Kétségbeesett lépésre szánta el magát az Antall-kormány akkor, amikor a költségvetés 27 milliárdos deficitjének fedezetére nagyarányú áremelést hirdetett meg. Immár szó sincs a kormányprogram rangjára emelt választási szlogenekről, a halványrózsaszín illúziókról, a rendszerváltás első kabinetje ugyanazt az utat járja, mint elődei a pártállamban. A mérték valamivel nagyobb, de – mint a kormány gazdasági tanácsadója kifejtette – a drasztikus emelésekkel akkora tartalékot akarnak képezni, hogy késő őszig ne kelljen újabb központi áremelésekre sort keríteni. A homályos fogalmazás ellenére sejtetni engedik, hogy az áremelés nem áll meg a központilag meghúzott felső határnál, hiszen az áraknak csak 15 százaléka hatóságilag rögzített, a fennmaradó 85 százaléknál a vállalatok szabadon döntenek az áremelésekről. Ezek után teljességgel megalapozatlannak látszik a kormányzatnak az a reménye, hogy az idei infláció megállítható lesz 30 százaléknál. Miután az áremelés éppen azt a kört érinti, amely minden gazdasági tevékenység alapja, különösebb jóstehetség nélkül is kalkulálni lehet azzal, hogy az amúgy is a veszteség mezsgyéjén egyensúlyozó magyar vállalatok nem fogják gazdálkodásukkal fedezni az energiaárak drasztikus emelését. Mint ahogy természetes következmény lesz az is, hogy fokozott bérfejlesztési igénynek kell eleget tenniük a cégeknek, amit megint csak újabb hitelekből tudnak finanszírozni. A hitelek kamata pedig ma már jócskán túlhaladja a 30-35 százalékot. A kamatveszteség pótlására az egyetlen járható út ismét az áremelés lesz, s újra gyorsabban pörög a bér-ár spirál, ami az inflációt tovább indukálja.
Az áremelés ára
Az áremelések együttesen 21,7 milliárd forinttal javítják a költségvetés pozícióját. Ez tetemes összeg még akkor is, ha le kell számítani belőle azt a 2,5 milliárd forintot, amelyet az áremelést ellensúlyozó szociális csomagtervre szavazott meg a kabinet. Igaz, nem az áremelés az egyetlen eszköz, amellyel a költségvetés szétzilálódott egyensúlyát igyekszik újrarendezni a kormány. A program szerint 2,6 milliárd forinttal csökkentik a mezőgazdaság exporttámogatásának keretét, 0,5-1 milliárd forinttal szűkítik a kereskedelempolitikai és intervenciós alapot. Kétmilliárddal kevesebbet kapnak a kedvezőtlen adottságú téeszek, kétmilliárddal csökkentik a nyereségadó-kedvezményt. S nem utolsósorban, 18 százalékról 25 százalékra emelik az állami tulajdon után fizetendő osztalék nagyságát, ami további 4 milliárd forint bevételt jelent. Hogy ez a 7 százalékkal megemelt többletadó milyen hatással lesz az amúgy is veszélyeztetett vállalati szférára, ennek következményeit, úgy látszik, jobbnak látta figyelmen kívül hagyni a kormány. A fő feladat a költségvetés egyensúlyának megteremtése, a pillanatnyi helyzet megoldása, a gazdaság lábra állítása, a vállalati kör teherviselő képességének végessége ma még kevéssé nyugtalanítja a kormányt. Feltehetőleg józan megfontolásból mellőzték, hogy az áremelés bejelentésével egy időben jelezzék, milyen hatással lesz a drasztikus intézkedés a költségvetés kiadásaira. Az áremelések következtében a költségvetésből gazdálkodó intézmények forrásigényei tetemesen megnövekszenek, amit a fenntartás érdekében finanszírozni kell. A 27,7 milliárd bevétel tehát legfeljebb ideig-óráig teremthet egyensúlyt a költségvetés bevétel és kiadás rovata között, a veszteségek – miután az alapvető költségvetési problémák közül egyet sem oldottak meg – szükségszerűen újratermelődnek.
A csőd drága dolog
Az a júliusi gyors program, amely Matolcsy György államtitkár bejelentése szerint a költségvetési egyensúly további erősítését kívánja biztosítani, rövid távon inkább veszteséget ígér, mint bevételi többletet. Ismét terítékre került ugyanis – mint a gyorsított program sarkpontja – a 35-40 nagyvállalat elleni csőd kérdése. Láthatólag a kormány ebben az ügyben nem tud közös nevezőre jutni önmagával, vagy még inkább azokkal a szakértőkkel, akik a tárcáknál a józan rációt képviselik. Az ipari és kereskedelmi tárcánál például még nemrégiben is nyomatékosan hangsúlyozták, hogy lehetetlen egy időben 35-40 nagyvállalat ellen csődeljárást lefolytatni akkor, amikor ágazati szinten még nem is körvonalazták a távolabbi perspektívákat. Mintha egyáltalán nem venné figyelembe a kormányzat sem a külföldi, sem a hazai példákat, amelyek egyértelműen jelzik, hogy a csőd rövid távon igen drága program, s legfeljebb hosszú távon ígér megoldást. A vállalatok csődjét ugyanis valakinek, valakiknek finanszírozni kell. Elég, ha csak a Veszprémi Állami Építőipari Vállalat majd egy évig elhúzódó felszámolására utalunk, vagy Pét kálváriájára. A Péti Nitrogénművek adóssága 6 milliárd forint volt, végül is alig több mint másfél milliárd forintért talált gazdára. A mesterségesen alacsony kapacitással működő gyáróriás az átmeneti időszakban folyamatosan termelte tovább a deficitet, s végül a csődtömeg túlnyomó részét banki és állami veszteségként kellett lenyelni. Hogy egy időben 35-40 vállalat felszámolása milyen mértékig terheli meg a bankok kincstárát és az államkasszát, azt még felmérni sem lehet. Persze igen jól hangzik a veszteségforrások gyors eltüntetése, de a valóságban ezzel semmilyen probléma nem oldódik meg, csak más szférába tevődik át. Arról már nem is beszélve, hogy honnan teremt fedezetet a kormány a tömeges munkanélküliség kezelésére, az átképzési intézményrendszer létrehozására, netán a kiürült vállalkozói alapok újratöltésére.
Az előprivatizáció szintén a költségvetési források feltöltését ígéri. De azért itt is jócskán akadnak kérdőjelek. Az a 40 ezer üzlet, vendéglátóipari, szolgáltató és kereskedelmi egység, amelyet emlegetnek, a szakértők szerint ma már csak elméletben létezik. Az ipari és kereskedelmi tárca illetékese szerint ennyi volt jó egy évvel ezelőtt, amikor a privatizációs modellt kidolgozták. De az elmúlt évben rohamos gyorsasággal fogyott a boltok száma, különböző – sokszor gyanús eredetű – társaságokba mentették át túlnyomó többségüket. A Németh-kormány annak idején fiókban hagyta a programot, az Antall-kabinet felmelegítésében viszont már erősen kétséges a végrehajtás végeredménye.
A fontos bejelentések sorába tartozott még az elmúlt héten, hogy az NSZK-kormánytól megajánlott 100 millió márkás vállalkozásélénkítésre fordítható kölcsönt kiegészítik a Vállalkozásfejlesztési Alapítvány 4 milliárd forintos alaptőkéjével, s ebből egy új bankot hoznak létre, amely alacsony, 10 százalékos kamatozású hitelt nyújtana a privatizáció körébe bevont állami vagyontárgyak megvételére. Csakhogy ez a bejelentés több ponton is sántít. A Vállalkozásfejlesztési Alapítványnak ugyanis nincs se 4, se 1 milliárd forint tőkéje. Csupán az a 3 milliárd forint folyik be havi részletekben, amit a költségvetés ajánlott meg. Az alapítványban részesedést vállaló bankok egy része is folyamatosan utalja át a részleteket – mint azt az Alapítvány titkárságán megtudtuk. A Vállalkozásfejlesztési Alapítvány első körben már folyósított 600 millió forint hitelt a vállalkozóknak, s nemrégiben újabb 1,2 milliárd forint értékű kölcsönről döntöttek, a szerződéskötések most folynak a bankoknál. Szeptemberben szándékukban van újabb több száz milliós kölcsönről dönteni, olyan mértékben, ahogy a megajánlott pénzösszegek befolynak. A költségvetésnek persze jogában áll két hónappal az alapítás után megvonni a támogatást, az előre megígért összeget az alapítványtól, s egy általa irányított bank javára fordítani. De ez aligha lenne az az eljárás, amit a gazdasági életben fairnek neveznek. Mindezen túl az alapítvány önálló jogi személy, amelynek vagyona fölött a kuratórium dönt, amely elvben mentes a kormánykörök befolyásától. Persze lehet a kuratóriumot befolyásolni, esetleg a kormányhoz hű kuratóriumi tagokon keresztül arra ösztönözni, hogy adja fel önállóságát, de ez akkor semmiképpen sem lesz az az alapítvány, amelynek szánták, s amelyről az egyik alapító, Zwack Péter áprilisban még úgy nyilatkozott: a külföldi támogatások letéteményese, s így a gazdaságélénkítés fontos eszköze lehet. Ha a pillanatnyi kormányérdek szerint így lehet játszani egy bejegyzett, független testülettel, akkor aligha képzelhető el, hogy jó szándékú külföldi és hazai finanszírozók újabb adományokkal növelni fogják alaptőkéjét.
Egy ilyen lépés következményeiben már messze túlmutat azon, amit a kezdet bizonytalankodásaként a gyakorlatlanság számlájára írt eddig a közvélemény. Itt már nemcsak egyes miniszterek, hanem a kormány szavahihetősége kerül veszélybe. Az még elképzelhető, hogy a pénzügyminiszter egyik nap úgy látja, belátható időn belül nem kell benzinárakhoz hozzányúlni, a másik napon pedig megjelenik az újságokban a benzináremelés híre. Az is megtörténhet, hogy egy jó szándékú vezető kormánytisztviselő úgy nyilatkozik, az energiapolitika áttanulmányozása után elképzelhető, hogy mód lesz az energiaárak érdemi csökkentésére, s néhány nap múlva szokatlan drasztikus energiaár-emeléseket határoz el a kabinet. Ez még mind belefér a játékszabályokba. De önálló társaságok, független jogi személyek ügyeibe durván belenyúlni, ez már több, mint amennyit a nemzetközi fair play még elismer.
- gazdaság [6]