„Sztálin elvtárs… éberen őrködik a művészet minősége felett”
(Pogány Ö. Gábor, 1949)
„Vezetőink arcképeinek elhelyezésénél Lenin elvtárs arcképe legyen, ha szemben állunk, balról, Rákosi elvtárs arcképe középen, és Sztálin elvtárs arcképe jobbról.”
(Főiskolai jegyzet, 1956)
Az úgynevezett „ötvenes évek” vagy „Rákosi-rendszer” (valójában 1948–1956) művészete és általában vizuális kultúrája vagy inkább látványvilága – már ami az államilag támogatott és hivatalosan gerjesztett ízlést illeti – a hazai mélypontot jelentette e nemben. A Legújabbkori Történeti Múzeum (előzőleg Munkásmozgalmi Múzeum) januárig nyitva tartó „Sztá-lin! Rá-ko-si!” című kiállítása (Budavári Palota A épület) legalábbis erre a megállapításra ösztönöz.
Természetesen nem csak erre; a kiállítás rendezői szándékuk szerint „elsőként vállalkoztak arra, hogy a sztálinizmus magyarországi változatának: Rákosi rendszerének jellemző vonásait egymás mellé sorakoztassák”. Ám a kiállítás annyiban is úttörő jellegű, hogy első ízben ad lehetőséget a kort az általa kínált látvány felől megközelíteni, azt vizsgálni, amit a rendszer láttatni akart, amit a szemnek juttatott. Hiszen egy kiállítás eszköztára kényszerűen a látható világon alapul.
A rendszer a látvány segítségével is szerette volna a „tömegek” azonosulását elnyerni. Bizonyára akad majd, aki feltárja azt a folyamatot, melynek eredménye egy pravoszláv szakralitást és pompát, az egykori spontán munkástüntetések stílusát és a hitleri ünnepségek méreteit és merev koreográfiáját eggyéötvözni óhajtó (vagy mindezekből merítő) ünneplési és díszítési stílus lett. A magas művészet létjogosultságát tagadta ez a mindenki tetszésére appelláló, előregyártott kvázi-kultúra, amely komikus zagyvasággal egyesítette magában a XIX. századi akadémikus művészet, a giccs, a proletkultos hagyomány és a naiv művészet elemeit. Minden más tájékozódást, érdeklődést hatósági eszközök igénybevételével is üldöztek. Így azután a rendszer berendezkedésére az utcaképben, a mindennapokban is szüntelenül figyelmeztető stílus meglepő gyorsasággal árasztotta el az országot; legkésőbb Sztálin 1949. decemberi (elképesztő szervilizmussal ünnepelt) 70. születésnapjára teljes virágjában pompázott. Tükröződik ez a kiállítás örömittas felvonulásokat ábrázoló fotóin, a Sztálin-szoborpályázat anyagán, az üzemiroda dekorációján. Fájdalmamra nem találkoztam viszont a kor egyik emblematikus jellemzőjével, a munkahelyeken az időben szinte (vagy igazán?) kötelező oltárpótló „vörös sarok”-kal.
Arra, hogy a kommunista párt menynyire a részleteket is ellenőrizni törekedett, jellemző egy Mozgalmi dekoráció c. szakmunka megjegyzése: „A faliújságok kivitelezésénél feltétlenül vegyük figyelembe Pártunk Szervező Bizottságának 1952. május 19-én hozott határozatának szempontjait.” Eszerint lehetséges, hogy száz egyéb apróságot is szabályozott ez vagy egy másik párthatározat, olyanokat, melyekről akkor úgy hittük, hogy párt-, titkári vagy más magánszorgalom gyümölcsei. Olyasmire gondolok, mint pl. az a rituális gyakorlat, hogy Rákosi képét Lenin és Sztálin képe közé, de néhány centivel alacsonyabbra volt ajánlatos elhelyezni.
A példák, melyeket a kiállítás kínál (a Rákosi-születésnapi hajmeresztő ajándéktárgyak, giccsek, vagy a hétköznapok közönségesen ronda tárgyai) egyéb rokon-műfajú emlékeket is felidéznek. A klasszikus: a zsírból készült Sztálin-buszt a hentes kirakatában. (Beuys korai előképe.) Felirat a trolibusz oldalán: „Az élenjáró szovjet ipar terméke.” Ez a merész, Magritte-ot idéző gesztus iskolapéldája annak, hogyan fordult ellenkezőjére a jámbor hivatalos szándék, amely tudatformáló indítékkal közölte velünk saját véleményünket (és a legszívesebben mindenre táblát helyezett volna). A valóság és a felirat tartalma közt indukálódó feszültség szürrealizmusa még jobban kidomborította az amúgy ismert igazságot.
Táblákban egyébként nem volt hiány, sem plakátokban. A „fordulat éve” után megjelenő falragaszok különösen látványosan mutatták a végbement gyors változást az utca képének tükrében. A háború utáni években ugyanis igen kiváló, nemzetközi plakátművészetünk volt, ami szinte napok alatt vált semmivé. Miután a változások az üzleti, kereskedelmi reklám alapjait elsodorták, a vizuális kaptafák és közhelyek úgyszólván csak a politikai plakáton jelentek meg. Tanulmányozható a szocialista ikonográfia: munkás, paraszt, értelmiségi és így tovább. Szép példák a kiállításon.
Hasonlóan érvényesült a közérthetőség dogmája, a földhözragadtan-ábrázolás kívánalma a „nagyművészetben”. Végül is plakáttól, festménytől hasonló meggyőző erő váratott el. De szabadott kicsit múlt századiasan, kicsit dilettánsán, sőt: kicsit posztimpresszionistán is festeni. „Nagy festészet nem elsősorban a színeken, a kompozíciókon, a formai mozzanatokon múlik, …hanem elsősorban az eszmei tartalmon.” (Révai József) Az eszmei tartalom pedig – min máson? – a mű tárgyán, az ábrázolaton méretett le. Érdekes és még feltáratlan kis történet a nagy történeten belül Bernáth Aurélnak, a „haladó gondolkodású” polgárnak és megrögzötten konzervatív művészi meggyőződésű festőnek a szerepe. Bernáth a régi rendszerben nem hivatalos művészként gyűjtött tekintélyét az újban hivatalossá növelte. Így a kultúrpolitika által megkövetelt szocreált némiképp a maga posztimpresszionista művészi ideáljához hasonlította, ahelyett hogy ő alkalmazkodott volna ahhoz, sőt fontos szerepe volt abban, hogy a magyar szocreál szélesebb stílusskálán működhetett, mint aprólékosan részletező szovjet példaképe. Ma már alig érzékelhető finomságok! Ezért is hiányzik a várbeli kiállításról: nem tipikus. Mindez azonban egyáltalán nem volt sima ügy. Részlet Horváth Márton bírálatából (1952): „…ez a »festői«, ez a »művészi« hatás elkápráztatja Bernáthot, …ahelyett hogy kiemelné a harcoló… embert… Bernáth ezzel a világítási effektussal inkább egy kicsit belekeni a téglafal síkjába magát az embert is.” Viszont együtt kapott Munkácsy-díjat az itt szereplő „Kónyi elvtárs” a „Mit láttam a Szovjetunióban?” és a „Készülődés május 1-jére” c. festmények alkotóival (1950).
Elképzelhető, mennyire állottak e művek és eszmei problémáik a perek, kitelepítések, a szegénység közepett a közérdeklődés homlokterében. Volt ellenben rengeteg vita és cikkezés „művészetünk aktuális kérdéseiről”. Úgy tetszik, az ideológusoknak legalább egy része akkor még valóban hitte, hogy életre segíthet „egy új művészetet”, amellett hogy mélyen meg volt győződve önmaga és agitációs munkája fontosságáról. Ezzel együtt a dolog némi baljós árnyalatot is kapott: ha nem volt a kritikának foganatja, a türelmi idő lejártával „következmények”-re volt kilátás. Mi pedig eljárogattunk a Műcsarnokba és (amíg le nem bontották) a Nemzeti Szalonba – röhögni és bosszankodni.
Mai szemmel talán az a legfigyelemreméltóbb, hogy a hazugnak ismert, rózsaszínű valóságot tükrözni hivatott kvázi-művészet mégis felidézi a kor igazi arcát. Silánysága folytán megtévesztési szándéka is feltárul, nem tudja leplezni, hogy nem a saját szemével néz, és az eredmény többnyire komikumba vagy unalomba fullad. Másrészt, ha egy pillanatra komolyan próbáljuk venni a művekben feltáruló – látni vágyott, odahazudott – világot, azt nem – mint szánták – derűsnek és boldognak, hanem kisszerűnek és csüggesztőnek látjuk. (Akkor egy pillanatra se vettük komolyan.)
Akinek nincs személyes élménye a korról, a kiállítás tárgyairól, bizonyára őskori leletekként szemléli a dokumentumokat, és érzelmei a derű és a csodálkozás körében mozognak. Bennem felidéződött a három alapérzés, melyek közt sokat hányódott a lélek: a szorongás, az undor és a harsány röhögés kényszere. Ez most már a múlté. Ám – ha csak a vizualitás terén maradunk is – megállapíthatjuk, hogy a felhőtlen derű kora nem jött még el. Környezetkultúránk rettentő állapota, az általános vizuális műveletlenség, a csiricsáré ízlés vagy inkább ízléstelenség mind az ötvenes években kapott tartós biztatást, hosszú távra kiható támogatást. Feszültségekkel teli, forrongó művészeti szervezeti életünk, az intézményrendszer még mindig a sztálini örökségből fakadó nehézségekkel birkózik, sőt, mostanában kulminálnak az ellentmondások leginkább.
Végül: a kiállítás dicsérete. A kezdeményezés úttörő mivolta mellett szót kell ejteni arról is, hogy a téma mennyire kiállításra termett. Az ötlet így különösen találónak bizonyult. A rendszer rejtett arca viszont már nem tárul fel ilyen könnyen, s ki tudja, a kutatás mire derít még fényt. Rekvizitumain keresztül mégis nagyon sokat tudhatunk meg az ötvenes évekről, pusztán a szemünk járatásával, olyannyira átitatott mindent, akarva-akaratlanul is a politika.
- Kultúra [6]