A kerülőutak tanulságai
Radnóti Sándor azon gondolkodók közé tartozik, akiknek Lukács György volt a tanítójuk, s akik, mint ő maga fogalmazza: „anyanyelvként sajátították el a marxizmust”. Ugyanezen generáció legjobbjai már mind elmondták a maguk „sírbeszédét a marxizmus felett”, mely nekrológ hitelességének megítélésekor számba kell venni, hogy ez a marxizmus a politikai hatalommal való „heveny szembenállással” kapcsolódott össze, ami meglehetősen kényelmetlen következményekkel járhatott. Radnóti Sándor 1980-ban kénytelen volt elhagyni annak a Gondolat Kiadónak a szerkesztői állását, amely most tanulmánykötetét megjelenteti. Gyanítható azonban, hogy a történelem e piciny fintora még mindig nem a história igazi arcát láttatja, s igen távol vagyunk attól, hogy pontos képet alkothassunk az utóbbi évtizedek szellemi folyamatairól.
A megértést azonban egészen bizonyosan nem segíti, ha a marxizmust a bubópestis egyik válfajának tekintjük, s pl. „szemréstani” alapon egyenlőségjelet teszünk, a tragikus sorsú Walter Benjamin húszas években vallott „messianisztikus marxizmusa” és a volgai parasztok éheztetésében nagy leleményességet tanúsító területi párttitkár között.
Radnóti Sándor az eszmei folyamatok, szellemi hatások vizsgálatában kitüntetett szerepet szán a félreértés Lukács Györgytől örökölt kategóriájának, arra utalva, hogy valamely nézetrendszer vállalása szorosan összefonódik az elfogadandó eszmék, gondolatok mögött megbúvó „eredeti” szándékok és indítékok módosulásával: a megértés szükségképpen átértelmezés. Ragyogó tanulmányban mutatja meg, hogy miként formálják vallási hagyományok s teológiai motívumok is pl. Walter Benjamin marxizmusát. Radnótiék generációja a szabadságban és az ember autonómiájában gyökerező képességek felszabadításának, „emancipációjának” elméleteként érti (félre) a marxizmust, s az így felfogott társadalomkritika élét fordítja előbb azon politikai rendszer ellen, amely deklarációiban saját magát is marxizmusként érti (félre), majd fordul el magától a marxizmustól is. „Nagy szorgalommal és patetikus elszántsággal fűrészeltük az ágat, amelyen ültünk” – összegzi immár érthető derűvel az akkortájt korántsem vidám „önfelbomlasztási” folyamatot Radnóti Sándor.
A „vesződséges kerülőutaknak” persze lehet nyereségük is, ami nem menti fel azokat, akik több generációt kényszerítettek ezekre az ösvényekre. A dogmatizmus béklyóiból kiszabaduló kritika tapasztalata minden dogmatizmussal szemben érzékennyé tehet. A kötet legfontosabb üzenetét, úgy gondolom, az a gesztus, gondolkodói attitűd hordozza, amellyel Radnóti Sándor az általa elemzett szerzők felé fordul. Nyoma sincs itt az ocsút a búzától elválasztani törekvő ítélkezésnek. Radnóti azokra az energiákra figyel, amelyeket egy-egy elmélet felszabadíthat, függetlenül attól, hogy magát az adott eszmerendszert miféle tévedések, melléfogások, korlátok jellemzik. A különféle teóriák nem egyszerűen az igazság szempontjából méretnek össze, mert hát hol az az igazság: maguk a mércék, a számításba jöhető értékek is súlyos nehézségekkel küszködő reflexiók termékei.
A következetesen végigvitt és vállalt elméleti pluralizmus ennek az „öndestrukciónak” a legfontosabb nyeresége: „le kell mondanunk a totális elmélet igényéről, és el kell fogadnunk azt a tényt, hogy a művészetnek, illetve a művészeteknek nemcsak lehetséges, hanem van is több története” – fogalmazza meg Radnóti a művészetelméletre vonatkozóan teoretikus programját. S hogy ez a „lemondás” nem búskomor rezignációt vagy valamiféle „pántragizmust” eredményezett, az talán éppen annak köszönhető, hogy az elmélet pluralizmusának lehetőségét a művészet eredendő és elvi pluralizmusa hitelesíti és alapozza meg.
Az esztétikai mozgástér
A marxizmus alóli emancipáció elméleti közegét ugyanis elsősorban a művészetelmélet jelentette. Radnóti Sándor kötetét olvasva választ kereshetünk arra a talányos kérdésre, hogy miért játszhattak az esztétikai viták oly kitüntetett szerepet a magyar kultúra utóbbi évtizedei – különösen pedig a hatvanas–hetvenes évek – kultúrtörténetében.
A kézenfekvő magyarázat, hogy csak itt lehetett egyáltalán vitatkozni, mivel ez a terület ideologikusan közömbösnek számított, aligha állja meg a helyét. Jól tudjuk: ez a hatalom roppant erőfeszítéseket tett a művészetnek – mint Radnóti Sándor mondja – „monolit politikai társadalomba történő integrálására”. Lukács György tekintélye és személyes érdeklődése sem magyarázhatja meg e helyzetet, hiszen továbbra is ott a kérdés, hogy a politikai korlátokon túl ő maga miért tekinthette kitüntetett feladatának az esztétikai kérdések taglalását. Radnóti Sándor szövegeit olvasva világossá válik: az olyan látszólag tisztán etikai és politikai alapfogalmak, mint az individualitás jogai, az értékek pluralitása, az autonómia, a szabadon elfogadható normák, a választható és újraválasztható hagyományok kérdéskörei alig-alig választhatók el a művészetelmélet problémáitól, s az esztétikai viták bizonyos értelemben az etikai és politikai diszkusszió „előjátékát” jelentették.
A válasz megtalálásához talán meg kellene szabadulnunk az afféle kishitűségtől, miszerint mindaz, ami nálunk esik meg, egyszerűen torzult másolata a máshol zajló „igazi” történéseknek. Radnóti Sándor elemzéseiből kiderülhet: az európai kultúra alapértékeit mintegy kényszerűen, csak a művészetre vonatkozó spekuláció formájában értelmezhetjük újra. Amikor Nietzsche kijelenti, hogy a voltaképpeni metafizikai tevékenységet a művészetben látja, ezzel valójában minden modern művészetelmélet „titkát” mondja ki: a transzcendens értékek megrendülésével a végső kérdések a művészetelmélet keretében gondolhatok újra. A modern művészet és a tőle elszakíthatatlan elmélet persze nem „megoldásokat” kínál: maga a művészet és az esztétika is osztozik azokban a nehézségekben, amelyek magát a modern kultúrát is jellemzik. De ha a megoldás lehetősége nem is látszik, legalább az értelmes párbeszéd feltételei megteremtődnek. Radnóti Sándor ennek a párbeszédnek a példáját és tétjeit tárja elénk könyvében, melynek talányos címéhez a kulcsot a mű alábbi idézete adja:
„Az esztétikai transzformáció mottója Brecht drámájának, A szecsuáni jóléleknek utolsó két sora lehetne. Amikor az istenek mindent megoldatlanul hagyva visszatérnek az égbe, a színész hozzánk fordul: »Tisztelt közönség, kulcsot Te találj, / Mert kell jó végnek lenni, kell, muszáj.« (Nemes Nagy Ágnes fordítása.) Tulajdonképpen minden művészetfilozófiát jellemez az a gesztus, hogy a mű ismeretlen kulcsát a közönség kezére bízza. Mert az önállósuló művészetbölcselet azt az új szükségletet fejezte ki, amelyet elkülönítve nem ismert a viszonylag homogén ízlés és eszme művészi világa: a megértését. A jelentés magyarázatát nem esztétikák, hanem kánonok, poétikák, kommentárok, glosszák végezték el.” A merev kánonok eltűnése ugyan felszabadíthat s örömmel tölthet el, de tisztán kell látni, hogy a megértés kötelessége kire-kire sokkal súlyosabb terhet ró, hiszen a kulcsot nem lehet másutt, másnál keresni, csupán önmagunkban. Ha tetszik: a lábtörlő alatt…
- Kultúra [6]