Formáját tekintve, e játszmának az a menete, hogy az iraki diktátor „békeajánlatokat” tesz. Legutóbbi ajánlata: futni hagyja az ellene felsorakozó államok polgárait (12-13 ezren rekedtek az iraki, kuvaiti egérfogóban), ha a Nyugat hajlandó „arab belügynek” tekinteni, más szóval ölbe tett kézzel nézni Kuvait elfoglalását. Ha nem, a túszok nagy részére pusztulás vár; az iraki rakéta-kilövőhelyek, katonai célpontok, olajkutak körzetébe hurcolják őket: ők lesznek az Irak elleni légitámadások első számú céltáblái.
Kuvait földjét teljesen elfoglalták, de Kuvaitot még nem foglalták el teljesen. A megkaparintott hadizsákmány, a bankok széfjeiben talált valuta és arany, a modern harci eszközök, a közlekedési eszközök, ipari gépek értéke mintegy 3,4 milliárd dollár. Ez szép pénz, de csekélység Kuvait kinnlevőségeihez, az ipari országokban elhelyezett 100 milliárd dollárhoz képest. Nem is szólva olajáról, amelynek értékesítését, akárcsak az iraki olajét, most bojkott akadályozza. Ami pedig a túszok sorsát illeti, ez az iráni, libanoni gyakorlat továbbfejlesztése, bizonyság arra, hogy a modernnek hirdetett arab nacionalizmus semmivel sem kevésbé középkori az iszlám fundamentalizmusnál.
A túszokat illetően Szaddám Huszein a civilizált népek lelkivilágára épít. Azt hiszi, nem veszik magukra az ártatlan emberek pusztulását, s megmentésük fejében inkább belenyugszanak Kuvait államának megsemmisülésébe. De ezt mégsem hiszi komolyan. Inkább arra számít, hogy a túszok sorsa megosztja a közvéleményt, időhúzó tényezőként hat, és ez az iraki megszálló malmára hajtja a vizet. Nem is hiheti komolyan; jól tudja, hogy a civilizált népeknek nemcsak lelke van. Vannak érdekeik is, és ezek közé semmiképp sem tartozik annak megkönnyítése, hogy Irak (Kuvaitot is birtokolva) a világ ötödik számú olajtermelőjévé rukkoljon elő, s további – immár könnyebb – hódítások útján vagy egyszerűen katonai fölényének kisugárzásával diktálja az ipari országok számára létfontosságú közel-keleti olajpolitikát.
A megbékélés kérdőjelei
Esetleg társulva Iránnal. Az ősellenséggel. Persze csak átmenetileg, csak hátsó gondolatokkal. Mondjuk a Ribbentrop–Molotov-paktum mintájára, amely esetben Szaúd-Arábia lenne Lengyelország, a Perzsa-öböl többi országával mint járulékkal. Ilyenformán a két paktáló ország diktálhatná az OPEC politikáját, s szabhatná meg (ha az eseményeket idáig hagyják fejlődni) az energiaigényes ipari országok gazdasági fejlődését. Az első lépés már megtörtént. Bagdad, a hosszú fegyverszünet után, egyszeriben teljesíti Teherán összes kívánságát, és békét is köt vele. Visszaáll a háború előtti helyzet, Irak lemond mindazon követelésekről (és e követelések kezében lévő zálogairól), amelyekért a nyolc évig tartó elkeseredett küzdelmet kirobbantotta. Teheránban persze szívesen fogadják Szaddám Huszein ajándékait. Miért ne? Bolondok lennének, ha nem szíves-örömest fogadnák. Arról azonban hallgat a fáma, hogy mit adnak cserébe. Semmit? Valamit? Netán – Szaddám Huszein szellemében – kivárják a megfelelő alkalmat, és támadással felelnek a jótettre?
Ez az új helyzet egyik kérdőjele. A másik? Mihez kezd Szíria, Irán fontos szövetségese, Irak – de éppúgy Amerika meg Izrael – nagy ellenfele, ha Teherán végrehajtja a Bagdad által kért fordulatot. A jordániai uralkodót az izraeli arabok arra nógatják, hogy a jelenlegi helyzetben tegye félre Irakkal való nézeteltéréseit.
Bagdad könnyelműnek látszó, de nyilván alaposan megfontolt lépése jelzi, hogy Irak nagyon messzire hajlandó elmenni a jelenlegi konfliktusban. A megbékélés közvetlen okát azonban nem a távlati olajpolitikával kell összefüggésbe hozni, talán nem is az iráni határon állomásoztatott iraki csapatok átdobásának szükségességével, ahogy általában gondolják. Inkább a tengerek felől ma már szinte hermetikusan elzárt ország szárazföldi úton való ellátásával. Irak földjei – különösen az ókori Mezopotámia egykori birodalmainak területei – termékenyek, de Szaddám Huszein eltökélten iparosító és fegyverkező országa elhanyagolta a mezőgazdaságot. Az élelem nagy részét (Kuvaitban jóformán teljes egészét) importálni kell. Irán főleg avval tenne nagy szolgálatot, ha lehetővé tenné, hogy nyíltan vagy suttyomban élelemmel lássák el a hajdani sumérek, asszírok, babiloniak földjén elterülő országot. Különben elbánik Irakkal az éhség, mielőtt a nyugatiak az ölükbe hullajtanák Kuvaitot.
A légi felvételek tanúsága szerint az iráni határról visszavont csapatokat a kuvaiti–szaudi határra telepítik, növelve a konfrontáció veszélyét az odavezényelt amerikai szárazföldi csapatokkal, a különleges kommandókkal, de főleg a legmodernebb harci és felderítő gépeket kezelő légi alakulatokkal. Az amerikai egységeket kiegészítik más nemzetiségű kontingensek is. Ötezer egyiptomi katonát vezényeltek át Szaúd-Arábiába, továbbá egy-egy szimbolikusnak tekinthető (ezer-ezer főből álló) különítményt Szíriából és Marokkóból. Ezek az egységek a kairói arab csúcs határozatának teljesítését vannak hivatva – inkább jelképezni, mint megvalósítani.
Arab egység, európai egység
Az egyiptomi elnököt vérig sértette Kuvait annektálása: Szaddám Huszein a szavát adta neki, hogy nem fogja Kuvaitot megtámadni, s Mubarak ebben a hiszemben közvetített Irak és a sejkség között. A sértett és megingatott tekintélyű politikus aztán az arab csúcson a sarkára állt. Elérte, hogy 12 arab ország: az Öböl menti országok tanácsának hat országa (Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrain, Katar, az Egyesült Arab Emírségek és Omán), továbbá Egyiptom, Szíria, Libanon, Marokkó, Dzsibuti és Szomália csatlakozott a javaslathoz, hogy küldjenek csapatokat az Öböl országainak védelmére. A javaslat ellen foglalt állást Irak mellett Líbia és a PFSZ. A határozatnak a csapatok küldésére vonatkozó pontja ellen szavazott a történet egyik főszereplőjének számító Jordánia, illetve Szudán és Mauritánia. Algéria és Jemen tartózkodott. Tunézia egy fokkal még bölcsebb volt: el se ment a kairói konferenciára. Legalább olyan fontos, mint az inkább várakozást és nem elszántságot tükröző arab jelenlét, hogy a szakértők szerint az iraki csapatok folytatódó összpontosítása ellenére most már kisebb annak a veszélye, hogy Szaddám Huszein rajtaüt Szaúd-Arábián. Azt mondják: lejárt a kritikus 48 óra, ami a térségbe küldött amerikai egységek hadrendbe állításához kellett. Feltevésükben megerősíti őket még egy értesülés, amit a franciáktól kaptak. A franciák ugyanis magukba szállva tájékoztatták a Pentagont, hogy mi mindent juttattak az irakiak kezére. „Irak esélyei taktikai meglepetés végrehajtására nagyban csökkentek azáltal, hogy az Egyesült Államokat tájékoztatták arról, mit tudnak, és mik a gyönge pontjai az „okos” francia fegyvereknek: „a levegő–levegő rakétáknak, a szovjet repülőgépekre szerelt francia radaroknak, azaz az irakiak birtokába adott légi felderítő rendszernek” – írja az International Herald Tribune. A lap megjegyzi: a franciák gyártotta katonai elektronikára vonatkozó ismeretek átadása sokban segíti az Öbölben állomásoztatott iraki erő semlegesítését, javítja az amerikaiak pozícióját. Egyfelől. Másfelől gyengítik. Legalábbis azt akarják. Azaz: aláírják az embargót, de nem írják alá a blokádot. Nem vesznek részt az iraki hajók ellenőrzésében, Irak blokád alá vételében. Álláspontjukat osztja Moszkva is. Nagy visszhangja volt, hogy a konfliktus kirobbanásakor azonos hangvételű nyilatkozatot adott az amerikai és a szovjet külügyminiszter. Az akkori nyilatkozatok ma is érvényesek. A Szovjetunió ma is elítéli Irak Kuvait elleni támadását. És ma sem kívánja keresztezni az Egyesült Államok törekvéseit. Vagyis, a hidegháború tényleg halott. De Franciaországhoz hasonlóan Moszkva azt vallja: a Biztonsági Tanács az embargót, a kereskedés meg a fegyverszállítás tilalmát szavazta meg. A blokádot, azaz Irak tengeri és szárazföldi kijáratainak lezárását, az iraki szállítóhajók föltartóztatásának jogát nem szavazta meg. Ez legyen a következő lépés, és ha a Biztonsági Tanács áldását adja rá, történjék az ENSZ égisze alatt. Nem egyértelmű Olaszország magatartása sem; az óvatos Andreotti a lehető legtávolabb akarja tartani országát a konfliktustól. Ilyesvalami játszódik le az NSZK-ban is: Bonnban most az egyszer örülnek, hogy a szuverenitás visszaadására néhány napot vagy hetet várni kell. Van mire hivatkozni. Addig ugyanis nem fogják módosítani az alaptörvényt, amely tiltja a NATO határain túlnyúló katonai szerepvállalást. A bojkottot, a katonai összecsapások lehetőségével is fenyegető szankciókat a világszervezet illetékessége alá utalni akaró álláspont mögött némi féltékenység húzódik meg: a félelem attól, hogy az irakiak hegemóniáját megakadályozva az amerikaiak növelik meg amúgy is túlontúl nagy súlyukat az Öbölben. De van benne szimplább félelem is: a húzódozás a ki tudja hová vezető, kit hogyan találó fegyveres konfliktustól. Nem nagyon akaródzik tudomásul venni a dilemmát, amit a Sunday Times megfogalmazott. „Nem ajánlatos lebecsülni a megpróbáltatásokat, amelyeknek az iraki diktátor népét kitenni kész, csakhogy hatalmon maradhasson, és nem szabad túlbecsülni a Nyugat meg az arab szövetségesek elszántságát, hogy hosszú időn át szankciókat tartsanak érvényben. Az időt húzni annyi, mint Szaddám elnök kezére játszani… Nincs igazi célja az amerikai expedíciónak, amíg Bush nem vet számot a rideg ténnyel, hogy Szaddámot erőszakkal kell eltávolítani. Ez nem lesz könnyű, mert Szaddám elég könyörtelen ahhoz, hogy a túszok legyilkolásától a vegyi fegyverek alkalmazásáig minden eszközt igénybe vegyen bőrének megmentésére. De bármily, a jelenlegi válságra vonatkozó döntés, ami rezsimjét érintetlenül hagyja, még nagyobb veszéllyel terhes. Ha most nem távolítják el, egy arab kormány sem mer szembeszegülni vele.”
A szembeszegüléshez már most is bátorság kell. Jordánia uralkodójának például nincs meg a bátorsága, hogy szembeforduljon Szaddám Huszeinnel. Azt a szégyenletes – és a végén mindig rossz üzletnek is bizonyuló – megbékítési politikát folytatja vele szemben, amire némely közép- és kelet-európai államok a II. világháború idején oly csúnyán ráfizettek. Megpróbálja az iraki ellátás szolgálatába állítani az akabai kikötőt abban a reményben, hogy Szaddám Huszein eltekint Jordánia megszállásától. Ez a remény azonban füstbe mehet. Megtörténhet, hogy Szaddám Huszein lemond Szaúd-Arábia megtámadásáról, kerülni akarja az ott állomásozó amerikaiakkal az összecsapást. De valamit tennie kell. Előfordulhat, hogy ekkor rakétáit közelebb akarja vinni Izraelhez, tehát bevonul Jordániába. Ami ellencsapást provokálna. S nem Irak – Jordánia lenne az első számú célpontja.
Agresszió és propaganda
Ez azért sem tartozik a lehetetlenségek közé, mert a Kuvait ellen végrehajtott és a Szaúd-Arábia ellen tervezett iraki támadás eszmei alátámasztása az amerikai–izraeli összeesküvésről szóló propaganda. Emellett most üt vissza, hogy Samir elutasította a közel-keleti fegyverkezési hajsza láttán megrettent Baker Mubarakkal együtt kidolgozott tervét, amely szabad és békés perspektívát ígérve a palesztinoknak, legalábbis megoszthatta volna őket. De az elutasítás átlökte Jordániát és a PFSZ Arafat vezette, megegyezésre hajló szárnyát az iraki diktátor oltalma alá. Az eseményeknek van persze más olvasata is, és Izraelben most inkább azt tartják érvényesnek. E másik olvasat szerint kiderült, mennyire kockázatos lett volna belemenni az amerikai külügyminiszter utcájába, mennyire fölösleges, sőt káros lett volna tárgyalóasztalhoz ülni a palesztin vezetőkkel. Az iraki diktátor akciója megfosztotta hitelétől, s levette a napirendről, talán egyszer s mindenkorra, azt a tervet, aminek az volt a csalóka ígérete, hogy a területi engedmény meghozza a békét.
A Bagdad szuggerálta válaszút
De függetlenül attól, hogy mi lett volna a helyes álláspont, tény, hogy a propagandaháborúban Irak nagy előnyt szerzett, és a legjobb úton van afféle, hogy a kairói határozatokat elfogadó országokban a vezetés ellen hangolja a tömegeket. Azt sulykolja az egyszerű emberekbe, hogy választaniuk kell. Vagy az iraki, vagy az amerikai–izraeli hegemóniának vetik alá ezentúl magukat. Az Öböl közvetlenül fenyegetett országaitól meg talán a magukat szintén az arab világ igazi vezetőinek tartó egyiptomiaktól eltekintve, átütő sikere van a bagdadi propagandának. Különösen az Izrael perifériáján élő arabokban (s alig valamivel kevésbé az Izrael „belterületén” élőkben) vált ki lelkes Irak-barát érzelmeket ez a leegyszerűsített alternatíva.
Bagdad két új adót üzemeltet. Az egyik Szaúd-Arábia irányába szór műsort, a másik Egyiptomban folytat propagandát. A szaúdi hatalmasokat az arab ügy elárulóinak minősítik, mert beengedvén az amerikaiakat, visszahozták a Közel-Keletre a „kolonializmust”. Az egyiptomiak vétke, hogy csapatokat menesztvén az Öböl menti királyságba, „arab fügefalevelet” biggyesztettek a kolonializmus pucérságára.
A Le Monde közírója jól látja és jól fejezi ki a már nem is leselkedő, inkább jelen levő veszélyeket. „Ha Bagdad ura a labdát amerikai, izraeli, szíriai ellenfeleinek térfelére küldi, akkor ugyanúgy, ahogy egykor Nasszer, közvetlenül az arab tömegekhez fordul. A lelkesedésből ítélve, amit Nuakcsottól Ammanig kivált, kifizetődőnek látszik ez a taktika. Mert a közel-keleti diplomáciai zsákutca hosszúsága miatt lehangolt és felajzott arab közvélemény – ezt Nyugaton szeretik elfelejteni – gyorsan rávehető, hogy minden regionális konfliktust az Izraellel való konfliktus torzító szemüvegén keresztül nézzen. Washington és Jeruzsálem ne hagyja figyelmen kívül a környezet tömegpszichózisát. Az Egyesült Államoknak állított csapda, Szaddám Huszein műve nagyon veszélyes: az egész arab világban észlelhető a tömegek Amerika-ellenes érzelmeinek brutális föléledése. Ami Izraelt illeti, számára nehéz lesz, hogy kimaradjon a konfliktusból, amitől eddig amerikai tanácsra gondosan távol tartotta magát.”
- Külföld [6]