A Beszélő 30. számában elemző cikk jelent meg Kelemen Péter tollából, melyben a szerző a Nemzeti Alaptantervről s annak valószínű meghiúsulásáról fejti ki a véleményét.
Amellett, hogy érvelése számomra alapjában elfogadható, 11 év gyakorló tanári tapasztalatai arra késztetnek, hogy e szerteágazó problémában néhány ponton vitába szálljak vele, illetőleg általa nem érintett aggályokat is megemlítsek.
Nem érdemes sokat elidőzni azon, hogy a kormánykoalíció alapvetően nem szakmai, hanem politikai indokok alapján állította le az előző kurzus alatt beindított munkálatokat. Erre az élet más területein is bőven találhatunk példákat. Az Andrásfalvy úr által dirigált kultusztárca életképességét nyilván az fogja minősíteni, hogy rendelkezik-e elegendő szakmai és erkölcsi kompetenciával új, tudományosan megalapozott oktatási koncepció kimunkálására. Ennek garanciája semmiképpen sem lehet egy olyan szakértői gárda „összeverbuválása”, amely a kultúra más szféráiban már átvette az irányítást (Hungaroton, Filharmónia stb.). Ugyanakkor véleményem szerint egy korszerű, pártpolitikától mentes oktatási rendszer kidolgozása nem remélhető a múlt rendszer reprezentánsaitól sem. Elég talán két példa. Kevéssé képzelhető el hatékony munka olyanok részéről, akik – felelős pedagógiai intézet vezető munkatársaiként – két évvel ezelőtt még felháborodottan utasították vissza 1956 értékelésének bármilyen újragondolását. Még akkor sem, ha ma meglehetős hangerővel a reformok zászlóvivőinek szerepében tetszelegnek. Másrészt nehéz reményeket táplálni olyan „szakértők” alkotó tevékenysége iránt, akik az oktatási folyamatok gyakorlatát, finoman fogalmazva, tisztes távolságból figyelték ezidáig. (Elrettentő példa egyetemi éveimből az a történelem-metodikát előadó egyetemi oktató, aki rosszakarói szerint, írd és mondd 6 hetet töltött középiskolában, mielőtt a tanítás módszertanának oktatására adta volna a fejét.)
Remélhetően csak elírás Kelemen Péter cikkében a következő gondolatmenet:
„A szakértők kétszintű tanterv készítését határozták el. Legyen egy nemzeti közmegegyezésen alapuló központi előírásrendszer, ez lenne az »első szint«, a Nemzeti Alapterv, amely nem a pedagógusoknak, hanem azoknak a szakembereknek készül, akik erre támaszkodva kialakítják az egyes alternatív oktatási programokat.”
Félreértések elkerülése végett – s ebben, úgy gondolom, pályatársaim döntő többsége megerősítene –, az oktatás jelenlegi kátyújából csak úgy kerülhetünk ki, ha végre észrevesszük: a pedagógus a szakember, a „szakemberek” kifejezés pedig kevéssé konkretizálható. A kiutat az jelentheti, ha több évtizedes mulasztást pótolva ez egyszer végre tényleg bevonják az elméletben is járatos, gyakorló tanárokat az új elképzelések kidolgozásába.
Szintén kételyeket ébreszt bennem az az elgondolás, miszerint az eljövendő Nemzeti Alaptantervet (Kelemen Péternek igaza van abban, hogy fölösleges lenne magán az elnevezésen csámcsogni) az Országgyűlés hagyná jóvá. Egyrészt megkérdőjelezhető szakmai hozzáértése, másrészt ezzel óhatatlanul pártpolitikai csatározások eszközévé válna az oktatás.
Az iskolarendszer kimeneti, illetve bemeneti szabályozását illetően nincs vita közöttünk. Abban is egyetértünk, hogy a munka lelassítása végzetes károkat okozhat. Egy fontos momentum kihangsúlyozását azonban hiányolom: végzetes dolog lenne elfogadni az MDF azon érvelését, mely szerint az iskolák vezetőinek a közeljövőben várható kicserélése előtt hiba volna stratégiai változásokat elindítani. A két dolgot ugyanis el kell választani egymástól, hiszen az esetleges új direktorok feladata közel sem az időtálló országos tudásszint meghatározása lesz.
- Visszabeszélő [6]