Aki át mond, mondjon bét is! A VSZ-ből való kilépésünk a határainkon túl élő magyarság ügyének felvállalásával párosulva (amely már eddig is sanda belpolitikai célokra jól felhasználható magyarellenességet gerjesztett egyes szomszédainknál) a korábbitól alapjaiban különböző külpolitikai szituációt hoz létre környezetünkben. Megszűnik a VSZ valós vagy csak vélt (de korábbi katonapolitikánkban mindenképpen figyelembe vett) védőhálója, a NATO-nak nem kellünk, az összeurópai kollektív biztonsági rendszer, amely egyetemes garanciát jelentene minden államnak, még igen távoli remény. Elkezdődött egy haderőreformnak titulált haderőcsökkentés a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokon. Tekintettel arra, hogy a Magyar Köztársaság nem a „főirányban” van, már korábban is renitens volt, a VSZ-ből való kilépési szándék bejelentésével a hűtlen barát „szerepe” miatt arányait tekintve valószínűleg nagyobb csökkentési kötelezettséget „harcolhat” ki magának, mint más államok (arról már nem is beszélve, hogy szomszédaink közül csak a Cseh és Szlovák Köztársaság érintett a várható haderőcsökkentésben – a Szovjetuniót nem számítva). Felismerve az új helyzetértékelés szükségességét, az év elején egy 30 oldalas tanulmányt készítettem „Gondolatok a következő haderőreformhoz” címmel, amelyben kifejtettem, hogy a folyó átszervezéssel nem értek egyet, katonaföldrajzi értékelést és erőviszony-összehasonlítást végeztem a haderő méreteire, a fegyverzeti kategóriákra és a szervezeti felépítésre vonatkozó következtetésekkel. A tanulmányt megküldtem a HM Biztonságpolitikai Főosztálynak és a Hadtudományi Kutatóintézetnek, majd egy rövidített változatát a Honvédelem[1] szerkesztőségének, amely „Gondolatok a haderőreform ürügyén” címmel úgy fogadta el közlésre, hogy éppen a legfontosabb részét, az erőviszony-összevetést hagyta el. (Ne mérgesítsük szomszédainkat – mondták.) Éppen ezért rendkívül időszerűnek tartom Pick Róbert „Körkörös védtelenség” című vitaindító cikkét. Említett írásommal én is a (katonai) közvéleményt kívántam rádöbbenteni arra, hogy a politikai célkitűzések nincsenek összhangban a feltételekkel, nem vesznek figyelembe elemi – a célok és lehetőségek egyensúlyát biztosító összetevőket, köztük elsősorban az ország védelmi képességét.
Nem vitatható a VSZ-ből való kilépésünk politikai szükségszerűsége (bár a nyugati megítélés tükrében ez talán nem is ennyire egyértelmű), azonban ennek időzítése csak katonai szempontból nézve hazárdjáték. A korábbi ellenzék (a mai parlamenti pártok többsége) sokoldalú ráhatással – talán attól tartva, hogy a hadsereg megakadályozza a rendszerváltást – kikényszerítette az előző kormánynál a haderőcsökkentést, amelynek a kétségtelenül meglévő külpolitikai aspektusai mellett talán fő motívuma a költségvetési hiány mérséklése volt. A haderő csökkentése megkezdődött, közben azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Előre kell néznünk tehát, és megfogalmaznunk a tennivalókat ebben a (remélhetőleg átmeneti) helyzetben, amelyben a kollektív európai biztonsági rendszer hiányában csak a magunk erejére támaszkodhatunk.
A vitaindító cikkben megfogalmazott külpolitikai lépésekkel (a bécsi kvóta növelése, regionális együttműködés fejlesztése, egyezmények a szomszédos országokkal stb.) kedvezőbbé válhat biztonságunk. A haderőt illetően bonyolult összefüggések vannak, amelyek feltárásához a jelenlegi hadtudományi környezet tényleg kedvezőtlen, a tudományos potenciál azonban megvan, csak megfelelő szervezeti formában aktivizálni kellene.
Az összefüggések kiindulópontjaként rögzíthetjük, hogy egy hadsereg harcképességét a (1) társadalmi, (2) nemzetgazdasági háttér, a (3) személyi állomány, ezen belül kiemelten a hivatásos katonák felkészültsége és a haza védelme iránti elkötelezettsége, (4) a haditechnika, a (5) biztosítási és ellátási, és a (6) vezetési rendszer színvonala határozzák meg. A felsoroltak közül viszonylag kis ráfordítással jelentősen javítható a társadalmi háttér, amelynek ki kell fejeznie a társadalom elszántságát a haza védelmére, a fegyveres szolgálat vállalását (amelyet a társadalomnak bizonyos előnyökkel kell honorálnia), az áldozatvállalás készségét a hadsereg és a polgárvédelem költségei biztosítására. Társadalmi szinten helyre kell állítani a honvédelem és a fegyveres szolgálatot teljesítők presztízsét. El kell érni, hogy a honvédelem ügye ne lehessen pártharcok színtere. A gazdasági háttér közismert állapota miatt a haditechnika megújítása nem várható a közeljövőben. Ugyanakkor azonban a korszerűtlen harci eszközöket is magas szintű elektronikai támogatással, korszerű lőszerfajták alkalmazásával még hosszabb ideig rendszerben lehet tartani. A meglévő (állománytáblán felüli) haditechnikát nem szabad elkótyavetyélni, mert még az elavult harckocsik is védelmi támpontokba beásva eredményesen felhasználhatók.
A méretekre vonatkozóan a Dr. Gyarmati-féle javaslatba foglalt magyar dandár ma már a cseh és szlovák vagy román hadosztály negyedének felel csak meg!
Nagybani számvetési alap lehet az, hogy eredményes támadó tevékenységhez legkevesebb kétszeres erőfölény szükséges. (Az áttörési szakaszokon ennél több.) A NATO-t a VSZ-ből való kilépésünk, a Szovjetuniót[2] pedig a méretkülönbség miatt (értelmes külpolitika eredményeként is) törölhetjük az összevetésből. Eredményes külpolitikát feltételezve nem számolunk egy kisantant jellegű és célú katonai koalíció létrejöttével sem hazánk ellen.
A harcászati fogalomkörbe tartozó körkörös védelem[3] helyett a Magyar Köztársaság védelmi doktrínája kifejezést kellene használni, a haderőnek pedig koncentrált alkalmazásra felkészülve képesnek kell lennie bármely irányból történő támadás elhárítására. A kis méretből következő koncentrált alkalmazás képessége kizárja a milícia jellegű, helyhez kötött területvédelmi csapatok létjogosultságát. Az ország terepviszonyai is kedvezőtlenek a klasszikus állásvédelemhez, e helyett a mobil védelem lehet célravezető, amely a könnyűfegyverzetű gyalogoserők[4] szívós állásvédelmén és a gépesített (nehézfegyverzetű) csapatok ellenlökésein (ellencsapásain) alapul. E két alaptípusú összfegyvernemi szervezetre van tehát szükség, a támogató, biztosító és kiszolgáló erőket pedig az önállóan vívott védelmi hadművelet követelménye szerint kell számvetni.
A haderő szervezeti felépítésénél a jelenlegi sokszintes, vezető szervekkel túlbiztosított struktúrát a Dunával elválasztott két nagy tájegységünk figyelembevételével két katonai körzetre (Nyugati Katonai Körzet Székesfehérvár, Keleti Katonai Körzet Cegléd parancsnokságokkal) célszerű redukálni, összenyomva a „piramist”. A körzetparancsnokságok háború esetén tábori (hadtestszintű) vezetési pontot küldenének ki a védelmi harcot megvívó csapatok vezetésére, a visszamaradó rész pedig a hátországi jellegű tevékenységet vezetné. Másik körzet területére átcsoportosított harcoló csapatokat természetesen a tábori vezetési ponttal együtt az alkalmazó körzetparancsnokság alá rendelnék. A tartalékerőket 1 összfegyvernemi hadtesterőben célszerű meghatározni, ezzel összesen 3 hadtestnyi erő állna rendelkezésre mozgósítás után. A körzetparancsnokságok fölött a Magyar Honvédség Parancsoksága állna. Más egyéb magasabb parancsnokságra (a cikkben említett területparancsnokságokra például) semmi szükség nincs.
Külön is kitérek még az erők minőségére, a mozgósítás és a kiképzés néhány összefüggésére.
A korszerűsítés hosszú távú szlogenje lehet a „kevesebbet, de jobbat”. A „jobbat” természetesen az ember–technika–biztosítás (háttér) rendszerben kell érteni. Kiválóan képzett „zsoldosok” legyenek? Rosszízű kifejezés a „zsoldos”, nincs mögötte az össztársadalmi elszántság, amely Svájcban, Ausztriában vagy Izraelben is megvan. Az erre alkalmas beosztásokba a hivatásos katonák mellett – és itt van a minőségi fejlesztés egyik nagy lehetősége – széles körűen kellene alkalmazni a továbbszolgáló kategóriát vonzó fizetéssel, a hivatásos tiszthelyettesi (zászlósi) kategóriába való átvétel vagy tisztességes végkielégítés lehetőségével.
Ma sincs gyakorlatilag egyetlen katonai szervezet sem, amely mozgósítás (kiegészítés) nélkül valóban hadra fogható. A tartalékos kiegészítésre a jövőben is számolni kell, éppen ezért komplex képzési háttér szükséges.
Azt kell eldönteni, hogy a jelenleginek megfelelően gyakorlatilag minden békében élő katonai szervezet „termelje” a tartalékos kontingenst (a tiszteket és tiszthelyetteseket külön tanintézetekben képezzük), vagy lesz néhány kijelölt kiképző alakulat, amely komplett személyzetet, kezelőállományt stb. képez ki, a többi katonai szervezet pedig a tartalékos állomány rendszeres szinten tartó, illetve továbbképzését végzi, amelyek így gyakorlatilag állandóan feltöltöttek lennének, készen az első csapás elhárítására.
Szilárd társadalmi háttér esetén a tisztességes szolgálatot vállaló sor- és tartalékos állománnyal számolhatnánk, kizárva a deviáns és kényszerkatonákat. Ez számtalan problémát megelőzne. A bevonuló sorállományt (a válogatott minőség miatt is) csakis katonává kellene képezni, és nem kiszolgálási, fenntartási feladatokra igénybe venni. Ugyanez vonatkozik a tartalékos állományra is. A fenntartási feladatokat tisztességesen megfizetett, a feladat ellátására alkalmas polgári dolgozókkal kellene végezni.
A védelmi koncepció, a honi területre tervezett tevékenység lehetővé teszi, hogy a haderő biztosítási rendszerénél az erre alkalmas területeken (hírközlés, egészségügyi, közlekedési és technikai biztosítás, anyagkészletek fenntartása, szaktisztképzés, kutatás-fejlesztés) a nemzetgazdasággal (polgári szférával) integrált megoldásokat alakítsanak ki, így radikálisan csökkenthetők a hadsereg fenntartási költségei, ugyanakkor a szükséges mérvű katonai támogatással (amely főként a diverziós erők elleni védelmet, a közeli légvédelmet, aknafelderítést és mentesítést, technikai álcázást és katonai irányítást foglal magába) megbízhatóan igénybe vehető honvédelmi célra az adott polgári kapacitás.
A kormányzó pártoktól és konstruktív ellenzéktől várjuk egy új honvédelmi törvény kidolgozását, amely megfelelne a várható privatizációnak is. Történelmünk sajnos bővelkedik olyan nemzeti katasztrófákban, amelyekbe szűk látókörű politikusok vitték bele az országot. A mostani parlamentben, illetve a kormányban lévő jelentős számú történész személye garancia lehet arra, hogy a történelmi tapasztalatok ne szoruljanak háttérbe. A közvélemény formálóit arra szeretném emlékeztetni, hogy a honvédelem össztársadalmi kategória, a hadsereg vívja meg ugyan a fegyveres harcot, de hozzá a feltételeket – lehetőleg olyan szinten, hogy a kellő erőt és elszántságot sugárzó haderő elrettentsen a támadástól – a társadalomnak kell biztosítania. Éppen ezért reálisan, de hisztériakeltés nélkül tájékoztatni kell a közvéleményt az ország katonai helyzetéről, és fel kell hagyni a hadsereg gyengítését célzó megnyilvánulásokkal. Sürgősen létre kell hozni a tudományos bázist, amely gyors ütemben kidolgozza a védelmi doktrína megvalósításához, az önálló honvédelem megalapozásához szükséges tennivalókat. Igen figyelemre méltó e tekintetben Kondor Lajos honvéd vezérőrnagy „Harc a nemzeti hadseregért” címmel a Magyar Honvédban megjelent cikke.
Dr. Szűcs László ezredes,
a hadtudományok kandidátusa
Jegyzetek
[1] Zárt terjesztésű katonai folyóirat.
[2] Ukrajna önállósulási törekvései új helyzetet teremthetnek ebben az irányban is.
[3] Ez a fogalom a több (vagy minden) irányból egyszerre várható támadás elleni védelmet feltételezi. Ez pedig abszurd követelmény, éppolyan, mint a korábbi, tömeges atomcsapások közepette vívott tevékenységre felkészülni.
[4] A nyugati értelemben vett gyalogos erőkre gondolok, amelyek rendelkeznek az átcsoportosításhoz (manőverekhez) szükséges mobilitással.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]