Lugo [Lugossy Lugo László]

Nyomtatóbarát változat

Ezen a világon immár minden le van fényképezve. Vagy én készítem a képet, vagy én vagyok rajta. „Abbahagyom a fényképezést”, gondoltam, mikor megpróbáltam végignézni a kiállítást Lausanne-ban.

Belépsz egy BNV-méretű kiállítási csarnokba, és mindenhol fényképeket látsz. Száz fotós Kelet-Európából, átlagban húsz felvétel fejenként, az egyenlő kétezer. A belépőjegyeket úgy adják, hogy egynek az áráért három alkalommal lehet bemenni, hogy a nézőnek legalább halvány fogalma kialakuljon róla, mit is lát.

Persze a magyarok már megint morogtak. Hogy milyen ciki ez az egész, milyen szar, milyen pocsék a válogatás. Némileg igazuk van, ám a kiállításnak nem ez a legfőbb tanulsága. Sőt, érdekes, izgalmas satöbbi. Egyébként én is várakozással tele érkeztem. Azt vártam, meglátok valamit abból, milyen is (volt) az a Kelet-Európa, ahol én is lakom és ahol én is dolgozom, és amiből (legalábbis a magam részéről) szerettem volna másoknak is megmutatni valamit. Azt vártam, hogy ezen a kiállításon majd ilyesmi derül ki: hogyan nézett ki, melyik fotós milyen szemszögből akarta ezt a látványt megmutatni másoknak, a nézőknek, ebben az esetben Lausanne-ban annak a Nyugatnak, amely amúgy is ugrásra készen áll a kapukban, várva a gazdasági, politikai és kulturális újgyarmatosítás kezdetének pillanatát.

Kelet-európai látkép helyett azonban egy nyugat-európai nézőpontot kaptam.

Voltak lengyel, keletnémet (akkor ez még létezett), litván, lett, orosz, ukrán, cseh, magyar, román és bolgár fotósok. Mindenkit személyesen is meghívtak. A múzeum külön büszke volt arra, hogy három évvel ezelőtt Svájcban nemhogy egy ilyen kiállítást nem lehetett volna megrendezni, de a kiállító művészeket egyáltalán nem lehetett volna meghívni, mert a svájciak hülyék, és csak magukkal foglalkoznak. „Ez egy igazi demokrácia, de csak nekünk, svájciaknak” – mondta az az úriember, akinél laktam.

A múzeum most kitett magáért. Csak később derült ki, hogy igazából nem tudják, mit nézzenek. Egy évig folyt a válogatás. A különböző országokban kiküldött válogatók válogatták a képeket, és nyilván igyekeztek a legjobbakat megcsípni. Budapesten Marie Septembre válogatott. Remek munkát végzett, még akkor is, ha tudom, hogy mindenki másképp válogatott volna, és így az összkép is más lehetett volna. A kiállításon szereplő 2000 kép java része politikai fénykép volt. Tüntetések Bukarestben, Prágában, börtönben, kézfogásos akció a balti államokban, újsághírszintű fényképek tömkelege, meg persze Csernobil, földrengés, halottak, sebesültek. Egy idő múlva mindenki iszonyúan únni kezdte.

A nyugati világban a fotó már régen és kizárólag szakma, és ezerféle különböző csatornán ömlenek a képek, és remekül megszervezett rendszerekben jutnak el a helyükre. Az újságba, a hirdetőtáblára, a katalógusba, a könyvbe, a kiállításra, a múzeum falára.

A fényképek megmutató erőből illusztrációvá váltak. Ebben persze nem a lausanne-i múzeum a ludas. Minden le van fényképezve.

Ültem a múzeum irodájában, és éppen valami elenyésző jelentőségű dolgot szerettem volna megbeszélni a hősies munkát végző szervezőkkel. Lehajoltam, hogy amíg a litvánokkal foglalkoznak, legalább valami olvasnivalóm legyen. Egy görög fotósújság akadt a kezembe, és mivel görögül nem tudok, gondoltam, megnézem a képeket. A 75. oldalon megakadt a szemem egy fotón, amely éppen úgy nézett ki, mintha annak a budapesti háznak a lépcsőházát ábrázolná, amelyben lakunk. Azt is ábrázolta. A következő oldalon a saját szobám ablakát láttam, belülről, a szobából kifelé fényképezve. Alig ismertem rá. De az volt. Volt aztán még egy kép a házunkról, fentről fényképezve a belső udvar, ahogy egy lakó, akit én nem is ismerek, kihajol pizsamájában az ablakon.

Persze a képek nem a semmiből érkeztek. Jorgosz készítette őket, akinek tavaly kiállítása volt a Fiatal Művészek Klubjában, és egy napon eljött hozzánk látogatóba.

Közben egy Ibusz-lakásban lakott a Rózsadombon. Elmentünk ide-oda kocsmázni, aztán úgy éjjel fél egykor betettem egy taxiba, és a sofőrnek megmondtam a címet, mivel Jorgosz nem tudott magyarul. Másnap reggel Jorgosz kopogtatott az ajtónkon. Éjjel hazament, de az Ibusz-lakás kapuja zárva volt, és neki nem volt kulcsa hozzá. Egy másik lakásban égett a lámpa, és veszekedés zaja szűrődött ki. Kaput viszont nem nyitottak. Jorgosz lement a második kerületi rendőrségre, de ott azt mondták neki, ha nem folyik vér, nem jönnek ki. Ekkor már fél kettő volt. Jorgosz visszament a lakáshoz, és a kaput továbbra is zárva találta. Erre beült egy taxiba, az elsőbe, amely ebben az időben azon az elhagyatott helyen járt, és közölte a sofőrrel, hogy szállodába akar menni. Mire a sofőr azt közölte, hogy nála sokkal olcsóbban lehet aludni, mint egy szállodában, ötven dollár, most kell fizetni, és akkor majd hazaviszi. Jorgosz örült, hogy milyen egyszerűen megoldódik ez a nehéz helyzet. Leperkálta a pénzt a taxisnak, aki hazahozta a házunkba, ugyanis ott lakott a harmadik emeleten. Szoktam is látni, ellenszenves alak volt. Azóta elköltözött. De ne kalandozzunk el. Jorgosz reggel felébredve meglepődve tapasztalta, hogy itt már tegnap is járt, készített fentről egy-két színes diát, aztán lesétált hozzánk, kapott egy kávét, és nálunk is készített még egypár képet. Ezeket találtam meg Lausanne-ban, az irodában, a földről véletlenül felemelt görög fotóslapban. Jorgosz persze nem küldött belőle.

Most mondjam el a tanulságot?

• Kultúra