Rám persze hogyan is emlékezne, bár amikor néhanapján összefutunk az egyetem folyosóján, ismeretlenül is biccentünk egymásnak. De vajon emlékszik-e arra a nemzedékre, melyet a 80-as évek legelejének apatikus hangulatában Ön győzött meg arról, hogy a világ még mozog, hogy az ellenállásnak az is egy módja, ha a meglévő szűk kereteket megpróbáljuk kitágítani. Akkoriban minden találó sor, minden kimondott tabu korosztályunk százait bizonytalanította el a „létező világok legjobbikának” iskolás igazságaiban. Hiszem, hogy ebben az időszakban a Tanár úr is erezte, hogy mellette állunk: 1983 kiábrándító őszén, a zsúfolt előadótermekben, az egyetemi büfében, az utcán, mindenütt.
Megörültem, amikor először hallottam, hogy a Tanár úr az MDF vezetőségének tagja lett. Végre van ott egy ember, gondoltam, akiről tudom, honnan jött, hogyan gondolkodik, s talán lesz ereje arra, hogy valamelyest saját képére és hasonlatosságára formálja át a mozgalmat. Azóta egyre csak vártam, mikor jutnak szóhoz, mikor veszik át a kezdeményezést az Önhöz hasonlóan gondolkodók, mikor keríthetek sort arra, hogy módosítsam az MDF-ről kialakult képemet.
Az utóbbi hetekben szinte naponta látom a Tanár urat a tévé képernyőjén. A csütörtöki sajtószabadság-vita után egyre nehezebb eldöntenem, hogy Ön van-e a „nyugodt erő”-vel, vagy a „nyugodt erő” van Önnel. Úgy fogalmazott, hogy azt szeretné, ha a köztudatban elterjedt MDF-kép helyett az emberek az Önben élő MDF-képet ismernék meg és fogadnák el. (Remélem, az idézés pontatlansága nem érinti a lényeget.) Nem kételkedem, nem kételkedhetem eszményei tisztaságában. A politika azonban, mint már számtalanszor bebizonyosodott, nem az a világ, ahová az egyén (szándékaitól függetlenül) ideáit a tények ellenében kivetítheti. Tényből pedig nincs kicsi és nagy, mint ahogy egy politikai nyilatkozat számára sincs kis és nagyközönség: mindegy, hogy tíz vagy tízezer rágalmazó röpcédula kering a városban, mindegy, egy Csurka vagy öt Sinkovits prófétai önkívületben, s a tények változatlanul fenyegetőek, függetlenül attól, hogy tíz vagy tízmillió ember füle hallatára hangzottak-e el. Ha az órámra két hallgató jön be, ugyanazt mondom, mintha ötvenen lennének, s nem kétlem, hogy Ön is ezt teszi.
Most, 1990 áprilisának végén Ön, Tanár úr, sajnos már nem formálhatja át a pártjáról alkotott képet, legfeljebb a nevét adhatja mindahhoz, ami eddig törtónt. Egy frontátvonulás frontemberévé lett.
A „nemzeti egység” egységesen nemzeti tömegtájékoztatása rémálmaim egyik visszatérő motívuma. Abból, amit a Tanár úr a stúdióban elmondott, számomra az tűnt ki, hogy csakis az MDF hivatott összefogni a magyarságot, s ezért a sajtónak alkalmazkodnia kell az MDF vezette kormány elképzeléseihez. Újra „egy nagy cél érdekében”, újra (ezúttal az egyház által is) szentesített eszközökkel. Azt hiszem, Tanár úr, pártjának mindmáig tapasztalható erkölcsi labilitása sokakat visszariaszt ettől az elképzeléstől.
Tudom, hogy nekem, egyszerű hígmagyarnak nincs és egyre kevésbé lesz jogom belefolyni a nemzet nagy kérdéseibe. Azt is tudom, hogy kezdő irodalomtörténészként sem ildomos beleszólni az elismert kollégák dolgába. Azért vetemedtem mégis ilyesmire, mert a minap, amikor a Tanár úr átsietett a bölcsészkar félemeleti folyosóján a büfé felé, egy cinikus megjegyzés ütötte meg a fülemet: „Jesszusom, a miniszter!” Odafordultam, és láttam, hogy az illető már egy másik nemzedék képviselője. Szeretném, ha ez a generáció is Tanár úrként ismerné meg Kulin Ferencet, és évek múltán is így szólítaná.
Krasztev Péter
1038 Jendrassik u. 7.
- Visszabeszélő [6]