Ma már nem kérdéses senki előtt, amiről néhány héttel ezelőtt, közvetlenül a franciaországi népszavazás után még csak rébuszokban volt szokás beszélni: Európa válságban van. A krízis tünetei szinte minden fronton jelentkeznek. Az alkotmány ügye elbukott a francia és a holland népszavazáson, füstbe ment a mainál versenyképesebb Európát megcélzó lisszaboni folyamat, és a következő, 2007 és 2013 közötti költségvetést is homály fedi egyelőre. Az unió fejlődése megtorpant, az intézmények bénultság közeli állapotban vannak.
Tegyük hozzá gyorsan: volt már ilyen. A mai események a hetvenes–nyolcvanas évek euroszklerózisát idézik, amikor az akkori közösség a vegetálás szintjére süllyedt. A tagállamok közötti mély ellentétek több évre paralizálták az európai intézményrendszert. Mintegy húsz esztendővel ezelőtt az egységes belső piac kiteljesítését szolgáló Egységes Európai Okmány (Single European Act) jelentette a kiutat. A tervet – Neil Fligstein amerikai szociológus sokatmondó kifejezésével élve – az „intézményi vállalkozó” szerepében feltűnő Európai Bizottság terjesztette elő, kilendítve a holtpontról a tagállami ellenérdekeltségek hálójában vergődő integrációt.
Az unió mai válságában egyelőre nem látni azt az agilis bizottságot, amely a tagországok önérdek-érvényesítő szempontjain felülemelkedve, hatékonyan tudná képviselni az összeurópai szempontokat. Már amennyiben vannak persze ilyenek. A mából visszatekintve a Romano Prodi vezette brüsszeli „kormány” utódjánál, legalábbis eddig, nagyságrendekkel emlékezetesebb munkát végzett. Prodiék alatt az európai „kulturális keretet” – hogy ismét egy Fligstein által alkalmazott kifejezést használjunk – sikerült tartalommal megtölteni; az EU, még ha a maga kettőt előre, egyet hátra döcögős módján is, de haladt előre. Súrlódásmentesen bevezették a közös európai valutát, amely – mindenféle euró-hurrá nélkül állítható – sikertörténetté vált. A pénztörténelem legnagyobb vállalkozása logisztikailag és közgazdaságilag is eredményes volt. Az euró árfolyama a kezdeti mélyrepülés után a magasba szökött, a referenciapontként használt szigorú maastrichti kritériumok pedig az állami szerepvállalás visszaszorítása révén ösztönözték a növekedést. Nem a közös valután, hanem a strukturális reformok elmaradásán múlik, hogy az unió meghatározó tagországainak egy része, elsősorban Németország, Franciaország és Olaszország manapság komoly gazdasági nehézségekkel küzd.
Arról sem a Prodi-féle bizottság tehet, hogy végül nem egy fokozatosan végbemenő, hanem egyszeri, tíz országra kiterjedő bővítés valósult meg, mindkét oldalon megnehezítve az alkalmazkodást az új helyzethez. De ha már a tagállamok így látták jónak, a bizottság az unió történetének meszsze legnagyobb vállalkozását, a nagycsoportos kiszélesítést is simán levezényelte. Legalábbis így tűnt a tízek formális, „intézményi” csatlakozása után, 2004 májusában.
A volt portugál kormányfő, José Manuel Durao Barroso vezette bizottság egyelőre csak árnyéka elődjének, ami egyszerre oka és következménye a kibontakozott európai válságnak. Az „intézményi vállalkozói” szerepet a mai bizottság egyáltalán nem tudja betölteni, inkább sodródik az eseményekkel, mintsem alakítaná azokat. A bizottsági előterjesztések rendre elhalnak a tagállami alkukban. A tagországok érdekei mostanában fölülírják a páneurópai szempontokat, miközben a közös értékeken alapuló európai gondolat kommunikációja minden eddiginél erőtlenebb.
Mindez lovat ad azok alá, akik a bizottságot valamiféle „vízfejnek”, tesze-tosza, felduzzasztott bürokráciának tartják (ha pusztán a létszámot tekintjük, akkor ez nincs így: az Európai Bizottságnak kevesebb az alkalmazottja, mint Párizs városának). És lovat ad azok alá is, akik úgy vélik – különösen a laza kötéseken, azaz kevés koordináción alapuló, brit ihletésű Európa-politika hívei fogalmaznak meg ilyen véleményeket –, hogy a bizottsági koordináció inkább árt, mint használ az európai polgároknak. Az uniós intézmények közül a bizottság áll a „legtávolabb” a választópolgároktól, mondhatni itt halmozódott föl a legnagyobb demokratikus deficit, ezért az eredmények felmutatása létfontosságú e szervezet számára: végigvihető, innovatív projektek nélkül a bizottság béna kacsa marad.
Az unió persze még az integrációs folyamat fölgyorsulásának szakaszában sem hasonlított az Egyesült Államokhoz. Az Európai Unió egy, a világon egyedülálló intézményrendszer, amely önálló nemzeti identitással, politikai és gazdasági érdekekkel rendelkező demokráciákat foglal magába. Az európai egységesülés folyamata eddig sem volt más, mint kikínlódott kompromisszumok sorozata, némi elitista beütéssel. Mindeddig éppen az volt a nagy uniós trouvaille, hogy végül mindig jobban megérte megállapodni, mint felrúgni az egyezséget.
Ez a dinamikus és kényes egyensúly látszik most meginogni: az eddigi pozitív összegű, konstruktív uniós politika egy nullaösszegű játszmához kezd hasonlítani. Pedig nem volt olyan régen, amikor az európai politikai és gazdasági elitet nem kellett sokáig győzködni az euró bevezetéséről és a bővítés előnyeiről. E két nagy projekttel, az unió kiszélesítésével és mélyítésével a hatástanulmányok szerint mindenki jól jár(t). Vagy mégsem?
A valóság percepciója rácáfolt a reményteljes tanulmányokra, jóslatokra. A költségvetési huzakodást elnézve ma úgy tűnik, amit az egyik ország nyer, azt a másik elveszíti.
Már hosszabb ideje érett a június közepi brüsszeli csúcson manifesztálódott konfliktus az EU finanszírozói, illetve haszonélvezői között: a nettó befizetők azzal, hogy a nemzeti jövedelem (GNI) 1 százalékában szerették volna limitálni a közös kiadásokat (az eddigi 1,24 százalékos plafon helyett), lényegében megágyaztak a konfliktusnak. Egyértelművé vált a nézeteltérés a gazdagabb régi és a szegényebb új tagok között. A közös európai eszmét a leginkább magáénak érző luxemburgi elnökség – francia inspirációra – elérkezettnek látta az időt arra, hogy megpróbálván elszigetelni a briteket, a még Margaret Thatcher által kiharcolt brit visszatérítés (a rabatt) ügyét is „megpiszkálják”. A régi uniós tagállamok többsége igazságtalannak tartja ugyanis, hogy a britek – egyedüliként a nettó befizetők között – a költségvetési befizetéseikből egy részt visszakapjanak.
A költségvetési vitában persze a briteknek is megvan a maguk igazsága. A júliustól kezdődő brit elnökségnek az Európai Parlament számára készített jelentése kiemeli, hogy az elmúlt tíz esztendőben Franciaország 19 milliárd euróval gyarapította a közös költségvetést, Nagy-Britannia pedig több mint a kétszeresével, 42 milliárddal. A 2007-től kezdődő hétéves költségvetési periódusban még a viszszatérítéssel együtt is 13 milliárd euróval többet fizetnének a britek a franciáknál, e nélkül pedig két és félszeres lenne a különbség. Sőt, Németországgal összehasonlítva is nagyobbnak tűnik a brit számla: a visszatérítés nélküli brit költségvetési hozzájárulás még nominális szinten is meghaladná a német befizetést.
Nem meglepő, hogy a szigetországi pozíció, válaszul az elszigetelést célzó törekvésekre, a tárgyalások során radikalizálódott. Blair immár az egész büdzsé szerkezetét, mindenekelőtt az agrártámogatásokat alakítaná át. Lehet, hogy a viszszatérítés igazságtalan, de az elsősorban Franciaországot preferáló közös agrárpolitika (CAP) nemkülönben, így ha leépítésekre kerül sor, annak a büdzsé egészét kell érintenie – szól a brit érvelés.
Ám ez a júliussal megkezdődött brit elnökség alatt aligha megoldható feladat. Szinte kizárt, hogy fél év alatt átfogó, a kiadások egészét, benne a CAP-et és a brit visszatérítést is érintő költségvetési reformot lehessen végrehajtani. A Blair–Chirac ellentét mélysége lehetetlenné teszi a kompromisszumot; Franciaország rövid távon biztosan nem járul hozzá a CAP radikális átalakításához.
A brit–francia költségvetési vita persze túlmutat önmagán, jóval nagyobb jelentőségű, mint az a mintegy kétmilliárd euró, amely végső soron a vita tárgya volt. A luxemburgi elnökség igyekezete, hogy elszigetelje Londont, végül kudarcot vallott: Finnország, Svédország, Hollandia és Spanyolország részben költségvetési, részben stratégiai szempontok miatt a britek mellé állt. Azóta pedig az is kiderült, hogy az új tagállamok – köztük Magyarország – költségvetési ügyekben kialakított pozíciója szintén közelít London reformpárti álláspontjához, ami az unión belüli erőviszonyok átrendeződéséhez vezethet.
A brüsszeli csúcs óta mindenki számára világossá vált, hogy a költségvetési számok mögött több Európa-koncepció csatázik egymással. Ezek közül az egyik, a hagyományosnak tartott – amúgy nagy részben a második világháború után az amerikai Marshall-segéllyel megalapozott – német–francia jóléti állam súlyos válságban van. E krízis persze elsősorban dinamikájában értelmezhető, nincs köze a kontinens vagy a világ elmaradottabb részeire jellemző – általában nagy mértékű szegénységgel együtt járó – válsághoz. Európa nyugati része – minden gondja-baja ellenére – köszöni, jól van. Néhány tagállamban azonban – elsősorban Franciaországban, Németországban és Olaszországban – sokkszerűen hat a növekvő munkanélküliség és a jóléti intézmények válsága. A perspektívákat sokan borúsnak látják.
A nyugati jóléti álomban megpihent polgárokat nyugtalanítja, hogy feketén-fehéren kiderült: az uniós határok kitágítása bizony pénzbe kerül. Nem túl nagy felfedezés, a lakosság (és a politika) egy része azonban mégis most szembesül vele, hogy a „keleti” munkaerő – ebből a szempontból elvileg mindegy, hogy a kelet-európai vagy az ázsiai „bérnyomásról” beszélünk – olcsóbban termel. Két lehetőség adódik, ám a megmerevedett jóléti struktúrák szempontjából egyik sem üdvözítő. Vagy a tőke megy kelet felé (ekkor kevesebb lesz az újraosztható adóbevétel), vagy megnyitják a munkaerőpiacot a „keletiek” előtt (így azonos szociális feltételek biztosítása mellett megugrik a munkanélküliség). A jóléti csapdának a jelenlegi keretek között tehát nincs megoldása: a globalizációs kihívás menthetetlenül tovább erodálja a gondoskodó államot. (A munkaerőpiac átmeneti lezárása egyaránt ellentmond a liberális piacgazdaság alapelveinek és a négy uniós szabadságjog – az áru, a tőke, a munkaerő és a szolgáltatások szabad áramlása – tiszteletben tartásának. Ráadásul éppen azokban az országokban alkalmazzák, ahol a jóléti krízis a legnagyobb méreteket öltötte.)
A május végén tartott francia referendum eredménye a jóléti rendszereket védeni próbáló segélykiáltásként értelmezhető. A francia polgárok többsége aligha az alkotmányt szavazta le – még akkor sem, ha az alaptörvény tervezetét mindenkinek kikézbesítették, ami amúgy példamutató és gáláns demokratikus elkötelezettségre vall –, az csupán ürügy volt a protest vokshoz. Az ellenfél láthatatlan maradt: a globalizáció, a liberalizmus (ami „franciául” sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint piaci-gazdasági szemléletet), az unió bővítése, „Brüsszel”, illetve minden, ami az egyszer kivívott jóléti rendszert megkérdőjelezheti.
Paradox módon az alkotmány leszavazása a szociális állam fenntartását aligha segíti elő, sőt! Franciaországnak – talán jobban, mint bármely más tagállamnak – érdekében állt volna a kerettörvény megszavazása. És nemcsak azért, mert a jelenleg hatályos Nizzai Szerződés kisebb befolyást nyújt az állam- és kormányfőkből álló Európai Tanácsban az unió egyik alapító tagjának, mint az elvérzett alkotmánytervezet. Ez a jóléti állam fennmaradása szempontjából elhanyagolható szempont. Perdöntő viszont, hogy az Európai Unió egyetlen szerződése sem biztosított olyan szociális jogokat a kontinens polgárainak, mint az elbukott alkotmány. Néhány kiragadott példa az úgynevezett Alapjogi Chartából: a munkavállalóknak joguk van a kollektív tárgyaláshoz és fellépéshez; mindenkit megilletnek a tisztességes és igazságos munkafeltételek, valamint az indokolatlan elbocsátással szembeni védelem. Ezért mondta a népszavazás előtt Francois Hollande, a mélyen megosztott ellenzéki francia szocialisták vezetője – aki a kampányban a baloldal „alkotmánypárti” szárnyát vezette –, hogy ha a többség igennel voksol, kinyílik a szociális Európa kapuja.
De nem nyílt ki. Megkockáztatom, hogy az alkotmány leszavazásával (amelynek más tagállambeli ratifikációját tovább erőltetni politikai farkasvakságra vallana) a jóléti modell utolsó bástyája esett el.
Ezt a hipotézist erősíti, hogy az ősszel tartandó németországi választásokon egy gazdaságpolitikájában minden bizonnyal liberálisabb, CDU/CSU kormány váltja a reformokat későn kezdő szociáldemokratákat. Az Angela Merkel vezette jelenlegi jobbközép ellenzék gazdasági és politikai orientációjában is közelebb áll az angolszász világhoz, mint a hagyományos német–francia tengelyben gondolkodó Schröder-csapat. Franciaországban hasonló a helyzet: annak a Nicolas Sarkozynek áll a zászló a 2007-es elnökválasztáson, akit – noha ugyanannak a pártnak a vezetője, amely az államfői székbe emelte Jacques Chiracot – a francia tradícióktól eltérően erősen piacpárti politikusként tartanak számon, és aki nem híve az uniós koordinációnak és központosításnak. Sarkozy ugyanakkor, ha nyer, valószínűleg megértőbb lesz Amerika iránt, és várhatóan a britekkel is a mainál kiegyensúlyozottabb kapcsolatokra törekszik majd.
A vektorok tehát London felé mutatnak, ezzel együtt pedig egy laza koordináción alapuló, decentralizált Európa irányába. Bármennyire is kívánatos lenne azonban a hatékonyság és a szabadpiaci lendület átültetése az unió egészének gazdaságába, a brit Európa-koncepció kiterjesztése politikai szempontból kétségtelenül visszalépést jelentene. Jelenleg úgy fest: a politikai unió ideájának belátható ideig búcsút inthetünk. Ez még akkor is így van, ha a brit politika eurofil szárnyát reprezentáló Blair június végén az Európai Parlamentben „szenvedélyes Európa-pártiságát” hangoztatta, és tagadta, hogy országa csak egy egységes gazdasági piacként képzeli el Európát. Aligha gondolhatja azonban bárki is komolyan, hogy a politikai unió felé mutató lépések az erősen euroszkeptikus brit közvélemény számára elfogadhatóak lennének.
London politikája eddig mindig a közös intézmények és a koordináció gyengítésére irányult. A szigetország – miközben kifejezetten támogatta és támogatja ma is az unió kiszélesítését, talán éppen a „mélyítés” elodázása okán – csak azokban a közös politikákban vesz részt, amelyek feltétlenül szükségesek a tagsághoz. Kívül maradt az eurózónán, és nem kérdés, hogy ha lett volna népszavazás, a lakosság az alkotmánytervezetet is leszavazta volna.
Blair és környezetének álláspontja tehát finoman szólva nem vág egybe a brit közvélekedéssel. Ráadásul a miniszterelnök pozícióvesztése a tavaszi választások után és az ebből következően várható Blair–Gordon Brown-csere a kormányfői székben – az uniót illetően hagyományosan pesszimista Tory ellenzékről már nem is szólva – szintén a minimális politikai koordináción alapuló „gazdasági” Európa irányába mutat.
Ha az unió végül a britek által preferált útra lép, az annak a beismerése lesz, hogy az összeurópai érdekek csak a gazdaság szintjén azonosíthatók; hogy a kettős kihívás – a versenyképesebb Amerika és az olcsóbb Ázsia – szorításában vergődő öreg kontinens menekülési útja a szabadpiacosodás, a versenyképesség minden áron való növelése. Az unió fejlődésének eddig mindig lökést adó – nemegyszer látensen egy európai államszövetség irányába mutató – politikai kezdeményezések súlyukat veszthetik.
De ne temessük még a politikai uniót! Az unió „második” és „harmadik” pillére esetében, vagyis a közös kül- és biztonságpolitika, de különösen a bel- és igazságügy terén a tagállamokon átívelő közös kezdeményezések Londont is „megpuhíthatják”. A gazdaság szolgálatába állítható, ugyanakkor a tagállamok politikai szuverenitását alapjaiban nem érintő területeken a brit pozíció megértő, sőt kezdeményező lehet az integrációs igényekkel kapcsolatosan.
És ne feledjük azt sem, hogy a versenyképesség és az erős társadalmi kohézió szavatolására, bár viszonylag elszigetelten, de létezik működő modell: a skandináv országok gazdasága. Európa északi szegletében nem a munkanélküli segély, hanem a rugalmasabb munkavégzés az alapja a szociális gondoskodásnak, s nemcsak a verseny, hanem a koordináció is létrehozhatja az optimális erőforrás-allokációt. Igaz persze, hogy ezekben az országokban olyan, a nemzeti identitás részét képező mentalitás fejlődött ki, amelyben – talán minden más tagállamnál inkább – széles körben elfogadott érték a konstruktivitás, a transzparencia és a szabálykövetés.
Lehet, hogy napjaink jóléti krízise nem is csak gazdasági természetű? Az európai identitás megerősödése bizonyára közelebb vezetne ahhoz, hogy az unió döntéshozói ne a versenyképesség és a szociális gondoskodás – egymással ellentétes mozgásúnak gondolt – malmai között őrlődjenek.
- Folyamatos jelen [6]