Ádám Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A Magyar Köztársaság másfél évtizedes történetének legszórakoztatóbb elnökválasztásán az SZDSZ szokása szerint betlit játszott. Tudta, hogy mit kellene tennie, de nem volt ereje megtenni. Azt remélte, hogy megússza a játszmát ütés nélkül, és emelt fővel távozhat a kártyaasztaltól. Ez – bár nem sokon múlott – többé-kevésbé sikerült, ám a szabad demokraták mégsem lehetnek különösebben büszkék a teljesítményükre.

Dicséretükre legyen mondva, az kezdettől fogva világos volt számukra, hogy nem asszisztálhatnak egy ideológiailag finoman szólva képlékeny szocialista elnökjelölt megválasztásához; ahhoz azonban nem volt bátorságuk, hogy nyíltan támogassák a társadalmi értékrendjükkel és rendszerváltó identitásukkal rokon, személyében alkalmas Sólyom Lászlót. Pszichológiailag ez persze érthető: ki akar egy fontos ügyben látványosan keresztbetenni a közvetlen munkatársának, a konkurenciával paktálva le? Másnap is be kell menni dolgozni.

Ám Sólyomot, ha kicsit ügyesebben politizálnak, akár kezdettől fogva támogathatták volna a liberálisok (a Védegylet eredeti támogató ívén számos SZDSZ közeli aláírás szerepelt), és akkor nem (csak) az ellenzék jelöltjeként tűnik fel a júniusi elnökválasztáson. Ez a hajó azonban – oly sok másikhoz hasonlóan – elment, és az SZDSZ-nek nem maradt jobb ötlete, mint távol maradni a szavazástól. Ami azért kicsit problematikus magatartás egy, a parlamenti elnökválasztás mellett elkötelezett párt részéről.

Ennek a magatartásnak ugyanis egyfelől az az üzenete, hogy a parlament nem tudott alkalmas jelöltet találni, másfelől az, hogy az SZDSZ nem képes a saját jogán, önállóan és autonóm módon politizálni. Nem tartja kívánatosnak, hogy bedarálják, de önálló kezdeményező ereje sincs. A szabad demokraták szegény Gombár Csaba szimbolikus jelölésével sem tudtak mit kezdeni: egyszerűen nem találták ki, hogy mi lesz vele, miután a szocialisták elutasítják a személyét (gyanítom, hogy még most is vár egy telefonhívást ezzel kapcsolatban). És így volt ez mindenféle ügyekben, az elnökválasztás előtt és azóta is: Gyurcsány kormányfő és Orbán exkormányfő idenyilatkozik és odanyilatkozik, az SZDSZ meg prüntyög valamit az orra alatt.

Egy üdítő kivétel azért akad, Kóka János gazdasági és közlekedési miniszter személyében, aki két jelentős írást is publikált a minap. A szabad demokrata vezértárca irányítója a „Magyarország: Kirobbanó siker” című fizetett hirdetés jegyzőjeként (lásd például Népszabadság, június 29.) arról tájékoztatja az olvasókat, hogy az állam működésével kapcsolatban ugyan van helye némi kritikának, „de a gazdaság, az más. Gazdasági miniszterként csak a tényeket nézem, és boldogan ismerem el a vállalkozói szféra rendkívüli teljesítményét.” Amit a vállalkozói szféra képviselői minden bizonnyal kirobbanó lelkesedéssel nyugtáznak, ám lehet, hogy felötlik bennük a kérdés, a gazdasági miniszter miért nem inkább az állam teljesítményén próbál javítani, ha már egyszer ilyen remek kritikai érzékkel tapintott rá a lényegre.

A másik, ugyancsak tanulságos Kóka-dolgozat a június 30-ai Népszabadságban jelent meg „Politika 2.0”  címmel. Ebben annak a meggyőződésének ad hangot a miniszter, hogy „egy demokrácia csak akkor működik jól, akkor stabil, akkor tud emberi lenni és szolidáris, ha a gazdaság folyamatosan fejlődik. Csak a gazdaság fejlődése teszi elviselhetővé az élet nehézségeit, és persze reményeink és vágyaink is a fejlődésre alapulnak.”  Nos, hogy az élet nehézségeit mi teszi elviselhetővé, és hogy vágyaink és reményeink min alapulnak, az egy izgalmas és nem minden társadalomlélektani tanulságot nélkülöző, változatos módszertani eszközökkel vizsgálandó probléma. A miniszter hipotézisei feltétlenül figyelemre méltóak, ám – jelen állapotukban – kissé kidolgozatlanoknak tűnnek. Erősen kérdéses ugyanis, hogy az „élet”  (azaz a társadalom, a politikai élet stb. stb. – itt lehetségesnek tűnik a fogalomhasználat finomítása) nehézségeit a gazdaság fejlődése mint önmagában létező csodaszer oldja-e meg. A huszadik század történetében nem nehéz rámutatni a stabil, de gazdasági válsággal küzdő, és abból éppenséggel valamiféle társadalmi közmegegyezés révén kikecmergő demokráciák példáira. Sőt, az ilyen szolidaritás-alapú, a piaci viszonyokba – bizony-bizony – erőteljesen beavatkozó társadalmi megállapodások megkötése a miniszter által a versenyképesség egyedüli letéteményesének tekintett vállalkozóknak is elemi érdekükben állt. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az elhúzódó gazdasági válságok nem áshatják alá a demokráciákat, hanem azt, hogy a szerző téved, amikor azt állítja, hogy „a sikeres országok szinte mindegyikében”  rosszul áll a szolidaritás elve a versenyképességgel szemben. Tessék csak végignézni a kifinomult érdekegyeztetési mechanizmusokat és esélykiegyenlítő szociálpolitikát alkalmazó országok során, Írországtól – Nagy-Britannián, Finnországon, Hollandián és, mondjuk, Spanyolországon át – Szlovéniáig.

A modern kapitalizmust a piaci erők nyers, kontrollálatlan küzdelmeként értelmezni Marx gyermekded félreértése. Egy földműveléssel vagy kézműiparral foglalkozó tradicionális társadalom még csak-csak elvan állami szabályozás nélkül, egy dematerializált szolgáltatásokat előállító, precízen definiált szerződéses jogviszonyokon alapuló gazdaság azonban nem. A szabályozás nélküli, laissez-faire kapitalizmus éppen a kapitalistáknak állna legkevésbé érdekében egy modern társadalomban. A tőke ugyanis nem szereti a szabályozatlan viszonyokat és a gazdasági feltételek destabilizálásával fenyegető társadalmi konfliktusokat. Ellenkezőleg, gyakran a legbefolyásosabb vállalkozások igénylik a legtöbb állami beavatkozást – mondjuk befektetési támogatások formájában, a gazdasági minisztertől –, és, mint az a szerző előtt is bizonyára ismert, ők azok, akik a legnagyobb előszeretettel szállítanak az államnak.

Az erről folyó vitát persze tekinthetnénk könnyű nyári szórakozásnak is, ha nem tudnánk, hogy Kóka miniszter – történetesen liberális színekben – valóban azt próbálja nekünk elmagyarázni, hogyan működik egy modern, ha úgy tetszik, liberális kormány. Törekvésének pedig magas tisztségén kívül az ad jelentőséget, hogy liberális oldalról mások nemigen rukkolnak elő hasonló kezdeményezésekkel. Az SZDSZ háromnegyed évvel a következő parlamenti választások előtt sokatmondóan hallgat arról, hogy miért érdemes egy kormányban liberális minisztereket foglalkoztatni. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a szabad demokraták a továbbiakban nélkülözni lesznek kénytelenek kedvenc témájukat, az adócsökkentés szükségességének hangsúlyozását. Ez a szabad demokrata tárcák tevékenysége által egyébként is inkább gátolt, mint elősegített törekvés ugyanis Gyurcsány kormányfő június végi bejelentése nyomán minden programértékét elveszítette, tekintettel arra, hogy a beharangozottnál nagyobb adócsökkentést épeszű párt nem kívánhat. Sőt, egy, a bruttó hazai termékének hatvan százalékára rúgó államadóssággal és a hivatalos költségvetési hiány-előirányzatok örökös túllépésével küszködő országban még ennyit se. Igaz, a közgazdasági racionalitások figyelembevételével már a Medgyessy-kormány száznapos osztogatásainak lelkes támogatásakor sem igen zavartatta magát az SZDSZ-t.

Az adócsökkentés nemes céljának hiteles képviseletéhez a továbbiakban azt kellene megmutatni, hogyan lehet olcsóbban kormányozni. Kóka minisztert – igen helyesen – foglalkoztatja is ez a probléma: írásában felteszi a kérdést, hogy „mit csinál a minisztériumok háttérintézményeiben tízezer ember”. A válasz iránt azonban sajnos a tárcájához tartozó, nem jelentéktelen számú intézményvezetőnél kellene érdeklődnie.

A liberális politika támogatóinak számára ennél is magvasabb kérdés viszont, hogy mire való egy olyan párt, amelyik a kormányzás legfontosabb kérdéseit illetően vagy hallgat, vagy vizet prédikál, és bort iszik. Nos, a jelek szerint arra, hogy betlit játszva, folyton a kisebbik rosszat keresve, de a döntő pillanatokban mégiscsak némi lélekjelenlétről téve tanúbizonyságot hozzájáruljon a Magyar Köztársaság európai típusú társadalomfejlődéséhez, például egy alkalmas köztársaságielnök-jelölt hallgatólagos támogatásával. Mert ne tévedjünk: ha a szabad demokraták kicsit is kevésbé makacsak, akkor ma Szili Katalin az elnök.

Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik Sólyom Lászlót kiszámíthatatlan és nárcisztikus figurának tartják. Majd megtudjuk, de szerintem nem is ez a fontos. A fontos az, hogy az elnök nem csupán elkötelezett demokrata, hanem olyan szuverén személyiséggel rendelkező közszereplő, aki képes saját értékrendje szerint tudatosan befolyásolni a szerepével kapcsolatos normatív elvárásokat. Azaz használni és megerősíteni a köztársasági elnök szimbolikus autoritását – minden ellenkező híreszteléssel szemben – kulcsfontosságú, mert a köztársaság lelkületét, értékrendjét és fejlődésének irányát befolyásolni képes. És mindezen kívül van még egy rendkívüli előnye: az, hogy jobboldali.

Sólyom, gondoljunk róla bármit, alkotmányos alapokon álló politikus, aki hangsúlyosan lép fel a meggyőződéséért. Jó okunk van feltételezni, hogy ezt szükség esetén az alkotmányos berendezkedés alapjait megkérdőjelező jobboldali radikálisokkal szemben is megteszi, legyenek azok kicsiny szélsőjobboldali csoportok vagy – horribile dictu – a kormány vezetői. Megválasztása azért volt jó ötlet, mert a személyéhez és az általa közvetített értékekhez való viszonyulás kényszere nagyban hozzájárulhat a sok tekintetben tekintélyelvű és rendies magyar jobboldal modernizálásához. Ha csak részben beváltja ezt a reményt, már érdemes volt elnökké választani. És ki tudja, még az is lehet, hogy durchmarsot fog játszani.

• Folyamatos jelen

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges