Csaknem két évtizede ez a város ad helyet a nem hivatásos színházak kétévenként megrendezett seregszemléjének. Ezek a találkozók szeizmográf-pontossággal jelezték a társadalom, a színház s benne az amatőr színjátszás mindenkori helyzetét, problémáit, s ezáltal különös fontosságú események voltak.
A kezdetekkor Kazincbarcika a fiatal értelmiségiek hazai Mekkája volt. Itt mindig történt valami. Harc folyt. Esztétikai és politikai harc. Az első találkozón még szerepeltek olyan darabok, amelyek az ötvenes–hatvanas évek szemléletét képviselték (Jókai Anna, Raffai Sarolta művei), de megjelentek s túlsúlyba kerültek azok a műfajok és formák is (szerkesztett játékok, dokumentumműsorok, pódiumjátékok stb.), amelyek egy-egy szűkebb társadalmi réteg vagy csoport gondjairól, helyzetéről, életérzéséről adtak jelzéseket vagy árnyaltabb képet. Ebben az időben vált ketté az amatőr színjátszás: azok közül, akik elsősorban játéknak, a színjátékon keresztül kiteljesedő önkifejezésnek tekintették a színpadi szereplést, kiváltak azok, akik mindenekelőtt a világnak, a többieknek akarták elmondani: mi fáj nekik. Ez a megnyilatkozási mód főleg néhány egyetemen teljesedett ki (Elte Universitas Együttes, JATE Egyetemi Színpad, a Miskolci Kínpad stb.), vagy néhány rendező együttesénél (Bagossy László Pécsett, Merő Béla Zalaegerszegen, Éless Béla Tatabányán, Dévényi Róbert Budapesten, Lengyel Pál Miskolcon).
Nagy korszaka volt ez az amatőr színjátszásnak: az aktuális mondandó korszerű formával társult. Az amatőrizmus első vonalába tartozó együttesek létükből, helyzetükből adódó mozgékonyságukkal rendszeresen jártak külföldön, részt vettek azokon a ma már legendás fesztiválokon (Nancy, Wroclaw, Párma, Zágráb stb.), amelyeken a ’68-as politikai események után felvirágzó politikai színház és az avantgárd színház képviselői találkoztak. Ezek a külföldi fesztiváljárók Grotowski színházát éppúgy megismerték, mint a performance-t, a szegény színházat éppúgy, mint az allegorikus, „üzenő” színházat. Olyan, ma már legendává vált előadások születtek akkoriban, amelyek szintézisét adták a hazai és külföldi művészi törekvéseknek, s a hivatásos színházakkal szemben egy ellenszínházi formát képviseltek (Négerek imája, Sámánének – Manézs Színpad, Lengyel Pál; Kukabúvárok – Tatabánya, Éless Béla; Mockinpott úr – Pécs, Bagossy László; Mindenki csak ül meg áll, Labirintus – Kassák Stúdió, Halász Péter, Óriáscsecsemő, Örök Elektra, Petőfi rock, Kőműves Kelemen – Szegedi Egyetemi Színpad, Paál István; A pokol nyolcadik köre, Magyar passió, Arisztophanész madarai – Universitas, Ruszt József). Kíméletlen harc indult e csoportok ellen, s e harc egyik terepe Kazincbarcika volt.
A hetvenes évek második felére a progresszív csoportokat a hatalom kemény vagy lágy diktatórikus módszerekkel tönkretette. Az amatőr színházi réteg átstrukturálódott, mások léptek az első generáció helyébe, változott a műsor, a stílus. Ismét színdarabokat kezdtek játszani, de most mindenekelőtt groteszket és abszurdokat. Áttételesen fogalmaztak ekkor a rendezők, az együttesek, még a legprogresszívebbek is – az Utcaszínház és a Stúdió K. –, amelyek a legpontosabban, művészileg a legérettebben s a legkövetkezetesebben képviselték az igazi színház egyik leglényegesebb sajátosságát, az ellenzéki magatartást Fodor Tamás rendezései (Etoile, Vurstli, Szüret, Woyzeck, A Balkon) vagy Hegedűs Tibor produkciói (A Műmamától az Oklahomáig) egy-egy deklarációval vagy demonstrációval értek fel, s ennek megfelelően viszonyult hozzájuk a kulturális és belügyi irányítás. De a közönség is. Míg a hivatalos szervek mindent elkövettek e csoportok és előadások lehetetlenné tétele érdekében, óriási közönségbázisuk volt, ezért viszonylag hosszú ideig működtek. De az ő műsoruk, stílusuk módosulásán is lemérhető volt, hogy megváltozott körülöttük a világ. Megszűntek az egyetemi csoportok, egyre fogyott a „felnőttek”, azaz a húsz éven felüliek színjátszó kedve vagy inkább lehetősége. A régi gárdából egyre több rendező, színész került be a hivatásos színház világába, ami persze haszonnal is járt, hiszen ők a profi színház megváltozásában igen fontos szerepet játszottak (Paál István, Ács János, Szikora János, Najmányi László, Árkosi Árpád, Vándorfy László stb.), s ezáltal számos olyan színházi megnyilvánulás, amely azelőtt kizárólag az amatőr színházak körében volt csak elképzelhető, beköltözött a kőszínházakba, s Kaposvárott, Szolnokon vagy esetenként másutt voltak láthatók.
A nyolcvanas években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az amatőr színjátszás válságba került, bár ekkor is feltűntek új nevek, alakultak új együttesek. Ekkor teljesedett ki a Vincze János vezette Pécsi Nyitott Színpad Örkény-trilógiájával (Pisti, Kulcskeresők, Forgatókönyv), illetve az Emigránsokkal, ekkor kezdte második virágkorát élni az egyik legrégebbi csoport, a Bucz Hunor által irányított, s a folklórt a modern színjátszással ötvöző Térszínház (az első csúcs a hetvenes évek elejére esett), ekkor bontakozott ki a Tanulmány Színház (ma Arvisura Színház), amely Somogyi István rendezésében világszínvonalú előadásokat produkált (Szentivánéji álom, A Mester és Margarita, Magyar Elektra), s megerősödött a mozgásszínház, ez a nálunk addig kevéssé ismert önálló színházi forma. Ezeket az együtteseket azonban már nehezen lehet egyértelműen az amatőrizmus kategóriájába sorolni.
A kettéválási folyamat, amely a hetvenes évek elején kezdődött, mára szétszakadáshoz vezetett. Az amatőr színjátszástól lényegében függetlenül él, dolgozik az a néhány együttes, amelyet jobb híján alternatív színháznak szoktunk nevezni. Előző állításom azonban csak részben helytálló, ugyanis azt feltételezi, hogy van amatőr színjátszás. A helyzet azonban tragikus. Egy évtized alatt csaknem megszűnt Magyarországon az amatőr színjátszás. Bár lelkes és ma már egyre több felkészült, drámapedagógiai ismeretekkel rendelkező pedagógus dolgozik azért, hogy jó színvonalú gyerekszínjátszás legyen, s virágzik a diákszínjátszás is, azaz a középiskolás korúak évente egy, többnyire a maguk szórakoztatására szánt produkcióra még összeverődnek, de teljesen meghalt az egyetemi színjátszás, néhány faluban fel-feléled ismét a falusi színjátszás, de csaknem teljesen megszűnt a városok amatőr színjátszása.
Mi ennek az oka? Az általános felelet: nincs pénz. De van e jelenségnek egy másik oka is. A nyolcvanas években az emberek nagy része elfordult a „közélettől”, gürcölt, igyekezett a maga életkörülményeit biztosítani, javítani, s legfeljebb néha kikapcsolódni, szórakozni akart. A színházban is ezt kereste, s nem azt, ami a maga problémáival szembesíti. Kicsúszott a társadalommegváltó, közösségi színház alól a talaj.
S még inkább így van ez ma, amikor az sem élteti a gondolkodtatni akaró színházat, ami régebben, hogy ugyanis olyan dolgokról lehetett a művészet áttételesebb nyelvén szólni, amiről nyíltan tilos volt. Most az utcán, a közéleti fórumokon, a pártok, a parlament vitáin hangzik el mindaz, amit hajdan a színpadokról rejtjelesen üzentek. Ebben a helyzetben az amatőr vagy alternatív színházak megzavarodtak, nem találják helyüket légüres térben érzik magukat. S persze nemcsak az amatőrök, hanem általában a művészet.
Az idei kazincbarcikai fesztivál bemutatói is jelzik a csoportok műfaji, stiláris és gondolati elbizonytalanodását. Csupán egy produkció szólt égető társadalmi gondról (a debreceni Főnix Diákszínpad a fiatalok totális perspektívátlanságáról Nigel Williams Osztályellenség című darabjával), a többség „mintha”-színházat csinál; mintha valamilyen társadalmi kérdésről mintha valamilyen művészi formával kísérletezve szólna. Két produkció emelkedett ki a hat magyar és hat külföldi – ebből két határainkon túli magyar – előadást magába foglaló műsorból: az Arvisura Színház Magyar Elektrája, amely a folklór és a modern mozgásszínház elemeit egyesítette döbbenetes erővel, illetve a miskolci Art Stúdió előadása, A három testőr, amely Lengyel Pál rendezésében a fiatalok szemtelen igazságszeretetéről, kimeríthetetlen optimizmusáról, letörhetetlen játékkedvéről szóló, romantikus köntösbe bújtatott példázattá nemesedett.
Ez a két előadás kapta meg a fesztivál díjait is. A díjazás a művészi kvalitások elismerésén túl annak a kifejezése is, hogy pillanatnyilag két út rajzolódik ki a magyar nem hivatásos színjátszás előtt. A színházzá válás és a nemes értelemben vett műkedvelés útja.
A jelenlegi társadalmi-politikai átalakulások irányából, intenzitásából és perspektíváiból az a következtetés adódik, hogy a közeljövőben az amatőr színjátszásnak meg kell találnia az új helyzetnek megfelelő új funkciót. Megítélésem szerint az eddigi alternatív színházaknak a teljes önállósulás, a színházzá válás útján kell továbblépniük. A színházi struktúra máris észlelhető változása (összeomlása?) tisztább helyzetet kell hogy teremtsen. Meg kell változnia az eddigi hivatásos-amatőr, s a kettő között tisztázatlan státusú alternatív színházi tagozódásnak, létre kell jönnie annak a színházi kategóriának, amelybe a nagyszínházakból kiváló csoportok, az újonnan alakuló együttesek és a már működő alternatív színházak egyaránt beletartozhatnak.
S meg kell újulnia, újra kell élednie annak a színjátszó formának, amelynek sok-sok ember egészséges önkifejezését kell szolgálnia, s amelynek elsősorban nem a magas művészi színvonalú, nagy társadalmi kérdésekről szóló színházi előadások készítése a célja, hanem a játék, a játék felszabadító hatásának, közösségteremtő erejének az emberi teljesség elérése érdekében való felhasználása.
Lehet, hogy két év múlva Kazincbarcika végképp múlt idejű fogalommá válik. A tizedik fesztivál egyszerre volt az amatőr színjátszás egy szakaszának lezárása, s egy újnak a kezdete. Hogy milyen lesz majd az az új, azt pontosan még nem lehet tudni. De hogy szükség van erre a színházi formára, az vitathatatlan.
- Kultúra [6]