszervezetek még az alapkérdésben, a függetlenség ügyében sem mindig értenek egyet.
Észtország
A három balti népfront közül sokáig a Rahvarienne, az észt népfront volt a legstabilabb, legkonstruktívabb és leghiggadtabb politikai erő, ma azonban inkább a határozatlanság jellemzi: már megalakulásuk óta azon igyekeznek, hogy kívül maradjanak a tiltások körén. A „fontolva maradás” és a „fenevad fel nem dühítésének” jellegzetes képviselője elnökük, Edgar Savisaar is, aki egyben az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság második embere, a Tervbizottság elnöke.
Az észt politikai palettán a népfronton kívül még öt párt szerepel, melyek tagjai javarészt a régebbi környezetvédők, szamizdatosok és az ún. disszidensek közül kerülnek ki. Kis pártokról van szó: általában ezerfős tagsággal és három-hét százalékos befolyással rendelkeznek. A legjelentősebb közülük az Észt Függetlenségi Párt. Az észt politikai szervezeteket a szolgálatmegtagadási akció éppúgy megosztotta, mint az, amikor az állampolgárság kérdésében kellett dönteniük. A jogilag még mindig létező „történelmi” Észtországot választó állampolgárok időközben megválasztották az ún. Észt Állampolgárok Legfelsőbb Tanácsát, melyben az öt párt vezetői vesznek részt. Mérvadó litván politikus véleménye szerint Észtországban azért is igen bonyolult a függetlenség deklarálásának ügye, mert az állampolgári tanács és a Rahvarinne között igen éles az ellentét. Olyannyira, hogy az állampolgári tanács emberei Savisaart a megszálló hatalom képviselőjének tartják.
Lettország
Lettországot a háború előtti balti politikai szóhasználatban „csalfa szomszédnőként” emlegették. Az utóbbi napok eseményei azt igazolják, hogy a függetlenség kérdésében legalábbis nem igaz a régi jelző…
Most Lettországban van a balti államok leggyengébb népfrontja – a Tautas Fronte (csak 40 000 tagja van) és legerősebb függetlenségi mozgalma – a Lett Függetlenségi Szövetség (15 000 tag). Egy részük csatlakozott a Tautas Frontéhoz is, és ott nagy befolyással rendelkeznek, olyannyira, hogy időközben bizonyos fokig radikalizálták is a népfrontpolitikát. Valaha Lettország volt politikailag a legaktívabb és gazdaságilag a legfejlettebb a három balti állam közül. Ezért érték éppen Lettországot a legsúlyosabb repressziók (pl. ’68–69-ben, amikor leváltották az egész lett vezetést), ezért figyelték a baltiak közül a legerősebben a lett ellenzéket. Ez a fokozott elnyomás alakította ki a mostani politikai felállást.
A Tautas Fronte elnöke, Dainis Ivans környezetvédő újságíró, kommunista, az SZKP legutóbbi kongresszusának küldötte távolról sem a radikálisok közé tartozik, a népfronton belül a centrumra támaszkodik. Legutóbb azonban már arról panaszkodott, hogy a függetlenségiek „kimossák alóla” ezt a stabil centrumot. Mint kiderült, panasza nem volt alaptalan…
Litvánia
A litván népfront – közismert nevén Sajudis – és az itteni függetlenségiek viszonya gyökeresen más, mint Észt- és Lettországban. A függetlenség kérdésében ugyanis a Sajudis és a politikai pártok között nincs szembenállás. A Sajudis nyomtatta a kampány idején a pártok plakátjait, velük közösen állított jelöltet. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a pártok (melyek közt a klasszikus balti irányvonalak dominálnak kereszténydemokrata, szociáldemokrata, liberális, zöld, függetlenségi) kis súlyúak, csak együtt tekinthetők jelentősebb (függetlenségi) irányzatnak.
Litvánia politikailag már a következő stádiumban van a másik két balti államhoz képest. A demokratikus ellenzék egyenlő a Sajudisszal. És itt merülnek fel azok a problémák, melyek a magyarországi pártok esetében a következő hónapok során fognak felvetődni – a párt győztes vezetése képviselő és kormánytisztviselő lesz, tehát nem tudja, és nem is akarja a pártot továbbra is vezetni. A Sajudis szejmjének 220 tagja volt, a szejm tanácsának 35, ezek közül 10, ha Sajudis-vezető marad továbbra is. A következő problémakör már abból adódik, hogy a Sajudis mint jelenleg az egyetlen politikai erő előretörése nem vezet-e abszolutista uralomhoz, az összes ellenirányzat elfojtásához?
E kérdések jegyében zajlott az április végi Sajudis-kongresszus. Két irányzat készített tervezeteket a szervezeti szabályzatra – az 1-es számút a kaunasi csoport terjesztette be. (Kaunas a litvánok szemében a litván maffia fővárosa – na, másutt is van bűnözés, de csak Kaunasban igazán litván.) A csoportra a sógor-koma viszonyok hálózata jellemző. A 2-es számú tervezetet a Vilniusban működő Liberális Klub képviselői készítették.
Ez utóbbiak egyike, Gyntaras Romanas mondta nekem a kongresszus második napján: „Az éjszaka folyamán részt vettem annak a bizottságnak a munkájában, amely a két tervezet között kompromisszumot alakított ki. Azt hiszem, kisebb csodát sikerül elérnünk. A végeredmény a Sajudist széles tömegekre támaszkodó mozgalomként ábrázolta. A kaunasi tervezet nem mondta ki ugyan, hogy a Sajudis váljon párttá, viszont tartalmazta az első lépéseket a szuperpárttá váláshoz. Ezt két, látszólag apró részlet is jelezte. Az egyik az, hogy a tagokat két részre osztották: működő és egyéb tagokra. (Csak nem az 1984-ből ismert „külső és belső pártra”?) S a későbbi fejlődés ez alapján létrehozhatott volna egy hatalmas belső apparátust. A másik részlet – a nagyon szigorú, piramisszerű felépítés, szigorúan körülírt szervezeti formák, előírások arra vonatkozóan, kiket vehet fel az alapszervezet tagjai sorába, ki döntheti el a felvétel jogosságát (ha nem az alapszervezet) és miféle kritériumok alapján.”
A liberálisok tehát attól féltek, hogy a Sajudis szuperhatalom lesz a kormány kezében, mely szuperhatalom, akár az egyház a középkorban, teljes erkölcsi ellenőrzés alatt tartja majd Litvániát. De a két ülésnap közti éjszakán sikerült végül is kompromisszumot elérni a kaunasi csoporttal, és a kompromisszum eredményét képező szabályzattervezetet reggel szétosztják a küldöttek között.
Rövidesen eljön a kongresszus legfeszültebb, legemlékezetesebb pillanata: Landsbergis a kompromisszumos tervezet ellen szólalt fel! Jellegzetesen kelet-európai kongresszusról van szó – 1000 küldött és 4000 vendég, a frakciózást e létszám lehetetlenné teszi, nagy félelmek az esetleges, nem demokratikus módszerektől, számos biztosíték, és ezzel egy időben a vezetők nagy tekintélyuralma – amit Landsbergisék ki is használnak. A terem felbolydul. Fél órán át özönlenek a vádak, hogy az elnökség elnyomja a felszólalókat…
Nem szabad elfelejtenünk, hogy azok a vezetők vetik be tekintélyüket, akiknek jó része távozni készül a Sajudis vezetőségéből, s utódaik személyére még javaslatok sincsenek. Landsbergisék kivonulnak, és üres terepet hagynak a későbbi marakodások számára. Utolsó cselekedetük a szervezeti szabályzat elkészítése volt. A vita végül is azzal végződött, hogy a kongresszus új bizottságot jelölt ki Landsbergis vezetésével, ám ebbe a bizottságba a kompromisszumos javaslatot kidolgozók közül már senki sem került be… A Sajudis végül is kilábalt a diktatórikus válságból, talán épp azáltal, hogy ezen a kongresszuson egy erős liberális szárny jelentkezett.
- Külföld [6]