A határozat valójában nem hoz gyakorlati változást. A térségben állomásozó amerikai hajóhad és légierő mindenképpen, tehát az ENSZ határozata nélkül is megvalósította volna a blokádot. Így is, úgy is vállalta volna a fegyveres összetűzés kockázatát. Nincs változás abban a tekintetben sem, hogy az amerikai – és a térségbe irányított más külföldi – csapatok a saját lobogóik alatt végzik műveleteiket. E zászlók fölé kifeszítik ugyan az „ENSZ ernyőjét”, de ez csak azt jelenti, hogy az ENSZ nevét adja a blokádhoz. Nem vállal részt az akciók irányításából.
Mégis, joggal vélik nagy jelentőségűnek, hogy a hidegháborús huzavonák, a permanens vétók ideje lejárt, hogy a BT öt állandó tagja nyomban az iraki agresszió után egy nyelven beszélt, és kimondta: a támadóval szemben szankciókat kell alkalmazni. Talán még jelentősebb, hogy az embargó „puha” (a zsákmány megtartására pályázó diktátorban esetleg reményeket keltő) változatának francia, szovjet, kínai szószólói végül is belementek az embargó blokáddá fejlesztésébe.
A határozat elfogadása nem az egyetlen, de a legszembetűnőbb jele annak, hogy a múlt hét a felzárkózás hete volt. Ez volt a legfontosabb eredmény, hangoztatja a világsajtó, írják az amerikai újságok. De ők azt is megkérdik: miért tartott ilyen soká a felzárkózás. Főleg egyes nyugat-európai országok késlekedését bírálják, és abból, hogy eltérően reagálnak erre a krízisre, következtetéseket, hátrányos következtetéseket vonnak le az Európai Közösség sokszor deklarált, de kevéssé megvalósított közös külpolitikájának kilátásaira nézve. Az International Herald Tribune szerint most kiderült: „a vágy az anyja a gondolatnak, hogy a Szovjetunió lehanyatlása következtében ezután fontosabb lesz a katonai erőnél Európa gazdasági, politikai súlya”. Most észre kellett venniük, hogy rá vannak utalva Amerika haderejére és döntéshozó gépezetére. Thatcher ismerte fel elsőként, s nyomban megragadta az alkalmat, hogy fölélessze London és Washington különleges kapcsolatait a német egyesülés okozta feszültségek után. Párizs és Bonn azonban kevésbé szállt be a válság rendezésébe, mint ahogy várni lehetett volna. Gondolatainak menetét a publicista némi dicsekvéssel fejelte meg, ami bizonyára ráfér a több mint hétévi gazdasági virágzás után a recesszió, pontosabban a stagnálással párosuló infláció kilátásával bajlódó amerikaiakra. „A temetés – állapította meg –, amit Amerikának mint szuperhatalomnak rendeztek, kissé el volt sietve.”
Változnak az erőviszonyok a Közel-Keleten
Lehet, hogy az amerikai publicistának igaza van. De hajlunk arra a véleményre, hogy a katonai erő szembeállítása a gazdasági súllyal nem vezet jóra. Az Egyesült Államok akkor igazi szuperhatalom, ha gazdasága állja a versenyt Japánnal és az Európai Közösséggel. De ez csak széljegyzet a szöveghez, ami avval folytatódik, hogy a múlt hét a Közel-Keleten is az erőviszonyok átalakulásának, az agresszor rovására alakulásának a hete volt. Hiba volna eltúlozni annak jelentőségét, hogy Szaddám Huszein most először nem váltotta be fenyegetését, és – ultimátumával ellentétben – kétszer is elnapolta a követségek személyzetének erőszakos kitessékelését. Az elbizonytalanodásnak van újabb jele is: az iraki hajók parancsot kaptak, hogy ne tanúsítsanak ellenállást, ha a blokádban részt vevő hatalmak hajói föl akarják tartóztatni őket. A parancsról az ellenség is tudomást szerezhetett: továbbítása ügyetlen volt. Több megfigyelő szerint szándékosan. Úgy látszik, Arafatnak is megingott az önbizalma. Tuniszból helyesbítés érkezett: téves az az értesülés, hogy a kairói csúcson Irakot támogatta a PFSZ. Csak Líbia állt Szaddám Huszein oldalára. A palesztin küldöttet nem hallották jól: ő tartózkodott. A „félreértés tisztázásának” az a háttere, hogy Fahd, a szaúdi király összevonta a szemöldökét, és ez sokba kerül Arafatnak. A fegyveres palesztinok fő harci bázisa Irak, de a költségeket javarészt Szaúd-Arábia állja. Sajtóértesülések szerint az olajország 10 milliárd dollárt folyósított a palesztinok számára az utóbbi két évtizedben. Nem kevésbé fontos, hogy elsősorban az El Fataht támogatta, Arafat saját szervezetét a PFSZ-en belül.
Azt mutatják a jelek (bár e jelek még halványak, esetlegesek), hogy Szíria és Irán ugyancsak inkább az Egyesült Államok vezette koalíció kedvében szeretne járni. Asszad, aki újabban jóízű telefonbeszélgetéseket folytat Bushsal, helyreállítja kapcsolatait az arab közösséggel, amiből kirekesztette magát, vagy legalábbis a perifériára szorította, midőn a nem arab Irán pártjára állt a legutóbbi háborúban. De nem Irán ellenfelével, Irakkal élesztette föl a barátságot, hanem Egyiptommal, Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok szövetségesével. Nem az országán áthaladó iraki olajvezetéknek adott zöld utat, hanem azoknak, akik Irakból és Kuvaitból menekülnek. Irán ugyancsak megnyitotta határait a távozni akarók előtt, és a megfigyelők fontos jelzésnek tartják, hogy a libanoni síiták szabadon engedték egyik túszukat. Még 12 túszt tartanak fogva. E túszok sorsa és a konfliktusban való iráni állásfoglalás között meglehetősen egyenes az összefüggés.
Az Irak-ellenes front kiszélesedése
Lelkesen támogatja az Egyesült Államok vezette frontot Törökország. Az európai enyhülés után kevésbé tartották fontosnak a NATO stratégiájában játszott török szerepet. De most az új közel-keleti konfliktus ismét fölértékeli a törökök NATO-tagságát, méghozzá tartósan. Ankarában legalábbis úgy hiszik, még tíz évig, ha nem annál is tovább, szükség lesz a térségben a „stabilizáló török tényezőre”. Másfelől igénylik anyagi veszteségeik ellensúlyozását. Törökországnak Irak tavaly még a második legnagyobb kereskedelmi partnere volt. De a jelenlegi konfliktus kirobbanásakor lezárta az országon áthaladó két olajvezetéket, s ezt az irakiak nem fogják elfelejteni. A törökök veszteségeikért kárpótlást várnak a Nyugattól, kivált az Európai Közösségtől, amelynek tagságára – így állítják – újabb jogcímül szolgálnak az érdemek, amelyeket a jelenlegi konfliktusban szereztek.
Kapóra jön a konfliktus a pakisztáni katonáknak is, akik örömest eleget tesznek a segítséget igénylő Szaúd-Arábia kérésének. A legjobb időben jön, egyrészt, mert a pénzt, befolyást, hatalmat biztosító afganisztáni háború véget ért. Másrészt mert épp most készülnek visszaállítani a katonai diktatúrát, és ennek elködösítésére igen alkalmatos a jogtipró diktátor ellen vívandó háborúban való részvétel. Pakisztánban lement a függöny a második Bhutto-közjáték után (az első a kormányfő „törvényes” meggyilkolásával végződött), a nőkre visszakényszerítik a fátylat, és a hivatalokból a konyhába kergetik őket. Az országra rázúdul a középkor. Megszigorítják a Saria, az iszlám törvénykönyv előírásainak alkalmazását jaj a tolvajnak, levágják a kezét. Párban jár a katonai diktatúra restaurálása és a hittérítés, hogy az alattvalók, tisztelvén az Urat, tiszteljék az urakat, kivált tiszt urakat. Folytathatnánk az Irak-ellenes fronthoz csatlakozó országok hátsó gondolatainak és törekvéseinek ismertetését. De nincs helyünk rá. Még vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, a Biztonsági Tanács határozatához. Amit egyhangúan hoztak, de ezt a hosszúra nyúlt vita is mutatta – mégsem a teljes nézetazonosság alapján. A határozatot mindenki elfogadta, de a két megközelítés közti különbség nem szűnt meg. Az egyik azt mondja: amíg nem ürítik ki Kuvaitot, nincs miről tárgyalni Szaddám Huszeinnel. A másik azt hajtogatja, ami Szaddám Huszein mondandóinak is a refrénje: a konfliktust diplomáciai úton kell rendezni. Tehát tárgyaljunk. A „békepárt” ugyanúgy elküldte hajóit a Perzsa-öbölbe, mint a „háborús párt”. Az utóbbiak hajói azonban tüzelni fognak, ha nem áll meg a blokádon átsurranni akaró kereskedelmi hajó. Az előbbiek hajóinak legénysége azt a parancsot kapta, hogy ne tüzeljen. A szovjet és a francia külügyminiszter találkozóját az tette érdekessé, hogy országaik az előbbi, a tárgyalásos megoldást kereső csoporthoz tartoznak.
Tárgyalni, tárgyalni – ezt szajkózza megállás nélkül a jordániai király is, az iraki diktátor szövetségese. Fáradozása nem sikertelen: Perez de Cuellar, az ENSZ főtitkára Ammanba látogat, hogy Huszeinnel együtt fölmérje, lehet-e kellő alapot teremteni a tárgyalásokra.
Waldheim áttörte a blokádot…
A Perzsa-öböl térségében zajló konfliktust fölhasználta Waldheim, Ausztria elnöke, az ENSZ volt főtitkára is. Hogy mire? Arra, hogy áttörje a blokádot. Nem azt, amit Irak köré vont a világszervezet. Azt, amit Waldheim köré vont a világközvélemény. És Bécs köré a nyugati államférfiak, hogy ne kelljen kezet fogniuk evvel a diszkvalifikált emberrel, aki gusztustalan hazugságokkal próbálta elleplezni Hitler szégyenteljes háborújában játszott szégyenteljes szerepét. S hogy mire jutott? Bagdadba utazván olcsó propagandasikerhez juttatta Szaddám Huszeint, alkalmat adott neki, hogy demonstrálhassa: ha szépen kérik, elengedi ő a túszokat, csak ne untassák Kuvaittal, mert azt úgyse adja. Azt hiszem, nincs könnyebb dolog, mint a „Waldheim-misszió”: minden politikus utánozhatja, csak az kell, hogy lemondjon a meggyőződéseiről. Viszont az is igaz, hogy a Kuvaitban rekedt osztrákok szempontjából nem mindegy, hazamennek-e, vagy internálva vannak valamelyik iraki rakéta-kilövőhelyre.
Félretéve most már az iróniát, valószínű, hogy a jövőben egyformán létjoga lesz a fegyveres és a tárgyalásos megoldások keresésének. Szaddám Huszein Kuvait elfoglalása után megtorpant a szaúdi határon. Nagyjában ott tart, mint a Franciaországot már a magáénak tudó Hitler, aki rájön, hogy Angliát nem fogja tudni meghódítani. A hiábavaló roham után Hitler Kelet ellen fordult. Lehet, hogy Szaddám Huszein is erre szánja el magát. Az ő számára Izrael lenne az, ami Hitlernek a Szovjetunió volt. De a történelem talán nem ismétli magát. S ha mégis, akkor inkább úgy, hogy a Blitzkrieget a Drole de Guerre, a „furcsa háború” váltja föl. Ami attól furcsa, hogy közben nem háborúznak. S ha a fegyverek hallgatnak, a diplomaták vehetik át a szót.
- Külföld [6]